Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-15 / 20. szám
í vastag, lucs- iárszerű tisztá- íó is. Reggelre 5 pte a szürke iájának talpa a, átlátszó viz. fel. házból, hogy zet, megbotlottat hosszú láb- ares körzetben r. Akadtak közvagy sárgásak, il. idebb és véko- i házikó körül csont, ezeken nt csak valami tőén jávorszar- ■ültek ide ezek n gyűjti össze vasoknak, rén- nak a lábszáresetleg csupa / állattemetőt. ;es vizű patak, il zúdult alá a / sírt? Hiszen 1 két szibériai Novoszibirszk- ;atra egy mám- körülbelül 1500 A mammutok tülönféle okai ül lehűlés elő- i vékony őszi, vonuló csorda a leltem. Kap- mgy olyan ős- aival? Fekhet- rakva egy bárján. Ezt talált tam egyetlen magyarázatként. Semmi mást nem tudtam kisütni. Olyannyira, hogy körül is néztem a környéken, de nem találtam kimosott üreget. A föld még’ fagyos volt. A házikótól távolabb pedig már sehol egyetlen csont se hevert. Mi mást tehettem: gondoltam, megvárom Szergejt, és tőle kérek magyarázatot. Az alatt a négy nap alatt valóságos csoda történt. A medret eltömő jég, amelynek tetején kezdetben a víz tovazúdult, széttöredezett. A fenékár felemelte, és a repedésekbe behatoló víz darabokra vágta. Helyenként a parton, a fűben kisodort jég hevert, jó fél méter vastag, kristálytiszta, kékesfehér jégtáblák. S én még aggódtam, hogy egy hónap is beletelik, mire a meder megszabadul ettől a vastag jégpáncéltól! A kristálytiszta, átlátszó hóié a rétekről már lefolyt. A Havas-folyót, már csak azok az olvadékvizek táplálták, amelyek a vörösfenyővel és nyírfával benőtt hegyoldalakról ömlöttek bele. A vörösfenyő alatt a föld piroslott, a napfényben valósággal lángolt rajta a finom tűle- vélszőnyeg. Míg a föld fagya tartotta magát, a Havas-folyóba teaszínű vizet hordtak a vadpatakok. Először megijesztett ez a szín, és inkább jeget tördeltem a vödörbe a parton heverő táblákból. Később azonban rájöttem, hogy annak a tompán aranypiros víznek egészen kellemes az illata, és jó az íze. A parton a jégtáblák közt mindenütt ott röp- döstek, szökdécseltek a barázdabillegetők. Egyszer csak a part közelében felhangzott a jól ismert, nászra hívó sápogás. Az öbölben, a vadpatakok szövevénye közt vadrucák telepedtek le. A duzzadó barkával éles kecskefűzbokor alatt a fűcsomóban megjelent az ismert sekély gödör. Még jószerivel meg se száradt a fű, de a fészek már ki volt bélelve tollal. A bokor szemközti oldalán két másik fészekre bukkantam. Kis récetelep alakult itt ki. Meglepő gyorsan ment minden. Másnap reggel kiballagtam vízért. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, és óvatosan megközelítettem a fészket. Ott feküdt benne az első olajzöld tojás. Nem messze az odasodort jégtáblától, melyet a cserjés állított meg. A málladozó jégen sárga foltok látszottak. Hullott rá á virágpor a kecskefűzről. Végre elindulhattam az első tavaszi körsétára. Reggel ugyan még dér volt, de később vidáman sütött a nap. Hómaradványok csak a szurdokokban meg az árnyékos északi lejtőkön feküdtek. Körös-körül a hegycsúcsokat azonban még hó borította. A Cukorsüveg felé indultam. Ugyanazon az úton haladtam, mint első ízben, rögtön azután, hogy megérkeztem a Havas-folyóhoz. De ahhoz képest, amennyit akkor kínlódtam a hóban, most könnyűnek éreztem magam, mint a madár, pedig jókora meredélyen kapaszkodtam fölfelé. Az embernek nem kellett folyton néznie, hová lép, nem i tett félnie, hogy lézuhan valahová. A távolságok egyszeriben összezsugorodtak. Egy csupasz meredély szélen álltam, és néztem az alattam elterülő terepet. A keletnek núzódó hosszú, széles lapály, mely akkor úgy tűnt fel, mint befagyott havas tó, füves tundra volt. Ott nyúlt el a közepén a jégtáblákkal szegett Havas-folyó, Távolabb a medertől a cserbarna gyepet helyenként tóvá szélesedő vagy bogot vadpatakok és erek szőtték át. A sivár, kietlen vidék mind ez ideig szomorúan festett, de életet vittek bele a madarak. Egy kis tavon hattyúk pihentek. Hóbuckáknak látszottak. Ragyogtak a fehérségtől, mint a tundrát körülfogó hegycsúcsok. Az a sok sötét pont az ezüstösen csillogó tájon megannyi vadruca, állapítottam meg. Hallottam szárnysuhogást is. Sarki ludak úsztak a levegőben. Láttam, amint az ék alakban tovahúzó csapat árnyéka egybeolvadt a napsütötte tundrával. A barnasárga terepről nesztelenül kúszott át a vi- vek hátára, mely tisztán csillogott, mint a tükör. Mentem tovább a sziklás hegygerincen, melyet alacsony növésű szürke zuzmó és fű borított. Aztán rábukkantam egy kisebb horhosra, melynek szélvédett déli pereme a legpompásabb havasi sziklakért, amelyet valaha is láttam. A horhos mélyén még mindig hó feküdt, de fölötte zöld sáv terült el. Az első zöld sáv a barnasárga fűben. Áfonyásra bukkantam! S piroslott a termés. Bíborszín fürtökben csillogtak a hihetetlen nagyságú szemek. Mikor annak idején Bambujkában Toljával a hó alól kapartuk ki az áfonyát, épp kezdődött a tél. De ebben az időszakban? Ahová odasütött a nap, megjelentek az első virágok Is. Az áfonyásban a fű közt nyílt a harangkelyhű kökörcsin. Melegsárga színe valósággal sugározta a hőt a még mindig halott, száraz fű közül. Szinte valószerűtlennek látszott, a kökörcsin csak elvirágzás után bontja ki leveleit. Minden száron egyetlen harang alakú virág. A levélrügyek még szőrös burokban rejtőztek. Egy darabig elbűvölten álltam. Aztán nekiestem az áfonyának. Puha volt és csupa nedv, akár a szamóca, ha kiveszi az ember a hűtő- szekrényből, és vár, amíg felolvad. Remekül ízlett. A hegygerinc északi peremén túl két barna folt mozgott a hómezőn. Két pézsmaszarvas. Futkároztak, szökdeltek. Ügy látszott, játszanak. Felszaladtak a hegytetőre, aztán a patájukon csúszva zúdultak alá a síkos, tömör havon. Majd megint fel. Mondhatni, szánkáztak. Nem bírtak elbúcsúzni a téltől. HUBIK ISTVÁN fordítása M ár egy éve voltam az S.-i vegyi üzem pszichológusa, amikor egy délután a Moto- techna előtt összefutottam Bélával. Kezet ráztunk, hátba veregettük egymást, és néhány mondatban beszámoltunk egymásnak életünk folyásáról. Évfolyamtársak voltunk a bölcsészkaron, évekig egy diákotthonban laktunk, néhányszor együtt borozgattunk és futballoztunk. Béla most az üzemi laphoz került szerkesztőnek. Amikor elmondtam, hogy én a pszichológia felé orientálódtam és szintén itt vagyok az üzemben, elkomorodott. — Éppen szükségem lenne néhány jó tanácsra... — mondta elgondolkodva. Majd fürkészve végigmért. Mintha azt latolgatta volna, hogy mennyire bízhat meg bennem, hogy mennyire lehet őszinte. Barátságosan a vállára csaptam. — Nézd, öreg fiú, az irodám olyan, mint az orvosi rendelő, bármikor nyitva áll előtted! Természetesen jöhetsz nem hivatalosan is, egy kis kávé melletti tereferére ... Rendben van, majd benézek hozzád ... Az az igazság, hogy az én „rendelőmnek“ bizony alig volt valami forgalma. Státuszom már volt, csak még a páciensek hiányoztak. Így hát némi izgalommal vártam Béla látogatását, de barátom csak nem jelentkezett. Futó találkozásaink alkalmával • nem akartam őt ígéretére emlékeztetni. Törtem a fejem, hogy vajon milyen problémája lehet víg kedélyű mókamester hírében álló barátomnak. Természetesen a nőkre is gondoltam, de itt igazán nem tudtam mibe kapaszkodni, mert Béla mindig is kitűnően értett a nők nyelvén. Egyszer aztán egy nővel láttam a városban. Pontosabban szólva egy csinos, nyúlánk, fekete lánnyal. Csak távolabbról láttam őket és a lány bizony mágnesként vonzotta a tekintetemet. Szvetterben, farmernadrágban volt és hosszú haja lobogott a szélben. Járása nőiesen lassú, úgy is mondhatnám, hogy lustán kihívó volt. Mindjárt arra gondoltam, hogy Béla problémái biztosan ezzel a lánnyal kapcsolatosak. Ügy is volt, csak éppen a . problémák jellege különbözött az általam elképzeltekétől. Én ugyanis arra gondoltam, hogy a lány amolyan csinibabaféle könnyelmű teremtés lehet, és mivel Béla világéletében szépfiú volt, most a zsák megtalálta a foltját. A valóság azonban más volt és Béla történetén eleinte bizony hitetlenkedve csóváltam a fejem. Természetesen nem árultam el neki, hogy már láttam a feleségét — ugyanis már a felesége volt —, és így élvezettel hallgattam, amint leírta őt. Béla olyan szakértelemmel és élethűen festette le az asszonyt, hogy ha nem látom, akkor is olyannak képzelem el, amilyennek a múltkor láttam az utcán. — Ezek után mit gondolsz, milyen lehet Buba természete? — szegezte nekem a kérdést Béla. — Hát... hogy őszinte legyek ... — vakargat- tam meg zavartan az állam. — Csak tessék! Utóvégre az orvosnak is őszintének kell lennie a beteghez -=- mosolyodott el Béla. ' — Az a gyanúm, öregem, hogy egy kicsit kényelmes, határozatlan, pontatlan teremtés lehet a feleséged ... Amúgy természetesen biztosan jó, belevaló lány ... Szeret táncolni, kedveli a modern zenét... és biztosan nagyokat alszik ... Nem? Azt hiszem, illik hozzád ... Nem értem, mi okod lehet panaszra? Béla nagyot sóhajtott. — Érdekes, eleinte valahogy én is ilyennek láttam Bubát... de aztán mindenben szinte az ellenkezője derült ki! Nem szeret táncolni, operákat hallgat, mindössze hat órát alszik, és levelező tagozaton jogot tanul... — Jogot? ... — tört ki belőlem a csodálkozás. Béla legyintett és folytatta. — Azonkívül rendszerető, határozott, kemény és pontos! Érted, mit jelent ez nekem? Világéletemben pontatlan, későn jövő voltam, utálom az ébresztőórát és a másodpercmutatót... Ha Béla arcán nem a tragédia jeleit látom felvillanni, hát minden bizonnyal elnevetem magam. Tehát nem a zsák meg a folt, hanem a tűz meg a víz esetéről volna szó? — Szedd össze magad, öregem! Ez azért még nem válóok ... — Mert ez még csak a kezdet... Buba ugyanis nem normális ... — Folytasd ... folytasd ... — Tudod, az az igazság, hogy eleinte éppen a pontosságáért és határozottságáért kedveltem ... Te tudod, milyen könnyelmű voltam mindig, úgy gondoltam, hogy Buba majd ráncba szed egy kicsit. így is történt. Nem dicsekvésből mondom, de szép lakásunk, autónk van, semmink se hiányzik ... — Gyerek is van? — Gyerek még nincs, mert... mert éppen a miatt a dolog miatt nem akartam ... — Térjünk hát a tárgyra! — Minden akkor kezdődött, amikor Buba a télen elvesztette a karóráját... Elhagyta valahol az üzemben és nem akadt becsületes megtalálója. Nem volt kár érte, ócska vacak volt már. Mondtam is mindjárt, hogy veszek neki helyette másikat, egy aranyórát! Felesleges — mondta Buba nevetve — nekem nincs is szükségem őrá ra... — Már miért ne lenne — erösködtem — elvégre dolgozó asszony vagyl — Igen, de... tudod, drágám, én úgy is mindig tudom, hogy mennyi az idő... — Pontosan? — kérdeztem csúfondárosan. — Ügy két-három percnyi pontossággal — válaszolta komolyan az asszony. Természetesen mindjárt próbára is tettem őt, és képzeld el, hogy percnyi pontossággal megmondta az időt! — Eltalálta, egyszerűen jő időérzéke van — mondtam vállat vonva, mert még nem értettem a dolog lényegét. Béla megrázta a fejét és szinte könyörgőre fogta a hangját. — Hát nem érted... ?! Buba mindig percnyi pontossággal tudja, hogy mennyi a pontos idő! Hónapok óta észrevétlenül figyelem őt... Természetesen észrevette már, hogy valami nincs velem rendben. Azt azonban nem veszi észre, hogy ő az, aki nem normális... Ide figyelj! Ha nem lennél a barátom, sohasem fordultam volna hozzád, borzasztóan szenvedek, így már nem lehet tovább élni... — Ne haragudj, de még mindig nem látom tisztán az ügyet! Béla legyintett. — Nem is csodálkozom rajta... Arra szeretnélek megkérni, hogy gyere el hozzánk és vedd szemügyre te is Bubát. Óvatosan, nehogy megsejtsen valamit és megsértődjön ... Talán mondanom sem kell, hogy szívesen mentem, bár az az igazság, hogy inkább Béláért aggódtam, mint csinos, takaros, fegyelmezett és pontos feleségéért. Illetve, volt feleségéért, mert azóta már elváltak, és... de csak sorjában! Szóval, Bélának igaza volt. Először persze valamilyen trükkre gyanakodtam, de bizony Buba nem volt tréfás természetű. Egyre gyakrabban jártam hozzájuk és lassan meggyőződhettem a fiatalasszony csodálatos képességéről. Elmondta, hogy ha rágondol az időre, akkor egyszerűen megjelenik lelki szemei előtt egy óra, és neki csak le kell olvasnia a pontos időt... Javaslatomra néhányszor megpróbálta elképzelni a másodpercmutatót is és fényesen sikerült neki. Ek'kor Béla már viszolygott az asszonytól. — Cirkuszba való csodabogár... — mondta hideglelősen. Annyi emberség azért volt benne, hogy semmit sem akart az asszony szemére vetni. Közös stratégiát dolgoztunk ki a válás meggyorsítására. Bubát eléggé megviselte a dolog, de sikerült olyan meggyőzően lejáratnunk Bélát, hogy végül örülnie kellett a válásnak. Először lakást cseréltünk, majd Béla végleg elköltözött a városból. Elköltözése előtt még találkoztunk egyszer és akkor megkíséreltem megmagyarázni neki a dolog lényegét. — Az ember alkalmazkodásáról, az emberi evolúció folytatásáról lehet szó... Az ember fejlődése intenzíven folytatódik, csak az evolúció irányát meghatározó tényezők változtak meg. Az új környezet új tényezői megkövetelik az embertől új ismertetőjegyek megszerzését. Elsősorban a szociális és műszaki tényezőkről van szó. Ismerek egy autószerelőt, akinek valóságos for- dulatszámmérő van a fülében. Az ember evolúciója tehát pszichológiai, morfológiai ismertető- jegyek tekintetében tovább folytatódik és talán még intenzívebben, mint valaha. Vajon nem fejlődik-e tanulásra való képesség, a stresszekkel szembeni stabilitás, a gyors reagálás stb? Fejlődhet tehát — és fejlődik is! — az időérzékünk is ... — Az időérzék azonban még nem időmérés! — ellenkezett Béla. — Talán bizony új, belső szerve nőtt Bubának? ... — Nem egészen ... A tudósok Jcimutatták, hogv az állatoknak van valamilyen „belső órájuk“. Ismert tény az is, hogy ha valaki Amerikába vagy Japánba repül, akkor megváltozik az időritmusa és megbomlik az időérzéke. Ez csak néhány nap múlva áll helyre és alkalmazkodik a helyi időhöz. Buba esetében valószínűleg az agyban történt valamilyen változás ... — Mondtam én neked, hogy agydaganatról van szó! — Lehet, de nem biztos, hogy rosszindulatú a változás.. . Lehet egyszerűen egy új programról szó, egy regiszterről, amely számlálja a másodperceket . . . Aztán az ember csak rágondol egy órára és a számlapon megjelenik a pontos idő . .. — Hány óra van, Sanyi?!! — Pontosan háromnegyed négy ... miért kérded? Talán már menned kell? Csak néhány másodperc múlva értettem meg, hogy miért rohant el szótlanul. Pedig én még öt percet is tévedek ... Mészáros László amsoTT .
