Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-29 / 22. szám
SMARAGDJA” A leningrádi Ermitázs előcsarnokában hatalmas, egy tömbből faragott szürkészöld jáspisváza kelti fel a látogatók figyelmét. Alkotója Kokovin uráli mester, a XIX. századi kőfaragó művészet legkiválóbb művelője. Neve mégis hosszú időn át csaknem ■a kapzsiság és a haszonlesés jelképe lett. Vajon mi az igazság? Régen így mesélték ezt a történetet: A jekatyerin- burgi* csiszolóüzem igazgatója, Jakov Kokovin smaragdlelőhelyre bukkant. Jakov Kokovin azonban állítólag úgy döntött, hogy felfedezését titokban tartja, s az óriási drágakövet több smaragddal együtt megtartja magának. A hír eljutott Pétervárra is. A köveket elvették tőle, őt magát pedig börtönbe zárták. A szájhagyomány szerint Kokovint néhány nap múlva felakasztva találták cellájában. A történet felkeltette érdeklődésemet. Kokovin művészetének rajongójaként sehogy sem foghattam fel, hogyan egyeztethető össze a tehetség a bűnözéssel. Elhatároztam, hogy az iratokból Összegyűjtők minden Kokovinra vonatkozó anyagot. Apránként aztán módosult a róla alkotott kép ... Jakov a XVIII. század végén, törzsökös kőfaragó családban született. A tehetséges gyermeket a véletlen Jekatyerinburgtól messzire, az oroszországi művészeti élet központjában vezette, s felvették a Pé- tervári Művészeti Akadémiára. Annak elvégzése után Jakov hazatért, és a csiszolóüzem vezető mestere, majd igazgatója lett. Csaknem minden ember életében akad valami, ami létfontosságú a számára. Kokovinnak a vázakészítés jelentett mindent. Azt szerette volna, ha műve örökre fennmarad. Valószínűleg ezért választotta a jás- pist. Egyetlen palettán sincsenek olyan változatos és ragyogó színek, mint amilyen a jáspisé! Emellett nem halványodik el, mint a türkiz, és nem fakul meg, mint a topáz — hanem örökkévaló. Ahhoz, hogy a váza-álmát kífaraghassa, olyan gépeket és eszközöket talált fel, amelyek segítségével „a legfinomabb faragásokat“ is felvihette a kőre. Kokovin kortársai azt beszélték, hogy „ahhoz hasonlatosat sem az egyiptomiak, sem a görögök, sem a rómaiak, de még az újkori felvilágosult országokban sem csináltak soha“. A váza magassága 178, a legnagyobb átmérője pedig 167 centiméter. Egész felületét reliefek díszítik, mintha áttetsző csipke burkolná. Több mint negyedszázadot szentelt ennek. Kokovin jól ismerte a kő minden titkát. Anyagot keresve bejárta az egész Uralt. Az ő nevéhez fűződik az orosz smaragdlelőhelyek feltárása, de éppen ez a ritka szerencse okozta a művész végzetét. Perovszkij gróf I. Miklós cár bizalmas embere volt. Rendkívüli ravaszságával csinálta meg a karrierjét. Ennek a hidegvérű törtetőnek volt egy féktelen szenvedélye: hajszolta a ritka ásványokat. A smaragdok különösen vonzották Perovszkijt. Néhányszor már korábban is felkereste Kokovint kétes ajánlataival, a mester azonban sorra elutasító válaszokat adott. Akkor, hogy megbüntesse a makacs művészt, Perovszkij besúgáshoz folyamodott. Jelentette, hogy Kokovin állítólag smaragdokat lop. * Jekatyerinburg = ma Szverdlovszk A főgaléria Pétervárról egy Jarosevickij nevű hivatalnokot küldtek az Uraiba, aki rögtön revízióhoz látott a csiszolóüzemben. A ház, amelyben Kokovin lakott, az üzem területén állott. Ennek egyik szobája volt Kokovin irodája. Az ablaknál állt egy asztal, tele hivatalos papírokkal és egy faragott karosszék. Szanaszét drágakövek hevertek: csillogó-villogó jáspis- darabok, fekete erezetű rózsaszín rodonitok, fürjös malachitok. A legdíszesebb helyen pedig smaragdok. A kövek pétervári szállításra vártak. A revizor maga írta össze azokat. A nyilvántartásban egyebek közt a következők szerepeltek: „30 db igen szép smaragdkő, köztük egy darab nyolcfontos, a legszebb 11 sraaragdkőből négy darab egyfontos, amelyek egyike majdnem fűzőid színű... a legértékesebb méltó dísze lehetett volna akár Julius Caesar koronájának...“ írta Jarosevickij, a drágakövek szakértője. AZ üzem igazgatója rendszerint majdnem mindegyik drágakövet azonnal elküldte Pétervárra. Csak az egyik fontos smaragd fővárosba szállításával nem sietett Kokovin. Vajon kapzsiságból rejtette el? Aligha. Akkor miért vette volna elő jó néhány ember szeme előtt a szekrényből és miért mutogatta a hozzáértőknek, miközben maga is elragadtatva mondta: „Még egyszer gyönyörködöm ebben a drágakőben, amelyhez hasonló még nem volt, és talán nem is lesz soha többé!“ Nem, ez nem kapzsiság, hanem a hozzáértő gyengesége. Ez a drágakő volt a smaragdok smaragdja. Jarosevickij maga is sokáig csodálta a remek kristályt, de sehogy sem szánta rá magát, hogy be- csomagoltassa. Egy időre meg is feledkezett Perovszkij szigorú intelméről, hogy a legkevésbé se legyen elnéző az üzem igazgatójával szemben. Mintha a smaragd — ahogy a régiek tartották — valóban „bűnös gondolatokat“ ébresztett volna. Végül is bepakolták a ládákat. A revizor kétszer is lepecsételte azokat, és útnak indította Pétervárra. A szállítmány kísérésével egy fiatal mestert, Gri- gorij Permikint bízta meg. Csaknem kétezer versztnyi utat tettek meg, amikor a trojka megállt annál az épületnél, ahol Perovszkij lakott. A ládákat becípelték a gróf irodájába, és leszedték a pecséteket. A levéltári dokumentumok tanúsága szerint ketten voltak jelen a láda felnyitásánál: Grigorij Permikin és Perovszkij. Udvari körökben gyorsan híre ment a csodálatos smaragdoknak. Sokan szerettek volna gyönyörködni bennük, s az egyfontos smaragdnak, s még néhány más drágakőnek azonban nyoma veszett — nem találták a cárnak átadott drágakövek között. Értesítették tehát az uralkodó udvari miniszterét és megbízták Jarosevickijt, hogy tisztázza az esetet, mivel Perovszkij akkor nem tartózkodott Pétervárott. Jarosevickij lelkiismeretesen egybevetette saját listáját a meglevő drágakövekkel, és nem találta meg sem az egyfontos smaragdot, sem a négy legszebb aquamarint. Jarosevickij jelentést írt a miniszternek, de már nem volt módja elküldeni, mivel Perovszkij közben visszatért Pétervárra és elkobozta a jelentést, mondván, majd ő tisztázza ezt a furcsa históriát. Ezt a jelentést mind a mai napig a leningrádi levéltár őrzi. Hozzácsatolták Perovszkij feljegyzését is: a jelentést nem továbbították, mivel Jarosevickij „szolgálati ügyben“ elutazott Pétervárról. Későbbről keletkezett egy másik bejegyzés: „Az ügy nem került tisztázásra.“ Ily módon ez a dokumentum a. papíróceánba veszett. ' Nem sokkal később Perovszkij Permikint is sürgősen Jekatyerinburgba küldte. Perovszkijon kívül senki sem maradt a fővárosban, aki a cárnak bármiféle felvilágosítást adhatott volna az eltűnt smaragdról. Az uráli smaragd keresése államüggyé duzzadt: az uralkodó fel volt háborodva, követelte a drágakő mielőbbi előkerítését. Bárki, még a legtájékozatlanabb nyomozó is tudta volna, hogy a nyomok Pe- rovszkijhoz vezetnek. Miért hagyták a tolvaj bélyegét csaknem másfél évszázadon át Kokovinon száradni? Azért, mert az ügy nyomozója maga Perovszkij volt, aki hidegvérű arcátlansággal járt el. Senki sem kérdezte meg Perovszkijt, látta-e a smaragdot, amikor a ládákat kinyitotta? Ha nem találta ott akkor a smaragdot, vajon miért nem indított azonnal eljárást? A bíróság, amely Kokovin ügyével foglalkozott, bizonyára tisztában volt azzal, hogy a háttérben erős és ügyes kezek dolgoznak, valami módon akadályozzák, hogy a drágakövet ott keressék, ahol az elveszett. Megértették azonban, hőgy feladatuk nem az elveszett smaragd előkerítése, hanem az, hogy Kokovint elítéljék. Ez idő alatt Kokovint egy magánzárkában tartották. El sem tudta képzelni, mi a vád, milyen ítélet várható. Testileg és lelkileg összetört. Állapotán csak kevesen sajnálkoztak, azok, akik megértették helyzetét. Kokovin felesége hasztalan könyörgött a bíróságon, mégsem szolgáltattak igazságot. íme az elmarasztaló ítélet másolata: „Kokovin vádlottat az összes ellene felhozott bűncselekmény miatt (amelyek között így nem is szerepel az egy font súlyú smaragd ellopása — I. S.) megfosztották rangjától, kitüntetéseitől, udvari méltóságától, feddhetetlen szolgálatait elismerő érdemrendjétől, figyelembe véve azonban korábbi sokéves érdemeit és kiváló szolgálatát, nem száműzetik Szibériába.“ A súlyosan beteg művészt hazaszállították a börtönből. A jekatyerinburgi üzem volt igazgatója kétszer fordult beadvánnyal a cári udvari méltóságokhoz, de hasztalanul. Jakov Kokovin további sorsáról nem tudunk semmit. Az úgynevezett „Kokovin-smaragd“ titkát máig sem fejtették meg. Hol és mikor tűnt el? Lehet, hogy Perovszkij félelmében megsemmisítette? Vagy részek1 re daraboltatva megcsiszoltatta? Ezekre a kérdésekre még mindig nincs válasz. IGOR SAKINKO, történész 14 1977. V. 29. . . . az Ermitázs lépcsőháza ... A Téli Palota ... ÚJ SZÚ
