Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-17 / 16. szám
1977. IV. 17. Portugáliában a fasizmus megdöntése után köztulajdonba vették a jövendőmondást. Az államosított horoszkóphlvatalból politikai prognózisok is kikerültek, s az idei. 1977-es esztendőre elég lesújtó jóslatokkal rémisztgetik a naivabb lelkeket. Az égész országot megrázó, sorsát befolyásoló politikai gyilkosságokról, a jobboldali katonák szerepének gyors növekedéséről, magyarán jobboldali, félfasiszta fordulatról beszélnek — mintha valaki tudatosan arra vállalkozna, hogy a gyűlöletes múlt emlékeinek felavatásával állandósítsa a politikai neurózist. MORAJLIK A „MÉLY“ A „mély“ persze morajlik jóslatok nélkül is. A forgósztrájkok jelzik a növekvő szociális-gazdasági elégedetlenséget, a szakszervezet és a mindinkább jobbra tartó szelekkel vitorlázó Soares-kabinet ellentéteit is csak néhány gesztus-cselekvés tompítja. Valójában a szembenállás élesedik, a feloldatlan ellentéteket, a megoldatlan problémákat nem lehet „hatályon kívül“ helyezni, sem puszta jóakarattal, sem pedig nyilatkozatokkal. A kormány szociálpolitikája a dolgozó és dolgozni vágyó tömegek érdekeit sérti — a politikai mutatványokkal kifárasztott tömegek pe dig — létérdekeiktől inspirálva — készek válaszolni a kihívásokra. Közben a kormánynak más gondja van: mindent megtesz, hogy előkészítse Portugália Közös Piac-i tagságát, s ennek érdekében további megszorításokat tervez. A „hivatalos horoszkópia“ ebben a helyzetben lepte meg híveit egy olyan puccs rémképével, amely gyanús résztelességével azt sugalmazza: talán már szervezkednek is a jobboldal erői. Soares minden irányban eredményre törekszik: belül stabilitást kíván, a tőkés útra lassan ismét visszatérő Portugália konszolidált, nyugodt fejlődését. A nyugalmat, a kon- szolidáltságot „kifelé“ is mutatni akarja: enélkül hiába aspirál a Közös Piac-i tagságra, amelyet a leendő partnerek egyébként is inkább politikai, semmint gazdasági előnyök alapján mérlegelnek. Mario Soares a Portugáliát megrázó bal- és jobboldali áramlatok folyamatos fékezésével éppen azt kívánja bizonyítani, hogy a válságos helyzet ellenőrzésére egyedül kormánya és kormányzati modellje alkalmas. És amikor túl hangosan felmorajlik a „mély“ a portugál társadalom valamely szférájában, akkor Soares értésére adja: Portugálián, k nincs más választása, mert vagy elfogadja a jeleni gi kormányzatot politikájával együtt, vagy pedig ví iszatér a fa sizmus. Az érvelés nem egészen új. Gyakran íailottuk ezt már egy másik kormányfő szájából, al i ugyancsak a NATO déli szárnyán, a megdöntött f sizmus visz- szatértével rémisztgeti időnként az eset eg elégedetlenkedő választópolgárokat. A görög fás szta katonai diktatúra is 1974-ben bukott meg, éppei úgy, mint a portugál, s Konstantin Karamanlisz gör g miniszter- elnök szónoki kihívásai hagyományosan nem tévesztik el hatásukat. Karamanlisz választás jelszava ez volt: „En vagy a tankok“. Karamanlisj ezzel a fenyegetéssel fogadtatta el a testére s abott alkotmányt, s ezzel próbálja tompítani a kiv ítélés rendőri hatalom túlkapásai ellenére is felszíni 3 kerülő elégedetlenséget. Pedig Karamanlisznak ké íyelmes parlamenti többsége van, s gyaníthatóan. ] ártjának befolyása is felülmúlja a portugál míniszt relnök lehetőségeit. Soares először tán ösztönösen .nyúlt Karamanlisz nem túl szellemes kortes-jelszavához, a íelyet most már akkor is hangoztat, ha tárgyalóp rtnerei nem portugálok. És nem számít rosszul. A portugál miniszterelnök legutóbbi nyugat-európai körútja során mindenütt elismertette kormányának belépési szándékát — jóllehet a Közös Plac-i tagállomoknak nincs sok okuk örülni a nyolcvanas évek közepére közéjük lépő jövevénynek. Hiszen Portugália olyasfajta termékeket kínál majd a partnereknek, amelyekből — elsősorban agrárcikkekről van szó — nekik is feleslegük van. Lisszabon emellett szeretne olyan vám kedvezményeket kapni, amelyek a konkurenciával szemben megjavítanák a drágán és korszerűtlenül termelő portugál ipar lehetőségeit. Soares az előzetes tapogatózások során vajmi csekély gazdasági előnyt tudott felajánlani Nyugat-Európának. A hangsúlyt ennek megfelelően a politikára tette, vagyis arra, hogy nyugalomra, békére — értsd: társadalmi nyugvásra, garantált osztálybékére — van szükség Európának ebben a stratégiailag fontos csücskében. Soares a békét ígéri is a partnereknek — a békességet reméli is partnerei segítségétől. Ebben a soktényezős, de valójában nagyon is átlátszó játszmában konkrétan körülírható funkciója van még az olyan szimpla trükköknek is, mint a társadalomnak horoszkóppal való sokkírozása. Gondoljunk arra: Portugália a fatimal „csodahely“ országa is — s az asztrológiai hiedelmek sem kevésbé „tudományosak“, mint a fatimai legendák. Az igazsághoz ugyan egyformán nincs közük, de a szolidan jobboldali kurzusnak jól jön ez is, amikor az „én vagy a fasizmus“ hamis alternatíváját kínálja állandó jelleggel. A hamis alternatíva azért különösen megtévesztő, mert elleplezi az ellentétek valódi vonulatát, amely a baloldal és a jobboldal között húzódik. Rejtve maradnak azok a sarkalatos különbségek, amelyek visszavonhatatlanul elválasztják egymástól azokat az erőket, amelyek folytatni akarfák a forradalmi folyamatot és amelyek a folyamat befagyasztására törekednek. alkudozások, A PLURALIZMUS DALLAMARA Ebben az összefüggésben megkülönböztetett szerepe és jelentősége van a portugál szakszervezeti mozgalomnak. Amikor az lntersindical által összehívott össz-szakszervezeti kongresszus szónokait hallgattam a lisszaboni Sportcsarnokban, s megfigyelhettem a forradalmi jelszavakat és felhívásokat kísérő egyöntetű helyeslést, európai, ázsiai és amerikai kollégáimmal együtt arra a meggyőződésre kellett jutnom: nem megalapozottak a Soares-kabinetnek a forradalom lefékezéséhez fűzött reményei. A kongresszus alkalmával éppen negyedszer jártam ebben az országban, s kétszer volt alkalmam megfigyelni a választási csatározásokat. Az alkotmányozó és a törvényhozó nemzetgyűlési választások légköre természetesen különbözött a forradalminak ismert szakszervezeti mozgalom tanácskozásának atmoszférájától, s összehasonlításra még a kongresszusi előkészületek figyelembevételével is aligha van lehetőség. Ilyesfajta összevetéssel mégis megpróbálkoztak Lisszabonban. Amikor a szakszervezeti kongresszus előkészítése zajlott, a mozgalom politikáját döntő befolyással meghatározó Portugál Kommunista Párt és a Szocialista Párt képviselői között hosszas tanácskozások folytak. Soaresék mindenképpen szerettek volna meghatározó befolyást kiharcolni a mozgalomban — méghozzá nem egyszerűen választások, hanem az előzetes pozícióelosztás alapján. Azzal érveltek, hogy az országban „pluralizmus“ van, s ennek a pluralizmusnak érvényesülnie kell a szakszervezetekben is. Méghozzá a parlamenti választásokon kialakult erőviszonyok alapián. Ezek szerint pedig a szocialisták háromszor olyan „erősnek bizonyultak“, mint a kommunisták, így a mozgalom vezető posztjainak háromnegyede is őket illeti. Ezek alapján a tárgyalások első menetében a pluralizmusra és a paritásra hivatkozva a 3:l-es arányt javasolták. Később megelégedtek volna a 2:l-el is, majd ebből is engedtek. Az 1:1 arányú pozícióelosztást is túlzottnak tartotta azonban a PKP, mivelhogy a párt szerint az országos közhangulatot nem lehet automatikusan kivetíteni a szak- szervezeti mozgalomra. Hiszen az országos közvéleménynek, a közvéleményformáló erőknek része a forradalmi szakszervezeti mozgalom, s ez jellegénél, osztályelkötelezettségénél fogva éppen a skála bal felén helyezkedik el. Az a politikai színkép, amely végül is kialakul, egyebek közt „attól .ilyen“ (hogy nem tud domináns erővel felülkerekedni a jobboldal), hogy a kommunisták gazdaságpolitikájához és szociálpolitikájához közelálló szakszervezeti mozgalom szilárdan ragaszkodik osztályelkötelezettségéhez. A Portugál Szocialista Párt és a jelenlegi politikai paletta jobbra eső fertályán elhelyezkedő erők éppen ezen akartak változtatni. „Pacifikálni“ kívánták a szakszervezeti mozgalmat, s ezzel bizonyítani, hogy politikai hátterük nyugodt és konszolidált, országos kihatású nagy megmozdulások nem zavarhatják azt a méltóságteljes nyugalmat, amelyet elvárnak egy Közös Piac-i „tagjelölttől“. A kongresszus előtt ilyesfajta törekvések jegyében szervezték meg a „nyílt levél“ mozgalmat — amely nyíltan hadat üzent az Inter sindicalnak. A portugál szakszervezeti mozgalom az egységbontó törekvésekre nagyon határozott választ adott. Széles körű demokratizmus légkörében — több mint négyezer különböző szintű gyűlésen — konzultáltak a dolgozók legkülönbözőbb rétegeivel és csoportjaival, köztük azokkal is, amelyek nem csatlakoztak az Inter sindicalhoz — s felkészültek a szervezeti felépítés korszerűsítésére, amelyet aztán a kongresszus szentesített is. Lehetővé tették újabb és újabb alapszervezetek és szövetségek csatlakozását. Olyan tanácsadói és operatív jogkörrel felruházott vezető testületeket választottak, amelyek a mozgalom eddigi osztályelkötelezettségének megőrzése mellett biztosították a demokratikus ellenőrzés és a beleszólás számtalan újabb lehetőségét. Megváltozott a név is: az új elnevezés Portugál Dolgozók Általános Szövetsége — Országos lntersindical. A Soares-kormány — egyébként alkotmányellenesen — hatályon kívül helyezte a szakszervezeti törvényt, és a kongresszus, mint erre a legilletékesebb — kidolgozta az új szak- szervezeti törvénytervezetet. A küldöttek egyhangú lelkesedése mellett elfogadták a mozgalom stratégiai programját, amely változatlanul a szocializmus kiharcolása, a kizsákmányolás megszüntetése, az osztálynélküli társadalom megteremtése. Emellett döntöttek a pillanatnyi tennivalók programjáról: elfogadták a napi teendők „füzetét“, amely a közvetlen szociálpolitikai, gazdaságpolitikai célok eléréséért folytatott harc feladatait tartalmazza. „A harc folytatódik.“ A tanácskozáson ez a jelszó hangzott el a leggyakrabban: minduntalan felharsant a tanácskozás és szavazati joggal meghívott küldöttek padsoraiból és azokról a „lelátókról“ (hiszen sportcsarnokban zajlott a kongresszus), ahol az egész portugál dolgozó népet .reprezentáló vendégküldöttségek ültek. Több ezer vendég volt jelen — s ők olyan szakszervezeteket is képviseltek, amelyek nem csatlakoztak egyik országos központhoz sem, vagy pedig vezetőik részt vettek az egységbontó akciókban. A „harcias légkör“ nem jelentett egyúttal elhamarkodottságot, forrófejűséget is, hiszen a küldöttek döntő többsége szinte vita nélkül utasította el az „azonnali forradalmi sztrájk“ eléggé ködös jelszavát meghirdető szélsőbalos csoport javaslatát. KI A ROSSZHISZEMŰ? A kongresszus utolsó napján került sor az országos tanács megválasztására. A huszonöt tagból és tíz póttagból álló operatív vezető testület összetétele tükrözi a mozgalom reális erőviszonyait, a valódi tendenciákat. Helyet kapott benne az Ismert szocialistapárti személyiség, Kalidas Barreto is, aki inkább mellőzte a részvételt pártja portói kongresszusán (amely egyébként határozatképtelenség miatt még a szervezeti szabályzatot sem tudta módosítani), csakhogy részt vehessen az „össz-szakszervezeti kongresszuson“. Az eredményhirdetés után a megválasztott tagok az emelvényen összeölelkeztek, csókolóztak — ezt a lisszaboni sajtó egyértelműen egységdemonstrációként értékelte. Különösen Kalidas Barreto, valamint fosé Luis Judas, illetve Alvaro Rána forró hangulatú, emelvényen is hangsúlyozott barátkozására, összetartására hívták fel a figyelmet Lisszabonban: mintegy utalva arra, hogy a szakszervezetek — egységük erősítésével — újszerű feltételeket kínálhatnak a munkáspártok közeledéséhez is. Kalidas Barreto mondta a kongresszus után, hogy „aki azt állítja, hogy semmi sem változott, az rosszhiszemű“. Valóban, rosszhiszeműen lehet csak olyasmit állítani, hogy minden változatlan. A célok zöme azonban valóban nem változott. Ezt tanúsította J. Sal- gueiro de Barros portói munkásköltő szonettjének forró fogadtatása is. A kongresszuson dübörgő tapssal köszöntött költemény a szocializmus megteremtését, a forradalom folytatását követeli. A lelkesen ünneplő küldöttek nem is a szonett sorait idézték, hanem — jól odaillő politikai refrénként — ezt a mondatot: „A luta continua". — A harc folytatódik. Harc — az egység megőrzéséért, és azért, hogy a kormányzatot rákényszerítsék: ne csupán a voksok- ban kifejeződött erőviszonyok szerint számoljon a portugál társadalom tektonikus zajlásaival. Ez esetben ugyanis — meglepetések érhetik. Még akkor is, ha államhatalmilag hitelesített jóslatokkal nyugtalanítani lehet a félénkebb polgárokat. KRAICZÄR IMRE i » > Portugáliában közel félmillió munkanélküli van. Képünkön Lisszabon egyik elővárosában levő nyomortanyák egyike átható (CTK — ZB felv.)
