Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-05-08 / 19. szám

i lesz még négy olyan ló! sedett a faluban minden ka- ■ morogta halkan Péter —, jnarácsolt^ őket és most ik. Könnyen beszél... ossz lovak ezek — mondta íz apja —, igaz, hogy nem e, de már megszokták egy- iilatú és munkabíró lovak, izni kell nekem a ló ... iy, de jó erőben levő pejalt, amely úgy engedelmes- rde nyomásának, mint egy ezet, ügyesen mozgott és jó tett az emberre. Janin lát- tudja ezt, öntelten topor lovát és egész lénye nyug- energiától robbanó. Zsebé- jpenyes, petróleumzöld töl- :edett elő és megtöltötte rabellum tárát. Valami lé- nég kérdezett a szántásról, vetnek a földbe, de a vála- figyelt, ösztönei rohanni tovább kergették őt a nyújtott mezőn. Éppen csak önt tőlük, bakancsa sarkát nyába nyomta és vadul felaz atyaúristenbe is belelö- u mer állni... — Vágtatott tyugat felé, a vizek irányá- atott lövöldözött és tenye- gva verte a lova tomporát, attya — mondta harag nél- iztember —, nagy szájú a 1 nem látja valaki a baját. :i egy verés, akkor majd i és lecsendesedne, i kiabálása lassan elhalt a a lövéseit még sokáig halt rendez a béke örömére ft Bakai Jóska —, béke van, özi a töltényeit! most hamarább lecsillapo- mikor a nyulat lőtték, ma- nég a nap a patak felett, ikoricaföldet felszántották, az utolsó barázdát a férfi ogy egyenes legyen.

Bakai Jóska hajtotta a loyok azzal fogadták őket, ;yon megéheztek, mert so- a szántás. Pedig sovány a munkásokat, paprikás- ek kenyérrel. Nagyapa a székében ült és az énekesizgatta. Mormolva olvasott többiek nem értették, hogy sak ő tudta, melyik zsol- ja monotonon, agy vége a háborúnak? — yszerre. — Az asszonyok hogy mától fogva béke in.

k, hogy béke van — hagy- i —, harangoztak is a bé- hát ki tudhatja biztosan?! izték be a háborút? — kér- az öregember. — Hogyan tagy harc? Csak úgy meg- agy befejezik, mert már öle?

Erre nem válaszolt senki, hallgattak és ették a paprikáskrumplit. Ugyan honnan tudhatnák, hogyan fejeződött be a háború? S befejeződött-e egyáltalán?

— Nem tudtok semmit — zsörtölődött nagyapa —, tudatlanok vagytok. Amikor én fiatal voltam, jól értettem a világ dolgait és mindent tudtam, amit tudnom kellett... — Szomorkásán mondta: — Bíró is voltam, négy évig, mert okos ember voltam, értettem a világ dolgaihoz.

— Megyünk a borért és hazahozzuk — mondta neki a parasztember, hogy a gondolatait más irányba terelje —, kimegyünk szekérrel a két hordóért és hazahozzuk. Itthon leteszem a pincébe, míg el nem fogy ...

Amikor ősszel keleten már erősen hallották az ágyúdörgést, a férfi elásott a hajlok mögött, a nagy almafa alatt két kisebb hordó bort. Olyan helyre ásta a tőkék közé, ahol néhány szőlőtő hiányzott, azután azt a darab szőlőt felásta és befedte, ahogy őszszel szokták, hogy a tőkékre dobált föld megvédje őket a fagyoktól. November vége óta ott nyugodott a két hordó bor a nagy almafa alatt.

— Hazahozod bizony, ha meglesz még — szólt közbe nagymama —, csak gkkor hozhatod haza, ha más még nem vitte el.

— Egy hete jártam arrafelé és még megvolt...

Viaszosvászon ponyvát tettek a szekérre, hogy betakarják majd vele a hordókat. Az embereknek nem kell látniuk, hogy nekik boruk maradt. Jönnének majd a szomjas lelkek, sorra megjelennének egy liter borért és értéktelen papírpénzeket kínálnának érte. Azt sem tudnák, hogy milyen pénzt fogadjanak el érte, pengőt, márkát vagy koronát.

A vörösödé napkorong a pajták tetején ült, amikor a szőlőhegyre indultak. A fiúk a szekér derekában, a ponyván ültek és beszélgettek. Nemsokára kiértek a faluból, egy ideig szántóföldek között mentek, aztán a szőlőhegyet körülvevő sövényről elérték a hajiokok sorát. Minden présház nyitva állt, néhánynak pedig egészen hiányzott az ajtaja, a katonák a front idején felnyitották az épületeket. A pincékben a hordók oldalában sok helyen géppisztolysorozat nyoma maradt. Néhol laktak is a hajiokokban, benzines hordóban tüzeltek és begyújtottak a vályogból készített tűzhelyeken. Sok roncs és szemét maradt utánuk, melyet még senki sem takarított el, nem volt szüksége a hajiokokra és elhagyatott- ságukban várták az őszt, hogy a közeledő szüret újra feléjük irányítja az emberek figyelmét és rendet teremtse nek itt is, a szőlőhegyen, mint azelőtt. Ahogy az épületek előtt mentek el a szekérrel, az út menti szilvafák és diófák alatt hordóroncsok, összetört padok és székek, fonott kosarak maradványai és présalkatrészek hevertek szanaszét. Néhány hajiokon az összelőtt cseréptetőt kikezdték a tavaszi szelek

és a lesodort cserepek helyén, foghíjas lécek mögül feketén ásítottak elő a padlások. Lótrágya, szalma, papírcsomók és deszkadarabok hevertek mindenfelé.

Sorban maradtak el mellettük a hajiokok, s ők érdeklődés nélkül néztek be a tárt ajtók mögött ásító, hűvös félhomályba. Csupa hideg, élettelen és haszontalan épület. A szekérzörgésre az egyik padlásról hatalmas fülesbagoly röppent fel előlük és nehézkes szárnycsapásokkal a szőlők felé, a gyümölcsfák közé igyekezett, hogy elrejtőzzön a madarak elől. Néhány mezei veréb fedezte fel elsőnek és láttára rémülten felsikkantott, majd izgatott csiripelésbe kezdtek, amire azonnal válaszoltak a gébicsek, a méltatlankodó kórusba bekapcsolódtak a szarkák és a sárgarigók, a fülemülék ijedten elhallgattak, és rövidesen egész sereg madár -kísérte a bosszankodva menekülő, éjszakai rablólovagot. Hiába szállt előlük a fák sűrűjébe, hogy elrejtőzzön szemtelen üldözői elől, azok megkeresték, felfedezték és sikoltozva, rikácsolva, csörögve, ki-ki a maga nyelvén szidalmazva továbbkergették.

— Nagy bajban van a vén rabló — mosolygott a parasztember —, most már nem lesz nyugta sötétedésig. Szerencséje, hogy a varjak nincsenek itt, hanem a vízparti fákon és az akácos árkokban építgetik a fészküket. Megérkeztek, a hajiokuk elé értek. A lovakkal a nagy diófa alá álltak és lekapcsolták az istrángjukat. Az állatok azonnal harapdálni kezdték a buja, zöld füvet. A férfi a lőcsre tekerte a gyeplőt, lazán, hogy legelhessenek tőle a lovak.

Aztán hátramentek a hajlok mögé.

A nagy almafa teljes pompájában virágzott, illatozott, hófehér, gömbölyű kazalra hasonlított. Alatta a szőlőtőkék között keskeny árkok húzódtak, s a kiásott és két oldalra dobált föld betakarta a göcsörtös, szürke tőkéket. Néhány hete megmetszették a szőlőt és a kurta csapokon élénkzöld hajtások sarjadtak. Az almafa törzse közelében, ahol néhány tőke hiányzott, két mély gödör tátongott gonoszkodva rájuk, megelőzték őket. Valaki kiásta az elrejtett hordókat.

Komor képpel, hangtalanul nézték a gödröket. Két oldalukon a földhányás egészen frissnek látszott, mintha közvetlenül előttük ásták volna ki a sárgás agyaghalmokat. A férfi álla megfeszült, ahogy indulatában összeszorította a fogát.

— A piszok ... — szinte suttogva mondta maga elé —, a rohadt, piszok rongyember . . .

Péter az apját nézte, ahogy hatalmasan és mégis tehetetlenül áll a gödrök felett, karja lazán, nagy öklei összeszorítva lógnak és a szeme hideg, szürke a visszafojtott indulattól. Csodálta az apját, hogy a felindulását magába bírja fojtani. Mennyire csalódhatott valakiben és mennyire megalázhatja őt emberségében és önérzetében, hogy ilyen lelkiismeretlenül meglopták!

Jurij Bondarev

A lány a gerendákon ült. Fiatal, szőke hajú, falusi teremtés volt, úgyhogy mielőtt ráismertem volna, nyomban ez jutott eszembe: „Ez a húszas években lehetett, valahol Oroszországban.“

Körös körül mindenütt makulátlanul tiszta homok, ráhullott a kőház árnyéka, a ház magányosan emelkedett az út mentén. A fehér folyami homok közepette, ahol kicsiny szigetekként zöldellt a fű, a hüs bojtorján — és a lány, ez a mezítlábas falusi szépség, aki a házzal szemközt üli a gerendákon és a forró napsütés alatt hunyorgott, pajkosan a keresztnevemen szólított, miközben én messziről néztem az ismerős, mosolygós arcát, amelyet félig eltakart a csaknem fehérre fakult hajának a homlokába lógó tincse — és sehogy sem jutott eszembe, ki lehet ez a lány. mi a neve, milyen kapcsolatban voltam vele... amikor pedig felocsúdtam és felötlött bennem egy másik arc, sárgás, már túlvilági, a hátracsukló fej, s tágra nyílt száj — ~~ félelem fogott el e két arc összehasonlítására, amely egy és ugyanazon nőé volt, akit én soha az életben nem láttam fiatalon, de első ízben láttam olyan pohtosan és világosan álmomban, mintha örömmel vártam volna, hogy találkozzam vele — a húszas években, azon a homokos úton, a naptól átmelegedett, tágas mező kellős közepén magányosan emelkedő ház közelében.

A restaurátor

— Azt mondod, l}ogy te az égvilágon mindent össze tudsz ragasztani? Nem mindent, pajtás, nem bizony! Volt egy ismerősöm, Kolja Losadkin, a nagy restaurátor. Ö aztán az ördög legapróbb göndör szőrszálát is össze tudta ragasztani, még a galambtojás héját is úgy összetapasz tóttá, hogy egyetlen repedést sem lehetett felfedezni rajta — olyan arany keze volt, pajtás, meg ezüstös feje. Egyszer pedig részegen állít be hozzám, látszott rajta, hogy bizony alaposan beszívott, beállít, amúgy felöltőben, sárcipőben letelepszik a konyhában a hokedlire, én meg látom: a sapkájával valamién buzgón dörzsölgeti a kopasz feje búbját, közben pedig könnyel ejt a padlóra.

„Mi történt, Kolja?“ — kérdem, és nagyon csodálkozom a kapatosságán, mert hát megrögzött antialkoholista volt — hogy az már illetlenség. „Nem lehet mindent összeragasztani, szívbéli jó pajtásom — feleli Kolja, és egyre csak szipog-szipog —, elváltam a feleségemtől, én mamlasz tökfilkó ...“

Éjszakai beszélgetés

A vasúti kocsiban mindenki aludt. A kocsi végén nyitva volt az ablak, a szél felkapta a függönyt, s az csattogott, kopogott a falon, a férfi pedig, akin látszott, hogy jócskán a pohár fenekére nézett, olt állt a folyosón a léghuzatban, egyik kezében csirkecsontot tartott, kezét a pizsmájábc. törölte, másik kezével pedig hadonászott és egy sápadt fiatalember arcába kiáltotta szavait — az meg cipője sarkáról az orrára billegve dülöngélt és csüqqedten csuklóit.

— Ti ti fiatalok vagytok, nektek több az energiátok, nekünk meg a tapasztalatunk! Ha ezt egyesíteni lehetne, akkor nem volna semmiféle... sz-szálka! Márpedig a mi életünkben bizony akadnak éles szálkák! Az efféle szálka nem sebzi halálra a szervezetet, de fájdalmat okoz! Igaz vagy nem, kérdem én?

— Ne porolj, Petya bácsi, kíméld az idegeidet, a tudó mánnyal foglalkozzál... és ... punktum! Inkább egyél egy kis ... cs-csirkét.

A másik pedig — arca vörös volt, s mérgében már keskeny résbe húzta össze a szemét — a csirkecombbal a fiatalember mellébe bökdösött s heves bosszúsággal, harsogva bizonygatta:

— Nem’ akarok falni, egyetlen falat se kell! Miről beszélek én neked? A filozófiáról. Te pedig? A hasról> i/an különbség vagy nincs különbség?

Bementek a fülkéjükbe koppant az ajtó s elfojtotta hangjukat.

Értetlenség

— Sztyepp? Naplementék, hajnalok, végtelen csönd. . .

És az üröm? Erezte-e valaha az üröm szagát? Hát azok a nyári vagy őszi éjszakák, amikor a csillagok sok millió kilométernyi tömege ragyog a fejünk fölött! Júliusi haj nalon pedig, ha az ember régi szokás szerint lóháton indul útnak, amikor a fűből a frissen fejt tej illata árad, amikor az út cseng-bong hű barátod, a lovad patái alatt — akkor nincs ennél szebb széles e világon, ez már mesebeli érzés! Langyos szél fúj arcodba, a szépséges tulipánok pedig csinosítják magukat napkelte előtt: megmosakodtak és lerázzák magukról a harmatot, felegyenesednek a fűbe s bólogatnak mindenütt, és rád mosolyognak meg a hajnalra. Ogy látom, nem hiszi, pedig nekem elhiheti. Én fél életemet a sztyeppen töltöttem.

— Én másféle sztyeppre emlékszem — szürke, nyirkos, barátságtalan ...

— Ilyen nem szokott lenni, bocsásson meg, kérem szépen ..,

— Még erre is emlékszem: a holdfénytől kékesszürke cdkonyat borult a sztyeppre, hajnaltájt pedig valahogy egy szerre lehűlt a levegő. Én meg unatkoztam.

— Unatkozott? Bocsásson meg, úgy látszik, nem értettem jól — miről is beszél tulajdonképpen? ...

GELLERT GYÖRGY fordítása

mm mm —mbhhmmmmw— w w m MM« v. w * 5

Orest Dubay: A LESZERELÉST! című ciklusból (1961)