Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-24 / 17. szám
Varga Lajos illusztrációja apám — szóltam vissza, büsz- ■ a Holló ilyen engedelmes r készülődj, anya — és apám mászott a szalmával és lópok- ikart ülés közepére. Már fekve ogyan adja ki anyám az uta- a nővéremnek, aki sírva bá- ra kész lovakra, sten veled — mondta, amikor ám is elhelyezkedett az üléveled — kiáltottam én is oda k, és kocsis módra csattintot- orral. laértünk. Azt mondták, vár- ilóra múlva az ápoló kikísérte lázi ruhába öltöztetett apámat, arna színe még egészségesebb- tatta, de anyám sírva fakadt, iris a sírba kellene ereszteni ilt, ezüstveretes koporsót, rj — kérte apám, bizonytala- va az ablak mellett várakozó - Ne sírj, ha mondom ... búcsúzott anyámtól, nekem a nyújtotta a kezét. 'ölé hajoltam, figyelmeztetett: vigyázz. Ne hagyd, hogy sokat költsön a temetésre. Ne- fa koporsóra támadjon kedve ;kkel. Olyan is van a kirakatsz ... zok, apám — ígértem, és n elismételtem —, isten óvja it is — felelte, az ápoló után lelőtt becsukta maga után az meztetett: a több zabot a lovaknak! Hol- íkapát húzzák ... SIMÁNDI KLÁRA fordítása I Győrffy László nem emlékezni tíz évvel ezelőtti nagy sóhajaira, elfojtott suttogásaira. Most szótlan, ügyes, látszik az öröm az arcán. Hátamra kulcsolja a karját, aztán a homlokához kap és nevet. Félóra múlva feláll és kimegy a fürdőszobába. A ruháját magával viszi. Felöltözve jön vissza. A könyvespolc előtt toporog megint, aztán leül az íróasztalhoz, kézbe vesz egy papírdarabot: — „Áldott légy“ ... Nem tudom olvasni az írásod. Mi ez? Imádkozás? — Nem. Tegnap jöttem haza a Zselicségből. — Honnan? — Ez egy vidék Somogybán. Egy tanító barátom hívott le. Halottvirrasztásra. Amit olvasni akartál, az a sirató asszonyok egyik éneke. — Olvasd! Négy esztendő alatt — naptári számításunk pontatlansága miatt — majd huszonnégy órával kevesebbet élünk, mint amennyit a földforgás közben kialakult csillagászati év szerint élnünk kellene. A csillagászati év: 365 nap 6 óra 9 perc és 11 másodperc. Így lesz a négyszer hat órából négyévenként egy szökőnap. Február 29-én. Vajon ez a szökőnap olyan, mintha nem is lenne? Négyévenként beiktatjuk hétköznapi életrendünket jelző dátumok közé ezt a huszonnégy órát és utolérjük a csillagéveket. Négyévenként egy nap lehetőség — legalábbis naptárunk szerint —, hogy utólag továbbélhessünk egyet s mást. Tetszés szerint, amit éppen emlékezetünk kiválaszt vagy amit érzelemrobbanásaink túlságosan az emlékezetünkbe véstek. Most magam is ezt teszem. Talán, hogy helyrebillenjen az egyensúly naptári éveim és a csillagévek között. Vagy köztem és a naprendszer között? Hirtelen fékezett. Alig pár lépéssel előttem egy francia rendszámú ezüstszürke Buick. Csak egy női kezet láttam, ahogy megkocogtatja az ablaküveget, és kicsit kapkodva kinyitja a kocsi ajtaját. — Szervusz, ülj gyorsan be, itt nem lehet állni. Bebújtam. A kocsi máris indult. Most mondhatnám, hogy meglepődtem és köszöntem, vagy csevegni kezdtünk, mintha csak megbeszélt találkozóra érkeztem volna; esetleg összevissza kérdezősködtem, a lány pedig — vagyis már asszony — lyukacsos bőrkesztyűben mar- kolászta a kormányt, kurtán válaszolt, vagy ő kérdezősködött, csacsogott, trillázott, kicsit éneklő hangsúllyal, mely nyolcéves külföldi tartózkodás eredménye lehetett. De egyik leírásom sem közelítené meg azt a pillanatot. Kérdezett ő is, én is, miközben szűk mellékutcákon a Béke Szálló irányába vezette a dögnagy kocsit és időnként egy „merde allors“-ot motyogott maga elé, ha valaki váratlanul lelépett az úttestre. Lehetőleg féktávolságon belül. Ilyenkor pár pillanatig hallgattunk, aztán teljesen ostoba és közhelyszerű kérdésekkel faggattuk egymást: — Mikor jöttél, mióta vagy itthon, hol laksz, mit dolgozol, megnősültél, hány éves a férjed, eleget keresel? A Szondi utcában, valamivel a sarki patikán túl, megálltunk. Kávét ittunk a szálloda presz- szórészében. ö cukor nélkül, én kevés cukorral, pontosan úgy, mint tíz évvel ezelőtt. Rágyújtott. Tíz évvel ezelőtt nem dohányzott. Úgy szívta a cigarettát, mintha sóhajtozna. Szeme körül két acélkék festékmonokli terpeszkedett, pofacsontján, mint a játékboltok hajas babáin, piros foltok. Természetesen az is gondosan szétkent festékből. Egy pillanatra elnézést kért és felment a szobájába. Vastagabb lett és szélesebb. A combja, a háta. A szája duzzadtabb, a szeme nagyobb. Igaz, emlékezetem festék nélkül őrizte a szemét. Akkor alig volt húszéves, két évvel később pedig egy francia autóügynökhöz ment feleségül. A tíz évvel korábbi testét nemcsak emlékezetem, de egy fénykép is őrzi valamelyik fiók alján: a Duna-kanyar egyik ví- kendházának teraszán készült a felvétel. A korlátnál áll, fürdőruhában, Mcsi a melle, keskeny a válla és a felsőtestéhez képest széles a csípője, vastag a combja. De azóta az arányok eltolódtak: melle felduzzadt, karja, válla erősebb lett, combja vészjóslóan puha és széles. Az emlékezetemben csak a combja, a szája és a szeme maradt meg. Visszajött, erős kölniillat lebegett körülötte, másik ruhát vett fel. A kölni illata éppoly ismeretlen volt számomra, mint a festék az arcán. Konyakot rendelt. Közös ismerősök felől faggatott. A közös ismerősökkel csak néhányszor találkoztam az eltelt évtized alatt, ezért, amit tudtam róluk, elmondtam. Megint konyakot rendelt. Átmentünk a Szondi-pincébe, ebédeltünk. Vagy másfél liter do- moszlói rizling és egyre hülyébb kérdezősködés. Észre sem veszem, hogy menetrendszerűen rostálja közös emlékeinket. „Húsevő virág“ — csak valami ilyesmire gondoltam. — „Az új- ratalálkozás csak attól függ, hogy maradunk meg egymás emlékezetében.“ — Emlékszel? — mondja. — Éjszaka, amikor a többiek aludtak, kimentem hozzád a Bala- ton-partra. Teott»hol aludtál éjszaka? — Sehol, azaz, vágtam egy gödröt, és a meleg homokban. Nyáron éjszakára mindig meleg marad a homok. Bekuporodtam a lyukba, ott aludtam. Amikor kijöttél hozzám, hoztál egy pokrócot magaddal. — Igaz. így igaz. Kicsit aludtam, akkor éjszaka. Dühös voltam. mert nem engedtek azok a boldogtalanok téged ott aludni. Úgy gondolom, sírtam is. — Nem azok a boldogtalanok nem engedtek, hanem a boldogtalanok háziasszonya. — Te gunyoros vagy. — Elfelejtettél magyarul. Nem veszed észre, hogy fogalmazol? Oh, merde! Ilyen sok év után csodálatos? — Tulajdonképpen érthető. Szóval, kijöttél a vízpartra, valami vacsorát is hoztál. — Arra nem emlékszem. Meztelenül fürödtünk. Nagyon sovány voltál, tudod? De sokat bírtál. És mindig ideges voltál. Még mindig folyton ideges vagy? — Ez az alaptermészetem. Egyébként nem hiszem, hogy ideges lennék, csak .. t — Érzékeny voltál. És önös ... akarom mondani önző. — önző? — Azt szerettem. Már hajnal volt. amikor visszamentem a házba. A nádas mellett meztelenül becsavarod tál egész éj-, szakára a pokrócba és nem engedted, hogy visszamenjek a házba. Mindig egészen a fáradtságig akartál együtt lenni. Most mit csinálsz? — Ülök és beszélgetek veled. — Nem úgy, van dolgod? — Tulajdonképpen nincs, legfeljebb telefonálnom kell pár helyre. ' — Akkor most hozzád megyünk. Az ezüstszürke Buick marad a Szondi-ptnce előtt. Útközben mellékutcákon sétálva bemegyünk egy kocsmába. Két féldeci barackpálinkát veszek. Az övét is én iszom meg. Csak beleszagol. Nem emlékeztetem, hány üveggel ittunk meg annak idején. A szobámban csak a könyvespolc előtt áll meg pár pillanatra, aztán vetkőzni kezd és a heverőre kuporodik. Leülök mellé. — Már nem vagy olyan sovány. Na, gyere hozzám. Egyetlen szó nélkül kényszerít magára. Képtelen vagyok — „Áldott légy, hatalmas Isten, hogy ezen halottnak itt, megelégléd kínjatt, s hogy miután dúlt lelkében oly nagy volt a sötét, életének is kioltod lobogó szövétnekét.“ — Micsodáját? — Szövétnekét. — Az a teste? — Igen, mondjuk. — Na, megyek. Holnap délután gyere a szállodába, várlak. Elmegyünk valahova. — Jő. Elkísérjelek? — Nem. Egyedül akarok visszamenni. Másnap elmehettem volna a szállodába. Talán várt volna rám. Talán beültünk volna az ezüstszürke Buickba és az utat magyaráztam volna egy város széli kiskocsma faasztaláig. Természetesen Budán, kovácsoltvas lámpák alatt, piros-zöld népi hímzéssel díszített térítőre könyökölve, ahol ő pörköltet rendelt volna és vörös bort. Egy idő múlva a homloka fölött ágaskodó szőke tincs a szemébe hullik, ahogy öreg házak falán mállik a vakolat. Lehet, hogy egy kupica barackpálinkát is rendelt volna, aztán megkér, vezessek én, ha tudok, úgy biztonságosabb. És természetesen hozzám, ne a- szállodába. Aztán ... pontosan tudom, hogy a sajnálkozáson kívül semmi mást nem éreztem volna iránta. De nem volt másnap. Hogy őszinte legyek, az előző napot is igyekszem majd elfelejteni, mert az emlékezetem csak a jó és szép pillanatokat őrzi, ha nőkről van szó. Biztos vagyok benne, ez nem sikerül. Továbbéltem valamit egy ajándékba kapott napon és a kudarc tökéletes. Az egyensúly naptári éveim és csillagéveim között helyrebillent. A hétköznapok rendje szerint. Mert a naptári évek néha színesre pingáit, olykor kopott, töredezett kilométerkövei az úton ballagőnak esetleg jelez valamit, a csillagévek már csak az utána poroszkálóknak. Egy szökőnappal öregebb lettem. MBBM infljglj Almási Róbert illusztrációja • • -jf/ ___ — fi WiP/iMr
