Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-08 / 19. szám
DUBA GYULA A lószerszámokat már az állatok méreteihez alakították, mindkettőn szorosan ült a hám és fejükön a kantár. Péter apja előbb a vasekét tette a szekérre, majd előhúzta a színből az eketaligát és a szekér mellé állította. — Felteszed a szekérre a taligát? — kérdezte komolyan a fiát. Péter a jobb kezével megfogta a vas- kerekű taligát, ott, ahol a szántógyeplő két karikája ült, mint egy üres szemüvegkeretet, a másik kezével alább, és felemelte, erőlködve nyomta a magasba, de nem bírta átemelni a szekér oldalán. Nagyot fújva a földre dobta. — Dög nehéz... — mondta lihegve — nem bírom átemelni a szekér oldalán. — Te is próbáld meg! — mondta a parasztember Bakai Jóskának —, tedd fel a szekérre a taligát! Jóska is két kézzel fogta meg a kerekes vontatóalkalmatosságot, de Péternél biztosabb kézzel ragadta meg a vasrámát, az erőlködésbe belevörösö- dött a nyaka és a homloka, ahogy egy rántással felemelt© és a feje magasságáig nyomta a taligát, aztán belenyögve átlökte a szekér oldalán, a vaske- rekű szerkezet kalimpálva az ekére zuhant és nagyot dördült. — Jól van... benned van már erő, akár szánthatnál is egyedül, fel bírod tenni a szekérre a taligát. — Az ekét nem tenné fel — mondta megbántottan Péter —, szeretném látni, ahogy az ekével küszködik. — Igazad van, az ekét még nem tenné fel, de jövőre már felteszi... — Jövőre én is felteszem, az ekét is, meg a taligát is... de most hogyan szánthatna egyedül, ha az ekét nem bírja feltenni a szekérre ...? — Ne törődj vele, hogyan tenném az ekét a szekérre — mondta ingerülten Bakai Jóska —, inkább magaddal törődj! — Ne veszekedjetek — mondta a parasztember —, ha együtt megyünk szántani, akkor nyugalom legyen közöttünk. Feltették még a szekérre a kisafát a bercékkel és megkeresték az Osztókét, szükség lesz rá. mert gyomos a föld. Péter a kocsis helyére ült, apja mellé, Jóska pedig hátul a szekér oldalára. Az asszonyok a konyhaajtóból nézték a készülődésüket. — Ebédre hazajöttök? — kérdezte a Jóska anyja. — Mikorra várjunk haza? — Nem tudom még, hogyan dolgoznak a lovak, felszántjuk a Malomközt és hazajövünk. A szekér kifordult a kapun, de az asszonyok nem mentek utána az utcára, a dolguk után néztek. A hosszú utcán övék volt az egyetlen szekér. A kövesúton néhány férfi ment, a házak előtt asszonyok beszélgettek, de semmilyen állat nem volt az egész utcában, még a kutyák is eltűntek a faluból. Hiányoztak a patakban tollászkodó libák, a kapuk alatt kiszökő és az út porában kapirgáló tyúkok, a bőgő tehéncsorda és a juhnyáj. Az emberek a szekérzörgésre mindenütt kinéztek az udvarokból a kapuk felett és figyelmesen megnézték őket. — Szántani mennek? — kérdezték őket a szembejövő férfiak hangosan, majdnem kiabálva, hogy a szekérzör gésben megértsék őket. — Kukorica alá mennek szántani? — Oda ... — felelte Péter apja — kicsit elkéstünk az idővel, de ha kedvez a nyár, kikel még a kukorica és beérik novemberig... — Beérhet még — helyeseltek a férfiak — lehet belőle valami, ha kedvez a nyár. Csak ne legyen szárazság, mert akkor kisül.... Hová vetik? (Regényrészlet) — A Malomközbe. Jó föld, nem szokott nagyon kiszáradni, meg közel is van, odalátni a pajtákból... A Pakusza-közön letértek az utcáról a mező felé. Az út bal oldalán hosszú, fehér falú ház nyúlt el, s ahogy ferde tetejű fészere mellett is elhaladtak, esőverte, szürke deszkakerítés következett, majd újra fehér fal, a pajta fala. Jobb oldalán orgonasövény határolta a Pakusza-közt, a bokrok mélyzöld levelei sűrűjében súlyos fürtű lila virágok illatoztak. Ráncos törzsű vastag akácok nyúltak ki a sövényből és árnyékba vonták az utat. Melegen sütött már a nap, a fiúk ingujjban, a parasztember pedig könnyű vászonkabátban és szürke kalapban ült a szekéren. Nemsokára, a harmadik földúton, amely keresztben szelte a mezőt, balra fordultak. Ezt az utat is porcfű és gyermekláncfű lepte be, a közepén magas gyomok nyújtóztak, a kerékvágásokban pedig földhöz tapadt füvek lapultak és ellepték a szürke talajt. — Itt vagyunk ... Péter megállította a lovakat egy földbe süllyedt fehér kőnél, amely éppen csak előderengett a füvekből. Barázda nem húzódott a kő mögött, mindenféle gazok erdeje olvasztotta egybe a földeket. A fiúk kikapcsolták a lovak tartóláncát és levetették istrángjukat, a férfi pedig közben levette a szekérről az ekét és a fehér kő mögé állította, aztán az eke elé húzta a taligát és összekapcsolta őket a vonóláncokkal. Az eketaliga vonórúdjára akasztotta a kisafát és elébe állította a lovakat. A bercékre csatolták az istrángokat és a hosszú, kenderkötélből készült szántógyeplőt a taliga karikáiba fűzve a parasztember az eke szarvára tekerte. Kezébe vette az ostort és Péterhez fordult. — Látod a földünk végén, a vízparton azt az egyenes topolyafát? Pontosan annak az irányában vezesd a Mádért. Na, isten segíts, gyerünk, lovacskák, induljatok! Megindultak a topolya felé. Az ekevas a földbe mélyedt, felhasította a mező élő, zöld testét és a felszakadó nedves barna földréteg maga alá temette a gyomokat. Lábszárközépig érő, friss árok és egyenes barna földsáv maradt az ekevas után és egyre hosz- szabbodott, olyannak tűnt fel, mint egy határozott és erős ceruzavonás a zöld füvek és apró mezei margaréták sárgásfehér foltjai között. A patak partján megfordultak és átmentek a földjük másik szélére. — Visszafelé te vezesd a lovat — mondta a parasztember a másik fiúnak —, afelé a szalmakazal felé vezesd! — mutatott a pajták irányába. A falu felé húzott barna vonal láthatóvá tette a földjüket, körülhatárolt a mezőből másfél magyar holdat és az eke szorgalmasan fogyasztani kezdte a friss hantokkal bekerített zöld szőnyeget. Később a lovak már könnyebben húzták az ekét, mert a következő fordulóknál a hórihorgas Madár a barázdában járt. kisebb társánál arasznyival mélyebben és így a hátuk majdnem egy szintre került. A magyar ló most is hosszú, himbálózó léptekkel járt, a hegyiló pedig aprókkal, sietősen, mégis annyira összeszoktak már, hogy ösztönösen kiegészítették egymás gyorsaságát és egyenletesen húzták az ekét. Vezetni sem kellett Madárt, gyorsan megtanulta, hogy a barázdában kell járnia. Nem siettek, lassan, de kitartóan járták a mezőt, a patakig és visz- sza a fehér kőhöz, míg a bekerített tábla két oldalán a barna sávok méternyire szélesedtek. Akkor a férfi azt mondta a fiúnak: — Fogjátok az eke szarvát és szántsatok egyedül! Nyugodtan, lassan, főleg a kerülőnél vigyázzatok és ne vegyétek ki hamarább a földből az ekét, csak ha már egészen kiértetek a barázdával! A lovak az ekével a mezei úton álltak és a farkukkal legyezték magukat. Aztán fejüket leszegve a porcfüvet kezdték harapdálni, nekiestek a frissen zöldellő füveknek és hersegve tépték le gyökereiről a gyomot, mohón legelni kezdtek. Hagyták őket, hogy kifújják magukat, pihenjenek. Dél lehetett, a falu felől váratlanul harangszőt hallottak. — Meghalt valaki — mondta a férfi —, mindkét harang szól, halottnak harangoznak. — Ki halhatott meg? — nézett Bakai Jóska Péterre. — Először szól a harang, amióta hazajöttek a kiürítésből, itthon vagyunk, s akkor is halottnak szól a harang ...! — Gyerünk — nyugtalankodott Péter —, gyerünk szántani, hogy hamarább meglegyünk vele, holnap el kell vetni a kukoricát. Messze voltak a falutól, a távoli harangzúgás éppen csak elérte őket, és úgy tűnt fel, hogy talán már nem is terjed tovább a mező felett a patak felé, mintha csak nekik akarna jelezni valamit. Kinek is szólna másnak a nép- telen mezőn? Olyan volt, mint egy ismeretlen helyről jövő üzenet, mellyel látszólag megtelt a világ s a forrása mégis rejtve maradt. A templom tornyát ugyan látták messze a falu felett, de a harangszó mihtha nem tartozott volna a torony messzi tömegéhez, önállóan és gazdátlanul úszott a földek felett és mikorra minden megtelt vele, váratlanul abbamaradt, elenyészett, nyoma veszett. Újra csend lett, mintha a harang sosem szólt volna a faluban. Péter rászólt a lovakra és meghúzta a gyeplőjüket, s azok engedelmesen megindultak, a gyeplő rántásai nyomán a barázdába kanyarodtak és az ekevas friss árkot hasított a barna talajban. Jóska az eke mellett ment és a gerendely elől néha lelökte az üsztökével a csomóba gyűlt gyomokat, melyeket gyorsan befedtek az önmagukon átbukó hantok. Péter a barázdában ballagott és arra ügyelt, hogy az ekevas éppen egy arasznyi földcsíkot szeljen le a zöld tábla testéből, húsz centi széles sávot, sem többet, sem kevesebbet. Enyhén nyomta az eke szarvát, hogy a barázda mélysége egyenletes legyen, de közben oldalra is el-elmoz- dította az ekét, így szabályozta a barázda szélességét. A billegő eke szarván át érezte azokat az erőket, amelyek a talajba mélyedt ekét visz- szatartanák, érezte a föld ellenállását. Az állandó mozgás és remegés megnyugtató ritmusa egész bensőjét eltöltött©, szinte magához idomította, uralkodott felette. Az eke egyenletesen haladt, a gerendely kihasított egy csíkot a földből, a nyomában haladó eke- vas felfejtette ezt a sávot és az eke görbe vezérlemeze a mozgó földet átfordítva a többi hantra fektette. A mezei gyomok és füvek először engedelmesen meghajoltak a vezérlemez előtt, majd lefeküdtek az átforduló hantok elé és eltűntek alattuk. Néhol a hosz- szabb gazok mintha menekülni akarnának, remegve kidugták fejüket a földréteg alól, mert a hantok nem fedték el őket egészen, és így a barna szántásból itt-ott zöld növényzet halálra ítélt csomói nyújtóztak elő, mint a felületesen és hevenyészve eltemetett tetemek testrészei. Péter izmai és ösztönei hamar megszokták a munkát, a figyelés az idegeibe ivódott és egész lénye azonosult az ekeszarv hullámzásával. Már nem kellett azon gondolkodnia, hogy mit tesz és miért teszi, érzékei segítségével izmai maguktól végezték ösztönmunkájukat. Így az agya alig vett részt a munkában, gondolatai elkalandoztak, dolgozni kezdett a képzelete. Először Lenkére gondolt, gyakran leste őt a kertben, mégsem tudott beszélni vele, aztán az jutott eszébe, hogyan csináljon öregapának rádiót, kristálydetektort kellene szereznie, de hol vegye? Jóska hallgatagon lépegetett mellette és lelkiismeretesen lepiszkálta a gerendely re gyűlt gyomokat s közben a Péter gondolatai bekalandozták élete különféle területeit, a negyvenhármas puskától Savanyó- néig, az átlőtt oldalú nyúltól a Körtefejű barátjáig, és a szajrézó Tamás bátyútól az öreg Zobákig. Majd újra Lenke tért vissza a képzeletébe és azon töprengett, amit Albert mondott neki, hogy egyszer meg kellene fognia a lány mellét. Azután Jóska szántott és Péter lökdöste a gerendelyről a barázdába a gyomokat. Apja a föld végéről figyelt, nem ment el velük a patakig, hagyta őket egyedül szántani. Járt-kelt a barázdában, a hantokat rugdosta és morzsolgatta a kezében, és néha tanácsot adott a fiúknak, hogy mire ügyeljenek munka közben, de nem dicsérte őket, mintha természetes volna a számára, hogy ilyen kamaszok már szántanak. Bizonyára ő is szántott, amikor ennyi éves volt, mint ők, talán még hamarább. Váratlanul lövés hallatszott a falu felől. Hangját visszhangozták az északi dombok, ahogy a dörej végignyargalt a mező felett. A Pakusza-közön egy lovas vágtatott ki a pajták közül és gyors iramban száguldott a mező felé. Vágtatás közben kezét a magasba emelte és pisztolyából újból lőtt. Madár a lövések hallatára vadul felütötte a fejét, megállt és remegni kezdett. Péter gyorsan melléje ugrott és az álla alatt összefogta a gyeplőszárat, hogy az állat szájában megfeszüljön a zabla, szabadon maradt bal kezével csillapítóan veregette az iszonyodva hörögni kezdő lő nyakát. Közben Bakai Jóska kiáltott. — Fogd meg a hegyiló gyeplőszárát ...! Madár megvadul a lövésektől és elveszíti a fejét, az ekébe ugorhat ... — Az eke előtt megvadult lovak gyakran az eke és a taliga közé hátráltak, s a vasak közé keveredő lábuk eltört vagy összevágták magukat. Szerencsére nem voltak messze az úttól, s Péter apja, látva, hogy valami baj van a lovakkal, hozzájuk sietett. Az állatok elé állt és nyugodt hangon beszélt hozzájuk, s közben a Madár orrát simogatta. Ahogy a lovas mesz- sziröl meglátta őket, letért az útról, keresztülvágott a mezőn és sűrűn lövöldözve feléjük vágtatott. Közben ösz- szefüggéstelenül és érthetetlenül kiabált. Most már a férfi is megértette, hogv az ösztövér magyar ló a lövésektől fél. — Ne lövöldözz! — kiáltotta a közeledő lovas elé. — Hagyd abba a lövöldözést, a dörrenésektől félnek a lovak! Török Jani vágtatott dübörögve feléjük, lova lábai vadul gázolták a gazokat, vadvirágokat és füveket. — Vége a háborúnak, béke van! — kiáltotta feléjük rekedten. — A békére harangoztak az előbb ... Acélkéken csillogó, német parabellu- mot tartott a kezében, csövét az ég felé tartva, kettőt lőtt belőle és tovább ordított. — Az atyaúristenbe is belelövök, hallják, a szentségit neki... vége a háborúnak, béke van! — Dobd a francba a mordályodat! — kiáltott rá dühösen a parasztember. — Hallottad, ne lövöldözz, mert a lovunk fél a durrogatásodtól! A legény hetykén táncoltatta körülöttük a lovát, arca vörös volt a rohanástól és a belső izgalomtól, de kissé nyugodtabban beszélt, csak a nehéz pisztollyal hadonászott tovább. — Miért haragszik, bátyám ... nem értik, hogy vége van a háborúnak? Béke van, azért harangoztak az elébb ... — Nézd, szegény állat, hogy reszket ... sebesült katonalő, ki tudja, hogy milyen borzalmakra emlékezteti őt a lövöldözés. Látod az oldalán azt a sebhelyet...? A legény a lovat nézegette, de látszott rajta, hogy nem hat rá az, állat sebhelyes oldala és az állapota nem érzékenyíti el. — Fura két állat — nevetett —, Dávid, meg Góliát. Nem lesz belőlük sok öröme, bátyám, keserves lesz a munkája velük ... Nézze meg majd az én lovaimat, ha felhizlalom őket, alig várom már a kaszálást, az új takarmányt, hogy erőre kapjanak tőle, olyan négy lovat fogok a hintóm elé, hogy a körELBÜI NAPJA
