Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-29 / 22. szám
► — Az embernek már nem jut eszébe. Csak arra emlékszem, hogy a sapkánk egyforma volt. — Gondol-e olykor a dalárdára? — Akkor gondolok rá, amikor a fiatalokat hallom énekelni. Három lányom van, hét unokám. Mondogatom nekik, ma lehet dolgozni is, élni is, énekelni is. A kapuban szorítok kezet Béla bácsival, az ablakból idős, ősz hajú asszony néz utánam, a tavaszban. Régi ismerősöm, Kómár Tibor, a Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatóhelyettese, a CSEMADOK füleki helyi szervezetének elnöke és Tóth Lajos gimnáziumi tanár kalauzoltak a történelmi városban. Kómár Tibor mondta el, hogy a dalárda vezetője Kosztínyi József órás és ékszerész volt, kommunista, aki koncentrációs táborban halt meg. A dalárda a zománcgyár és a vörös szakszervezet dalárdája volt. 1. Májusi kertben ül az öreg, hajadonfőtt beszélget a fákkal, füvekkel, zsendülő növényekkel. Vagy tán a múlttal? A történelemmel? Hogy mit hozott és mit vitt el életéből a hetvenegy esztendő alatt? Bár hallhatnám Stejanik Béla szavait! De azok befelé szólnak, alkonyaiban dobogó szív felé. Ilyen korban már nemigen áll kitetsző helyre az ember, nem áll a világ elé életével, legfönnebb unokáinak, barátainak vagy a csillagoknak mesél. És ha éppen nem dolgozik, mesélni sincs kedve, sebeit borogatja, melegebb emlékeivel. Így tán még a csontok se fájnak annyira. Fölemelkedik a fatönkről, sántikálva lépeget felém az öregember. — Meg van dagadva a lábam, bokában. Így voltam vele egész télen — mondja, aztán bemegy a házba, slides sapkát tesz föl. Utazni fogunk. Néhány mondat után, rövid időre csak, elhagyjuk a jelent, meg-meg- állva előbb életének nagyobb állomásain. — Füleken születtem, apám cselédember volt, öt gyereket nevelt föl. A Magyar Tanácsköztársaság katonája volt, a bátyámmal együtt. Én huszonháromban kezdtem dolgozni a zománcgyárban, a csiszolóban. Hatvanhatban hagytam ott, amikor nyugdíjba mentem. Addig voltam munkásőr is, negyven- nyolctól. Nem dolgoztam soha másutt, nem is igen lett volna hol. Abban az időben munkanélküliség volt, a baloldali embereket hamar kidobták. Tagja voltam a vörös szakszervezetnek, 1932-től tagja vagyok a pártnak. Működtünk, vörös-sztrájkokat szerveztünk. Sokszor voltam én is a gyárkapun kívül. Tavaly, a harminchatos nagy füleki sztrájk 40. évfordulója alkalmából kitüntették Béla bácsit, ajándékokat is kapott. Ami fény kék szemében, villan, amikor a dalárdáról kérdezem. — Harmincöt és harmincnyolc között .énekeltem a dalárdában, Kosztínyi vezette. Hogy mi vitt oda? Nekünk csak ott volt a helyünk. Volt egy kis otthonunk, munkásotthon, odajártunk próbálni. Nincs már meg az épület, lebontották. Nehéz volt, csendőrszurony alatt! Hányszor vertek szét bennünket gumibottal! Május elsején se énekelhettünk, inkább csak a munkástemetéseken, és fölléptünk Kassán, a harmincnyolcas manifesztáción. — Meg tudná-e mondani, mikor alakult meg a dalárda, és emlékszik-e valamelyik dal szövegére? Nehéz a kérdés, homlokához szorítja kezét Béla bácsi, melegíti a csont alatti tájakat, hiába. a Temetkezési Egylet támogatta, amely ma is fönnáll. És érdekes, hogy a munkások béréből is levontak egy csekély összeget, amelyből a dalárda, a munkászenekar és a munkásotthon költségeit fedezték. Maradjunk még a dalárdánál, ismerőseim kíséretében ugorjunk föl a hegyre, Zupkó Lászlóhoz, aki kényelmesen berendezett borházában tölti az éjszakát, ha több napra való munkát ad a szőlő. Messzire van innen a város, sok lenne naponta kétszer megtenni az utat, amelyet talán csak a szerelmesek járnak boldogan. Ha gyorsabban dobog szívük, nem az emelkedő miatt. — De kár, hogy nincs krétám, mert fölírnám a hegytetőre, hogy eljöttetek — fogad bennünket a het- venhárom éves Laci bácsi, amikor fölismeri Tiboré- kat. Hatalmas ember, kedves jelenség, klottnadrág- ban, szürke, rövid ujjú ingben lép ki a tőkék közül, térdig érő fűben ereszkedik a borházhoz. Szemüvegét gumival erősítette föl, nehogy leessen kapálás közben. Tréfálkozunk egy keveset, aztán arról beszélgetünk, amiért jöttünk. — Tibortól tudom, hogy Laci bácsinak vannak papírjai, írásai a dalárdáról. — Az emlékezetemben jobban megvan, mint a papíron, bár így sem tudok sokat mondani. Huszon- négy-huszonöt körül alakulhatott meg, Kalmár Gyula kántortanító volt az első vezetője. Egegrői származott, szép hangú zenész volt, a felszabadulás után a direktórium elnöke. Most Kassán él, 85—86 éves lehet. Azt tudom, hogy részt vettek temetéseken és énekelték a sztrájknótát. Amikor megszűnt a munkásdalárda, több tagja átjött a Magyar Dalkörbe Hogy kikre emlékszem? Balázs Pál, Stejanik József, Teleki Ferenc, Gyuris József, Bulla József, hirtelen nem jut eszembe több név. Stefanik Béla sem tudott többet említeni. Mag Gyula lakására ugyan elmentünk, de nem találtuk otthon. — Kapálgatás közben hamarabb eszébe jut az embernek — mondja Laci bácsi, aki ma is aktívan énekel. Az említett sztrajknótát énekli a CSEMADOK helyi szervezetének szép hagyományokra visszatekintő énekkara, amelynek elődje az 1920-ban alakult Magyar Dalkör volt. Sokszorosított szövegét Kómár Tibor adta át. A papíron ez áll, néhány gépelési hiba helyreigazítása után: Fülek, 1936. augusztus 27.; Füleki sztrájknóta, 1936; Vöröskői nóta (A KALAPOMNÁL PIROS SZEGFŐ DALLAMÄRA) Ha kinyílik a gyárkapu, csikorog a sarka, Megtudja a szír ájkőr ségünk, ki megyen be rajta. Ügy őrizzük azt a kaput, mint egy aranybányát, Hulita hű munkása be ne tegye lábát. Sztrájktörők ti ne legyetek, kik künn vagytok régen, Elvtársaim Jel a fejjel és az egység éljen! Ha elvesztjük ezt a sztrájkot, nem tudom mi lészen... Ti munkások megtudjátok, ki lesz majd a széken. Gumibot lesz mestereknek kérges tenyerébe, Mert jeltörte kezüket a deszkarakás széle. Mi munkások ne hagyjuk a gumibotot ütni, Hajtunk múlik a győzelem, ne hagyjuk elveszni. A győzelem a miénk lesz, mi azt úgy csináljuk, Hogy Hulita be jog törni, mi azt megmutatjuk ... Majd Szabónak jogunk ütni egyet a fejére, Nagy bitang volt megérdemli sok munkással szembe. Egyszer majdcsak fog ütni a győzelem órája, Amikor ti munkásnyúzók mentek az utcára. Molnár Lajos, Szőke Panni sztrájktörők vezére, Jönnétek még ti is közénk jel a Vöröskőre. Balkovszkyné nagy pofája majd le Jog az esni, Ha az urát vele együtt ki fogjuk dobatni. Most minékünk meg lesz majd a jó bérszerződésünk, Megvédjük azt egységesn, ha addig is élünk! lla kinyílik a gyárkapu, csikorog a sarka, Megtudja a sztrájkőrségünk, ki megyen be rajta. Ogy őrizzük azt a kaput, mint egy aranybányát, Hulita hű munkása itt be ne tegye lábát. 2. Zene hallatszik a zománcgyár üzemi klubjából, próbál a fúvószenekar. Ablakon át látom, idős ember vezényel, szelíd arccal, fiatalos lendülettel — a fiataloknak, Novodomszky Béla hetvenegy éves, 1926-tól tagja, 1950-től vezetője a Füleki Munkás Fúvószenekarnak. — 1920-tól 1966-ig dolgoztam a zománcozóban. Egyszer akartam elmenni harminckilenc-negyven- ben, mert kevés volt a pénz. De itt volt a zenekar, amelyet ekkor már jobban támogattak, mint a húszas években. Szükség volt ránk, kellettünk a gyárnak, inkább emeltek az én fizetésemen is. 1923-ban alakult meg a zenekar, huszonhattól harmincötig jóformán semmit nem kaptunk, falvakban jártunk, különböző eseményeken, ünnepélyeken játszottunk, úgymondva koldultunk, hogy hangszereket tudjunk venni. Én szájkürtös voltam, 1933-ban egy évre át kellett vennem a vezetést. Később Csehországból hozatott a gyár egy karnagyot, aki harmincnyolcig volt itt. Munkástemetésekre is jártunk, együtt szerepeltünk a munkásdalárdával. Ezután nagy emléket idéz a klubhelyiségbe, ahol beszélgetünk, Novodomszky Béla. — Részt vettünk a harminchatos sztrájkban. Amikor megkaptuk a parancsot, hazarohantunk a hangszerekért, és gyerünk, előbb a munkásotthonba, aztán a futballpályára. Jöttek a csendőrök, de mi nem mentünk szét, a Vöröskőre mentünk. Hat hétig voltunk ott, minden nap reggel hattól játszottunk, indulót, valcert, polkát. A munkásotthon udvarán főztek, onnan hordták föl a reggelit, ebédet, vacsorát. Egy napon az igazgató hívatta a zenekar vezetőségi tagjait, és azt mondta, holnap reggel itt fogtok játszani, a kapuban. Mert gondolta, ha lejövünk zenélni, fölbomlik a sztrájk. Mi ezt visszautasítottuk, és kitartottunk a Vöröskőn. Középkorú férfi lép a helyiségbe, a zenekar egyik tagja, Béla bácsit keresi. Aki szívesen otthonába hívott volna, hogy hosszabban elbeszélgessünk, mélyebb rétegeket mozgassunk meg, ha a felesége nem beteg. — Ma huszonkét tagja van a zenekarnak, sajnos, nehéz utánpótlást találni. Akkor jobban lehetett, a fiataloknak, ugye, nem volt annyi lehetőségük. Én szerettem mindig a fúvószenekart. Ha nem szerettem volna, már régen nem csinálom. Gyakran mondja a feleségem, hagyd már ott. Valóban vannak sűrű hónapok, most Losoncra, Almágyra és Kassára készülünk. * * * — Ha az ember tudta volna, hogy ezekre, amiket kérdez, valamikor szükség lesz, följegyzi, és akkor többet lehetne mondani. így már nehéz — mondja Béla bácsi, és siet haza a feleségéhez. BODNAR GYULA Stefanik Béla (Gyökeres György felvételei) Novodomszky Béla
