Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-22 / 21. szám
A Garam itt nem Garam. — Hron! Nem is lehet más elnevezése, mert nem folyóvíz, csak titött-kopott szállodaépület. Itt áll szemközt a sliaői kis állomással, s aki föl akar jutni a gyógyfürdő közelébe, föltétlenül el kell mennie mellette. Mehet gyalog vagy autóbusszal. Az utóbbival talán könnyebb, mert nem kell dombra kapaszkodni, gyalog mégis kellemesebb, mert az út egyharmada után parkosított területen át vezet a kockakövekkel kirakott gyalogjáró. Igaz, hogy meredek — sőt, lép- csőszerűen építették meg, míg az országút, amelyen az autóbusz gördül a fürdő felé, szerpentin módjára kanyarog. Nem, most nem megyek föl, se gyalog, se autóbusszal. Nézem, nézegetem azt az épületet, és fáj, hogy ilyen ütött-kopott, mintha senki se viselné gondját. Pedig illene! Ha szálló, hát szálló! A vendég szemének jól esne, ha frissebb lenne a falak színe, ha simára csiszolt, szép szögletes lenne az a néhány lépcső. (És az a rácsos kerítés?! Szürkére vagy zöldre kellene festeni. És a kiskapu? Már nincs is meg az a kiskapu, csak a két oszlop meredezik unottan. Tőlük ugyan bárki bemehet az önzetlen maradt udvarra, äz alagsorba szorított kocsma felé. Most ugyan senki se tér be oda, mert a kocsmát csak délután kesttőkor nyitják. így hát üres az udvar, üresebb, mint a kora tavaszi égbolt. Elnézem az udvart és a fölötte magasodó teraszt. Az is üres most, mint az udvar. Hirtelen megelevenedik bennem valami. Egy emlék. Meglett férfi és tízéves kisfiú ballag a réten át. Zólyom felől jönnek, ide a szálló felé. Az a férfi a legidősebb bátyám, a tízéves gyerek én magam vagyok. Teljes negyven év múlt el azóta, hogy erre jártunk. Betértünk az udvarra, aztán egy lépcsőn és homályos folyosón át, föl a teraszra. Tarka kockás térítőkkel borított kis asztalkák sorakoztak rajta, több sor egymás mellett; az asztalok körül székek és emberek, s fölöttük árnyékot borító, színes napernyők. A zsúfoltság ellenére is akadt még két szabad hely. Letelepedtünk egy koros emberpár mellé. A férfi sört ivott, az asszony áttetsző, piros málnavizet. A bátyám is sört kért, nekem málnaszörpöt — negyven évvel ezelőtt. Vasárnap volt, s még nem tört ki a háború. A bátyám itt élt akkoriban, s azt a nyarat nála töltöttem. Minden vasárnap kirándultunk. A kövezett utcákon át kiballagtunk a város mögött zöldellő rétre, és azon túl egészen ide, a szállóig. Olyan friss volt akkor a falak szína Az egész épület fiatal volt még. A bátyám is. Én magam tízéves. Most olyan ütött-kopott az a négy fal. A tető is valahogy megfakult. S a rét? Nincs sehol az a rét. Részint felszántották, részint beépítették, főleg ott, a szálloda mögött. Mennék már, mégsem tudok elszakadni innen, mert nemcsak a gyermekkor felvillanó emléke köt ide. Itt voltam katona, Sliaőon, s ez a szálloda akkor laktanya volt. Ide vezényeltek bennünket Csehországból, és ide szállásoltak, egy teljes századot, hogy egész esztendőt töltsünk el itt katonai szolgálatunk idejéből — ezen a tájon, ahová mások gyógyulni vagy üdülni jártak. A kiáltó ellentét erősen elkedvtelenített bennünket. Igaz, eleinte nem vettük tudomásul, mert tél idején érkeztünk, s a hó itt is csak hó volt, a szél is szél, a fagy az fagy, csak mikor kitavaszodott, akkor irigyeltük meg a kerítésen túl fel-alá sétáló fiatalokat — de még az öregeket is. Irigyeltük tőlük a senkitől-semmitől se korlátozott mozgást, bár mi is mozogtunk, de többnyire parancsra, s a fiatalember számára nem ez a legszívderítőbb mulatság. Igaz, a katonaéletnek is megvoltak a maga meghittségei, a laktanyában és azon kívül, gyakorlat közben és pihenőidőnkben is. Már sosem felejtem el azt a néhány kedves pillanatot. Egy nap fölfelé kúsztunk a fűvel, föntebb fenyőkkel borított hegyoldalon, s mikor elértük a kijelölt pontot, egy fa alá heveredtünk. Magasan a fejünk fölött apró mókus ugrándozott, aztán letelepedett egy hajló, könnyű ágra, s tobozból zsákmányolt magot rágcsálva, hosszan ránk meredt. Derűsen, de lélegzetünket is visszafojtva figyeltük. Rágcsált. Kicsi szeme a gallyak közt átcikázó napsugártól feketén, gyöngyszerűen megszikrázott. Az egyik fiú óvatlan mozdulatára fegyvere odakoppant a gázálarc bádogtokjához. A mókus pici teste mozdulatlanná dermedt, s riadalmára hangos hahotára fakadtunk. Akkor mintha csúfondárosan felénk köpte volna a fenyőmagot, és könnyű ugrásnak feszülve, hirtelen beleveszett az ágak sűrűjébe. Nem tudom miért éppen ilyen pillanatot őriz meg a legelevenebben az ember emlékezeta Talán azért, mert mi, katonák fiatalságunk és erőnk ellenére is esetlenek és darabosak voltunk, s a lejtő is elfá- rasztott bennünket. A rövid pihenő, a mókus köny- nyedsége és frissesége erős ellentétben volt előbbi fárasztó kapaszkodásunknak. Igen, ilyen ellentmondásos, egymást hirtelen váltó élmények ragadnak meg az ember koponyájában, akár volt jelentőségük, akár nem. Nem az események súlya és jelentősége, de az élmény ellentmondásos volta okozza, hogy az élet egy-egy pillanata mennyire ragad meg bennünk. A mindennapi ember emlékezete nem a történelem tankönyve. Szubjektív emlékezet. Csak így magyarázhatom meg magamnak, hogy az a jelentéktelen pillanat előbb bukkant föl bennem, mint a derűsen, mégis súlyosan és komoran végződő húsvét szombatja. ötvenhárom április negyedikére esett az a szombat. A pontos dátum azért maradt meg emlékezetemben, mert csak előtte való nap tudtuk meg, hogy nem kapunk szabadságot, legfeljebb kimenőt, így mégis üdvözlő lapot kellett írnom a távoli Ismerősöknek. Április 1-et hamisítottam oda a lap szélére, bár tudtam, hogy elkésve kapják meg. Hadd higgyék, hogy a posta ünnepek előtti túlterheltsége az oka ennek a késedelemnek; én idejében gondoltam rájuk. Valóban rájuk gondoltam, csak az nem jutott eszembe, hogy a húsvéti szabadság elmarad. Parancsnokunk összesen három legényt engedett haza, mert a szabadság külön jutalomnak számított, s a többiek nem nagyon tüntették ki magukat, legfeljebb kötelességeiket teljesítették. Ott őgyelegtünk hát az udvaron, s az előző nap megírt és megálmodott kimenőre várakoztunk, arra se mindannyian, mert a század egyharmadát készültségi szolgálatra jelölték ki. Egyharmadát szombatra, másik harmadát vasárnapra, a harmadikat hétfőre. Én magam abban a harmadik harmadba estem, s így hétfőn kimenőre se számíthattam. őgyelegtünk hát az udvaron, és várakoztunk. Olykor néhányan összeverődtünk, újra szétváltunk, hogy más csoportosuláshoz csatlakozzunk. Néhány pillanatra valahogy egyedül maradtam titkolt keserűségemmel, s akkor hórihorgas legény, a Sókról ideszakadt Morvay Gyuszi tette vállamra a kezét. — Nézd csak, ott ég! Valami ég. Valóban füstfelhők törtek föl a tiszta égbolt felé, nem is a látóhatár legszélén, de felmérhető közelségben, mégis eléggé távol ahhoz, hogy az idegenből odaszakadt emberek tájékozatlanságával meredjünk hol a füstfelhőre, hol egymásra. — Elemi csapások idején a katona köteles a lakosság segítségére sietni! — idézte valaki csaknem szó szerint a katonai alapszabályzat egyik pontját, de valahogy kesernyés volt a hangja. — Mi lehet? Mi ég ott? — A Buőina! — mondta az egyik legény, aki ismerős volt azon a tájon. A fiúk legtöbbje nem tudta, mi a Buőina. — Falemezgyár. Ott csinálják a bukaszt! — mondta valamelyik nagyokos. Irodahelyiségek berendezése, préselt deszkából ösz- szeragasztott íróasztalok, szekrények képe villant szemem előtt. Meg akartam magyarázni Morvaynak, micsoda tulajdonképpen a bukasz. Már nem volt alkalmam rá, mert az egyik fiú, aki a füstfelhőbe meredt, dühösen kifakadt: — Befütyültek ennek a húsvétnak is! — A kimenőnek! — mondta dühösen a másik. És valóban befütyültek, mert a folyosón sípszó sikoltott, s egy távoli torony felől sziréna hangja bődült. Az udvaron vezényszavak harsantak: — Riadó! Sorakozó! A század felsorakozott, míg a kocsivezetők nekilódultak a garázsok ajtajának. — Felszállni! Felszállni! A két teherautó a század legénységével zsúfolva a fehér útra robbant. A Buőina felé. Még mindig itt állok, és az udvart bámulom. Azt az üres udvart. Aztán minden tudatos szándék és meggondolás nélkül megfordulok, teljes hátraarcot csinálok, nem valami katonásan, csak a meglett ember kényelmes esetlenségével. Oly különös. Mintha a Morvay gyerek is itt állna mellettem, szinte látom felemelt kezét. Ugyanabba az irányba mutat, mint annak idején. Arrafelé tekintek, de nem az eget látom, nem is a füstfelhőt. Három-, négy-, ötemeletes házak takarják el szemem elől a kilátást. Csak a tavaszi napfényt visszaverő ablakokat, az olajos zöldre, pirosra, kékre, sárgára festett balkonokat látom most, a cserepes vagy lapos tetejű házakat. Valamikor ott is rét volt. Az a rét sincs sehol. Az is beépült. Csak a szálloda udvara maradt itt, az se érintetlenül, mert a túlsó széléből egy darabot elkerítettek, és odacsatolták a szomszédos házak telkéhez. Jól tették. Kár ilyen egyszerű, mindennapi tények felett tűnődni, meg azon is, hogy miért olyan ütött-kopott most a szálloda épülete Kimegyek a Buőinához. BÁBI TIBOR Az európai nevezetességű sliaCi gyógyfürdő a Garam menti táj kiemelkedő színfoltja (A CSTK felvétele)
