Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-17 / 16. szám
a föld- kúszni k a tű- álltak, múl be vegő a izzóbb vények magu- e, őreik arra vagy ti elleitt, aki ?ó kar- morral, szemű, férfi, ton át. jkát is átszőtt, ki ráták, az az erő- íztő tö- itba ez ak leg- •ongjai- pködve, gazdát telében a tőle a nagy z mér- írsogta: Ütaffe- a bib- i Salat: rongok, it mint ie, vas- c közé; ilágtól, éttárul- ;y hoz- ipontok lékeze- et egy z ajtót őket a i az őr iné az n nem formát, got 16- :, a sá- t sötét da! — t pedig :t, míg bb, de gtagjai rongját is arra használta, hogy mondanivalójának hangsúlyozására megdöngesse a földet. — Mostantól Baas Potgieter birtokán fogtok élni — jelentette be mordan. Hangja bánatos volt, mégsem veszett ki belőle némi harsány- ság; szelíd modora annál furcsábban kihangsúlyozta lelkének alapvető durvaságát. — Mint tudjuk, baas Potgieter birtoka nem üdülőközpont. Senki se féljen, hogy süteményekkel és kétszersülttel fogják traktálni. Dolgozni fogtok. Reggel négykor meghalljátok a csengőt. Azt kívánom, hogy fürgén és dologra készen másszatok majd elő. Csattogva, mint a csalogány. — Ezt a fickó epés boldogan mondta. — Aztán sorakozó a zsákokért. Valaki már várni fog, hogy lekísérjen a földekre, ahol már törik a kukoricát. A fickó szünetet tartott, majd kaján röhögéssel hozzátette: — Bizonyítsátok be, hogy belevaló ürgék vagytok, mint Chaka és Moshoeshoe bátor legényei. Itt a pompás alkalom. A nap úgy kúszik és ragyog, akár egy jókora gyémánt, a kukoricaszárak meg úgy sorakoznak előttetek véget nem érő sorban, mintha arany katonák lennének. Ti pedig, Chaka és Moshoeshoe dicső harcosai, puszta kézzel meg sarlóval estek neki. Mondom, itt a pompás alkalom. — A fickó másodszor is röhögött, de az előtte sorakozó rongyos rabok nem viszonozták nevetéssel, ezért hirtelen, mint akit gyomorszájon vágtak, elhallgatott. — Látom, nem találjátok röhögtetőnek a dolgot... Igazatok van, ne röhögjetek, nem is röhögnivaló. Az az igazság, jól van, nem bánom, kimondom kereken, hogy ez a hely itt maga a pokol! Purgatórium! A nap úgy perzsel, mint a kemence, a levegő, a mozdulatlan, ti viszont, ti meg nem állhattok egy pillanatra se. Egyetlen istenverte pillanatra se! Menni kell tovább, megállás nélkül. Tudjátok-e, miért? Persze hogy nem is sejtitek, miért. Majd én elárulom, hogy miért. Azért, mert Jack és én, Jack, az a másik őr, mert mi majd ott állunk mögöttetek, dorongokkal meg acél ösztökékkel, hogy bátorítsunk titeket. A sjam- bok-ró\ már beszéltünk, igaz? — A fickó úgy felröhögött, hogy hallgatói egy villanásra meglepődtek, majd egyre mélyülő borzalommal hallgatták tovább. — A sjambok, amiről már beszéltem, fonott szíjostor. Amíg nem használják, sós vízben ázik. Olyan a természete, hogy kimarja a húsodat. Ne kívánjátok, hogy meséljek. Túl fárasztó ez így. Különben is torkig lehettek a dumáimmal — szólt bizalmasan. — Bár, gondolom, mindent tudnotok kell, Akkor hát minden világos. Az ember tiszta lappal indul. Persze, vigyázzon mindenki, hogy mit fog írni a lapjára. Ez az, amit baas Potgieter mondani szokott. Az átlagbér három font havonta... meg tengeri friss levegő! Az őr már régen magukra -iagyta őket, de az emberek még mindig nem érzékelték; ugyanabban a helyzetben álltak, mint ottléte alatt. Az ajtó záródása meg a retesz kattanása után is egyre az ajtót figyelték, mintha az őr pár percen belül ismét tisztelegni óhajtana náluk. Csak akkor tört meg a némaságuk, mikor az egyik srácból kibukott a csöndes, alig hallható zokogás, s egy férfi, aki keresztény volt, rázendített a Miatyánkra. Az emberek mozdultak, hogy körüljárják a szögletes helyiséget, keresni bútort, pokrócokat, nekik szánt berendeaést. Mint annyi másban, ebben is kiadós meglepetés várt rájuk. RONCSOL LÁSZLÓ fordítása Amikor a város fölött elhelyezkedik a kéklő hold és az utcákon kigyulladnak a neonok, felölti fekete ruháját, cilindert vesz és elindul a színházba. Mire a toronyóra elüti a felet, már az erkélyen álldogál és izgatottan kérdezgeti a ruhatárosnőket: — Marienka kisasszony még nem jött meg? — Nem, még nem — hangzik a válasz. — És Esmeralda kisasszony? — Ö sem. — Hát Carmen? — Ugyan, Ervin úr — mondja szemrehányóan a ruhatárosnő. — Hiszen maga is tudja, hogy Carmen kisasszony férjnél van. Talán éppen mos. Már hogy jöhetne el, amikor épp elég a maga dolga is? Tehát nem jöttek, gondolja a tükör előtt állva és a homlokát törölgeti, azt hittem, hogy legalább Carmen eljön, hiszen telefonált. A könnyed és légies Carmen, aki úgy járta a habanérát az utcán, hogy még az autók is megálltak és a vezetőik kihajoltak az ablakon, néhányan ki is szálltak, közrefogták őt és ütemesen tapsoltak neki. Carmen, a keményfejű Carmen, aki érthetetlenül visszautasítja az ő figyelmességét. Carmen, aki reggel még igent mond, de estére már nemet. Carmen, aki vad, mint az öszvér és csökönyös, mind a szamár. „Carmen, nincs kedved eljönni egy kávéra — kérdezte egyszer tőle a toronyóra alatt. A lány hallgatott. „Carmen, még egyszer kérdem, nincs-e kedved velem jönni egy kávéra valamelyik kávéházba?“ — ismételte meg most már hangsúlyosabban a kérdést. A lány megint hallgatott, ő pedig elkeseredésében elszaladt az ügyvédért. Mihelyt az ügyvéd a harmadik kérdést is jegyzőkönyvezte, Carmen átsétált az út túloldalára és eltűnt a szeme elől. Egész éjjel kereste őt, de csak másnap reggelre találta meg a várkávéház- ban. A lány három évig ült az ágya szélén, három évig főzögette neki az ancsovicskát és a matét, de aztán összemelegedett a vámosokkal, s azóta nem látta őt. A tükör előtt áll és a haját igazgatja. Már Marienka sem, gondolja és arcán a csalódottság árnya suhan át, pedig mennyit segítettem én az öreg KruSinának! A lány hordta utánunk az ebédet a mezőre, míg az öreg a szilvafák alatt heverészgetett, én meg légpuskával lövöldöztem le neki a szilvákat, hogy egyenesen a szájába potyogjanak! Mennyit álmodtam én róla szántáskor, de főleg kaszáláskor! Óriási nap izzott Jasenov- céban a fejük fölött s én a madarakat kérleltem, hogy repüljenek el Marienka tanyájára és küldjék el hozzám a lányt egy korsó friss vízzel. Ó, Marienkal Történt egyszer, hogy huszárok érkeztek a faluba, de épp akkor nem táncolhatott, mert két nappal azelőtt vágta el ásóval a lábát. Egy üveg szilvórium mellett üldögéltek késő éjszakáig az öreggel, amikor az fölajánlotta neki, hogy szekérrel leviszi őt a faluba. Befogták a lovakat és útra keltek. A dombok vad cigányok, zenétől visszhangzottak. A lovak egyszer csak megtorpantak és mozdulni sem akartak tovább. Félreálltak hát a szekérrel, s az úton két hófehér, egymáshoz simuló alakot látnak. A magasabbiknak kalap volt a fején, a másik meg — Mária voltl Reggel az öreg hóna alá fogta a pokrócait és kivitte neki a pajtába. A menyegző napján a kapu elé állították őt, hogy fogadja a vendégeket és hogy leültesse őket a hosszú faasztaloknál. Azzal az ürüggyel állt odébb, hogy elugrik sörért — és nem tért vissza többé ... A kijárati ajtóhoz megy, kinyitja és belebámul a sötétségbe. Azután visszajön és zsebkendőjével megtörli izzadt homlokát. Mindig csak az erő és a pénz, gondolja. Mindig csak az. Legalább Esmeralda eljöhetne. Ó, Esmeralda! A lövölde pultja mögött látta meg a lányt. A hajában csipkerózsa volt. Néhányan Ral- dának szólították, de neki ez a név nem tetszett. Szombaton még csak messzebbről figyelgette és körmével a telefonoszlopot kaparászta, de vasárnapra már nekibátorodott és közelebb ment hozzá. A lány a legjobb puskát nyújtotta neki és ő mind az ötven koronáját ellövöldözte, amit reggel kapott a bácsikájától. Egy másik alkalommal az apja száz koronással küldte sörért, de ő megint csak Esmeraldához sietett és a százast is nála hagyta. Ö, Esmeralda! Csicsergett, mint a madárka, közben a puska célzóját igazgatta. „Hol a söröm, Ervin, mi“? Az apjának ugyancsak csípős szíja volt — valamikor a lovakra használta. Később fölemelte a porból a cserépkorsót és egy szót sem szólva az apjának adta. Még aznap este összehajtogatott papírdarabkát dobott be valaki hozzá a kamrába. „Gyere ki a faluvégre, megszökünk. Esmeralda.“ És ő ment. Két álló hétig vándoroltak együtt a sík vidéken, két hétig Esmeraldával a lövölde pultja mögött és igazgatta a célzókat a puskákon. Egyszer aztán egy vörös hajú fiúra lett figyelmes az út mellett. A telefonoszlopnál állt és körmével kaparászta. Három nappal később már ismét az apja műhelyében volt és buzgón gyalulta a deszkákat. A tükör előtt áll és a nyakkendőjét igazgatja. Hisz nem is érhettem utol őket azzal az öreg tragaccsal, nem, nem érhettem. Mindig csak az erő, a száguldás és a pénz. Kinyitja a kijárati ajtót és kinéz a sötétségbe. Azután visszatér előbbi helyére és izzadt homlokát törölgeti. Vagy itt van Virzsínia. Vajon meg lehet-e feledkezni róla? Egyre csak azt hajtogatta, hogy senkije sincs, a strandra mégis egy tizennyolc éves taknyossal jött el. Ráadásul még büntetést is fizethetett érte, mert a fiúnak nem volt érvényes belépőjegye. Ebédre rántott sajtot ettem tartármár- tással és pirított burgonyával. A fiú egész délután az ő pokrócán fekdegélt, Virzsínia meg a pattanásait nyomkodta élvezettel. Később arra kérte a lányt, hogy menjen el vele csónakázni. Azzal érvelt, hogy a csónakot öt órai használatra előre kifizette és most nem mondhatja vissza, de Virzsíniát még ezzel sem tudta elcsalogatni a fiú pattanásaitól. Alkonyodott már, amikor a fiú végre felállt a pokrócról és kihasználva szórakozottságát, belökte őt a vízbe. Átúszótt a másik partra és többé már nem tért vissza hozzájuk. Késő éjszakáig egy magányos kövön üldögélt a túlparton és onnan figyelte, ahogy a fiú Virzsíniával csónakázik. Értetlenül áll a tükör előtt. Nem értem, semmit sem értek, gondolja és az ajtó felé sandít. Legalább Helena eljöhetnél Ö, Helena! Nehéz parazsat szítania kihűlt szívének hamvából, bár az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik előtte, hogy a lányból jó feleség válhatott volna. Rettentően szeretett ugyanis takarítani. Amikor ő hazatért a munkából, Helena rendszerint már takarított. Amikor esténként ő a televíziót nézte, Helena törlőrongy- gyal a kezében járkált a lakásban és a port törölgette. ö már este nyolckor aludni ment, de éjfélkor általában furcsa neszelésre ébredt. Kinyitja a szemét és látja, hogy Helena térdepel és a padlót mossa. Sokáig törte a fejét, hogy miképp akadályozhatná meg a lányt a szüntelen takarításban. Egyszer aztán eltömte a vízcsapot, s ettől kezdve Helénát mintha kicserélték volna. Néhány kilót lefogyott és sápadt lett. Egy alkalommal, amikor ő a heverőn fekve újságot olvasott, benézett a konyhába, és mit nem látl Helena nagyban főz. Nem elég, hogy főzött, hanem valóságos kifőzést csinált. Mit jelentsen ez, gondolta, miért csinál ekkora kifőzést? Két órán át olvasta az újságot, két hosszú órán át művelődött. Mire félretette a lapot, Helena már útra készen állt az ajtóban. „A hűtőszekrényben találsz levest, céklát, rántott szeletet, majoné- zes krumplit, párolt káposztát és makarónit. Ne edd hidegen az ételt, tudod, hogy úgy árt neked.“ Búcsúzásként integetett és elment. Örökre. Nem, soha nem volt szerencsém, gondolja a tükör előtt állva és a ruháját igazgatja. Mindig csak a pénz és az erő. A szíve mára jócskán megkeményedett. Ogy vélte mindig, hogy a szerelem idősebb korában sem kerülheti el az embert, aki az élet ajándékaként, a sorozatos megaláztatások miatti elégtételként fogadja majd őt. De ez a történet már Teréziához tartozik, akivel tavasszal találkozott, amikor rendszerint ilyen gondolatok kerengenék a fejében. A lány a fagylaltosbódé- nál állt és sóvárgóan nagyokat nyelt. Ö egy pillanatig sem habozott és máris fagylalttal kínálta Teréziát. Aztán a folyóparton üldögéltek, virslit ettek és sört ittak, majd meghívta a lányt cirkuszba, este pedig sétáltak még egyet. A hajóbárból jajongó cigányzene foszlányai értek föl hozzájuk. Szórakoztak, sokat ittak és egyetlen táncot sem hagytak ki. Hajnali négykor indultak hazafelé. És ekkor, különös véletlenként, az ő lakása előtt találták magukat. Furcsa, gondolta, hogy a lánynak innen még el kell mennie a város másik végére. Hűvös van és csak könnyű, átlátszó blúzt visel. Akár nálam is elal- hatna, hiszen nekem éppenséggel a gyékényen is megfelel. Nyitja az ajtót és így szól a lányhoz: „Teljesen humánus meggondolásokból, elalhatna nálam is a kisasszony, hogy meg ne fázzon oda- kinn.“ A lány erre úgy elmenekült, hogy azóta sem látta többé. Ül a nézőtéren és a lágy bo- rostyános fényben úszó színpadra figyel. Kis női topánka türelmetlen kopogását hallja maga mellett, s egy forró comb nyomja őt az üléshez, a szíve meg vadul verni kezd. Reménytelenül beteg vagyok, gondolja, míg a mellette ülő lány izgatottan piheg. Reménytelenül beteg vagyok. TÚTH LÁSZLÓ fordítása Milan Zelinka (1942) bemutatkozó novelláskötete 1972-ben jelent meg Dych (Lélegzet) címmel. Az itt közölt írását második kötetéből (Smádné srdce — Szomjas szív, 1974) választottuk. Milan Zel in ka ÜR jog—3——■■a——ae— i.^.í-ím j i li. ,■■■, . aeaaaaaa
