Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-15 / 20. szám
Jan Kozák Nem tudtam betelni a hirtelen változással. Hiszen tegnap még komor ridegségével, dermedt csendjével és sivárságával bűvölt el a taj- ga. És most egyszeriben minden mozgásba jött. Félretehettem a fillvédős sapkát, a zubbonyt, és csak úgy szvetterben kiülhettem az ajtóba. Milyen gyönyörűséggel tartottam oda arcomat a kellemesen melegítő nap sugarainak! Három nap alatt 20 C°-ra emelkedett a hőmérséklet. A ragyogó kék égbolt alatt a levegő meglan- gyult, s hólétől, fakéregtől és ázott fűtől illatozott. A Havas-folyó völgye fölött az ég légi csa tornává alakult át. Láncban és ék alakban, rendezetlen csapatokban, de kis csoportokban • is vonultak a költöző madarak északnak és északkeletnek. A levegőben szinte szünet nélkül hallatszott az evezőtollak zajos percegése. Egyszer egészen alacsonyan, közvetlen a vakító víztükör fölött húzott el egy lármásan gá- gogó vadlúdfalka — s ugyanakkor fönt a magasban némán úszott egy csapat sarki lúd. Kis csoportokban vonultak a hattyúk. Az ember rájuk ismert anélkül, hogy felnézett volna az égre. Hatalmas szárnyuk rezgő tollazata nagy távolságra elhallatszó hangot varázsolt elő. Időnként ezek a nemes külsejű, hófehér szárnyasok is letelepedtek pihenni a vízre. De a legszebbek tán mégis az észak-szibériai récék gácsérjai voltak. Pirosas és zöldes árnyalatban játszó, krémszínű nászruhájukat apró pettyek tették még tarkábbá. A nagy tavaszi költözködés nem lanyhult éjjel sem. Végképp nem tudtam aludni. Mesébe illő jelenet jászódott le. A holdat ködfátyol lengte körül, rózsaszín foltnak látszott. Körülötte az égbolton halványuló rózsás fény szivárgott szét. Mintha valahol messze óriási tűz lobogna, és abból kúszna fel a fény a mennyboltig. Távolabb sötét volt az ég, viliózva ragyogtak a csillagok. Egyszer csak fönt a magasban megjelent egy hosszú szürke csík. Kibontakozott a sötét háttérből, és úszva közeledett. Mind világosabbá vált. A madárcsapat benne úszott a holdfényben. Aztán a szürke csík újra elhomályosult, és szertefoszlott. Izgalmas látvány volt. Annál is inkább, mert előttem a vízen ott tükröződött a másik ég. A holdfény és a csillagok közt vadrucák aludtak. Úgy éreztem, kék világ határán állok — középütt a szentély, amelyben titokzatos szertartás folyik. A madarak költözése kicsi korom óta mindig nyugtalansággal töltött el: a lelkem mélyén mindannyiszor megmozdult valami ősi, különös, szorongató, nyugtalan vágy. De eddig még madárvonulást sose sikerült éjjel megfigyelnem. Sokkal erősebben hat az emberre, mint nappal. Életemben kevés ilyen lenyűgöző és drámai képet láttam. Nem tudtam betelni vele. Azon az éjszakán igen későn aludtam el, tulajdonképpen csak reggel felé. De alig csukódott le a pillám, egészen közelről éles, érdes, sírós hang ütötte meg a fülemet. Felriadtam, felültem a hálózsákban. Melyik négylábú vadnak vagy melyik szárnyasnak lehet ilyen hangja? Mi történt? Nyilván megint valami tragédia játszódik le. Vártam, visszatartottam a lélegzetemet. De a visítás nem ismétlődött. Reggel később keltem fel, a nap már sütött. Elég óvatlanul nyitottam ki az ajtót — meg- nyikordult. A frissen keletkezett tavon, nem messze öt óriási ragyogó fehér szárnyas pihent. Tollazatuk, mint a legtisztább hó. Haty- tyúk voltak, de valahogy másfélék, mint amelyek már elhúztak fölöttem. Nem látszottak olyan előkelőeknek és nemes külsejűeknek. Rövidebb volt a nyakuk, és a csőrük töve citromsárgán virított. Az ajtónyikorgás felriasztotta őket. Lassan felszálltak. Ahogy lengették legkevesebb két és fél méteres szárnyukat, nehéz zúgás hallatszott. De a zúgásba ismét belevegyült az a bizonyos sírós, elmélázó, rekedtes hang. Hallgattam, sokáig hallgattam döbbenten. Amint a hattyúk távolodtak, a zúgó hang gyengült, és fokozatosan tisztult, finomodott. Hegedű- és trombitaegyüttes hangjává ötvöződött. Végül is mint ezüstcsengők csilingelőse enyészett el. Éneklő hattyúkat láttam hát vendégül, és ' Részlet a szerző A tajgán vadásztam című könyvéből. életemben most hallottam először éneklő haty- tyú hangját! Ez a hattyúfaj napközben pihen, és éjjel vonul. Fönn a sarkvidéken fészkel, túl a sarkkörön. A vadászok mesélik, hogy a hangja a sarkvidéki csendben több órányi távolságra elhallatszik, és nemegyszer igazi gyászének. Ha a sebesült vagy éhségtől elgyengült hattyút meglepi a fagy, a vadászok úgy találnak rá, hogy teljesen odafagyott a jéghez. S ezek a gyönyörű nagy szárnyasok utolsó leheletükig panaszosan jajveszékelnek. Talán innen ered a hattyúdal. A hattyúk után felszállt egy nagy csapat ruca. Rajtjuk közben magasra szökött a víz. Ezek is északra repültek. Azonban több ruca ott maradt. A tó széle mentén, a latyakos hószigetek közt, a házikó közelében egész falka gyűlt össze, s máris szerelmeskedtek. Rendszerint a nászruhában feszítő hímek kezdték a széptevést. Azon igyekeztek, hogy a kiszemelt tojót lenyűgözzék és elbűvöljék színes tollazatukkal, mely a rideg téli fehérség után úgy pompázott a napfényben, hogy bele- káprázott az ember szeme. A madaraknál dívik az exhibicionizmus, a magamutogatás a ruca párosodása szertartásának alkotóeleme. A madaraknak igen fejlett a látásuk. A fejtollak és a mozgáselemek hatnak rájuk, míg az emlősök túlnyomórészt a szagukkal hívják fel magukra a figyelmet. A gácsérok, amelyek az átlátszóan tiszta víz tükrén nagy hévvel forgolódtak a meglehetősen szürke tojók körül, ezt tökéletesen ki tudják használni. Magamutogatás, illegetés, tollborzolás, a kiszemelt tojó körülúszása — ezzel kezdődött a szerelmi játék. De előfordult, hogy a tojók vállalták a kezdeményező szerepét. Gyönyörködve néztem, hogy milyen kitartóan, és mi mindent művelnek. Ha egy tojónak megakadt a szeme valamelyik dalián, amely közömbösen viselkedett iránta, igyekezett felkelteni benne a féltékenységet. Az a falka, mely a közelben tartózkodott, öt gácsérból és négy tojóból állt. Egy gácsér fölösleges volt, az a bizonyos tojó mégis „támadott“. Hogyan? Körözni kezdett a „maga lovagja“ körül. Egy darabig úszkált körülötte. Aztán hirtelen elfordította a fejét, és a csőrét előrenyújtva rohant neki egy békésen úszkáló másik gácsérnak, mintha csak el akarta volna űzni. Nyomban visszatért, és újra körülúszta a kiszemelt lovagot. Közben a fejével integetett a „vetélytárs“ felé. Mintha védelmet keresne a közönyös lovagnál, és biztatná, hogy támadja meg a nemkívánatos udvarlót. Mikor másodszor is nekirontott a „tolakodónak“, a gácsér melléje szegődött, és olyan szilaj mód lépett fel, mind a férj a csábítóval szemben. A tojó egyszeriben megállt, és nagyol sápogott. Megvárta, míg a hímek közt véget ér a lovaglás ügy. Remek látvány volt. Szerelmi játék a javából. Roppant körmönfont szerelmi játék. Szünet nélkül emlékeztetett valamire. Aztán a feltüzelt lovag visszatért a tojóhoz, és most már őrizte.1 Közben úgy viselkedett, mint aki igazi diadalt aratott. Ezzel felcserélődtek a szerepek. A gácsér úszkálta körül a tojót, és nem fogyott ki a magamutatás legváltozatosabb módszereiből. Először is megmutatta parádés ruháját. A fején sötétzöld csuklya, mely a nyakon fekete gallérban végződött. Mihelyt a záporozó napfényben mozdított egyet a fején, vagy úgy fordult, hogy más szögből látszott, a zöld szín új árnyalatokat vett fel. Egyszer még jobban elsötétült, másszor világosra váltott át. Aztán a csőrével oly erősen végigszántott pazar színekben pompázó evezőtollain, hogy szinte jiengtek, mint a citerahúrok. A következő pillanatban lemerítette fejét a víz alá, majd villámgyorsan kidugta a csőrét. A levegőben vízcseppek tündököltek, csillogtak a szivárvány színeiben. Mintha a gácsér megannyi gyöngyöt hajigáit volna fel a víz alól a tojónak. Azután újra kiterjesztette evezőtollait, széttárta meg összehúzta, emelgette a törzsét. Újabb művelet az evezőtollakkal — és a tojó szeme előtt megjelenik a széptevő feltartott farka. A fekete környezetből élesen kivált a ragyogón fénylő kis tükör. Egy pillanatra megvillant a lovag narancspiros lába is. Csakugyan. A hím „pózolt“. Bemutatót tartott, mint valami tornász. Megmutatta, mire képes. Fitogtatta erejét és szépségét. Közben az erotikus hangulat elérte tetőpont- „ ját. A gácsér közel ment. A tojó kinyújtotta a nyakát előre, és minden szál tollát a testéhez tapasztotta. Meglapult, és mélyebbre merült. A gácsér gázolta. Aztán körülúszta. Mind a kettő fürdeni kezdett, és rendezgették a tollazatukat. Csapdos- tak a szárnyukkal, és szökellt a magasba a sok-sok szivárványozó vízcsepp. A barázdabillegetők is megszaporodtak. Hangjuk aranyfonálként szőtte át a vadludak és récék gágogását, sápogását. Mindenfelől hallatszott hízelgő, gyengéd, szerelmesen lehalkított csivitelésük. Kergetőztek a ragyogó kék levegőben, cikázó röptűk rajzát nagy ívekkel hímezték ki. Párzottak, ahol csak lehetett: a latyakos hóié mentén a hóbuckákon, az itt-ott már mutatkozó cserbarna fűvön. De a hímek nem viselkedtek valami gyöngéden. Civakodtak egymással a tojókért meg a vadászterületért, a tenyérnyi pázsitot körülvevő körzetért, noha a földet, amelyen majd szedegetik a pajorokat, és vadásszák a rovart, még víz borította. * Zajos rlkoltozással kergették egymást, s alighogy leszálltak valahol, egymásnak estek, mint a kakasok, és döfködték egymást, hosszú, egyenes csőrükkel. Az egyiknek mindig meg kellett hátrálnia. A győztes aztán körüljárta a nőstényt, és rikoltó hangja egyszeriben gyengéd csiviteléssé szelídült. Ugrált, felváltva mozgatta a szárnyát meg a farkát, és rezgös táncot lejtett. Egy szép napon újra lehűlt a levegő. A hegyekben megszűnt az olvadás. A minap keletkezett tó vize olyan hirtelen visszahúzódott a folyópart felé, mint amilyen váratlanul körülvette a házikót. A madárrepülőtér eltűnt. Egyetlen csapat se szállt le a Havas-folyónál, persze azért a vonulásnak nem szakadt vége. A lefolyt víz helyén körös-körül enyhe barnába hajló, unalmas sárga színt öltött a terep. A sose kaszált, összeny kos szőnyegként feki son. Helyenként megi a rét megkeményede dér, nappal az embe alatt cuppogott a fűi! A föld fagya még ner Alig léptem ki els hozzak a folyóról eg tam egy csontban, eg szárcsontjában. Vagy mindenütt csak csont tűk fehérebbek, korm Színük összeolvadt a Akadt köztük mind nyabb, de nagyobb i: néhány különösen na törés látszott. Az ilye nagyobb állaté leheti vasé, gondoltam. De a csontok? Hiszen £ azoknak az őzeknek, szarvasoknak és jávc csontját, amelyeket le Eszembe jutott az váletlenségből felfei Lehetséges, hogy val; mely az olvadás napj hegyoldalon, kimosot csak a közelmúltban lőlyó, az Irtisz és az tői vagy 300 kilométe múttemetőt. A becslés állat csontjai fekszel ilyen tömeges pnszt lehettek. Talán a fag idézte hóviharok, va illetve tavaszi jég be alatt. De én itt csupa Iá csolatban lehetnek e: kori vadászok áldoz; tek ezek a csontok s; lángban, mint valam Jindro Vlach felvétele B
