Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-04-17 / 16. szám

Lewis Nkosi az elboruló ég alatt sorra le! re, bámulták a sötét árnyal kezdenek a lenti völgyek fe lajdonos előtt, hogy számba-v huszonnyolcán, s érezték, h a farmra a kora esti forró, közeli folyótól, míg egy m szél a kukoricaföldek és k felől áradt az udvar felé. El kát, s elevenen, se holtan, : gen mint vágásra hajtott bi; vártak, hogy közöljék, mi még inkább, hogy mit fogn. nük. A nyár bő hevében, maguk előtt tolva a csupasz és kiismerhetetlen kék eget, egy olyan teherkocsi rakfelületén, amelyről mit sem tud­tak, nem sejtve sem annak rendeltetési helyét, sem a saját sorsukat, összebújtak, s bámulták, hogyan kúszik a táj sebesen visszafelé. Egy baljós külsejű fekete alak, rongyos, terepszí- nü ingben és nadrágban, dorongját és lándzsá­ját szorongatva őrködött felettük. A férfi tes­te félelmet gerjesztett mindenkiben; meztelen lábfeje rútan, szélesen nyúlt előre, lyukakkal és pörsenésekkel telehintve. Két szeme vérben forgott, de volt benne valami meghatározha­tatlan bánat, mint azokban, akik tömérdek gyilkosságot láttak már s közönnyel fogadják a dolgokat. Leginkább ördögnek nézte volna az ember, aki egy közelgő őrült haditáncra tartogatja minden erejét. Módszere, ahogyan utasításait továbbította, az volt, hogy dorong­jával bordán taszította ezt vagy azt a srácot vagy férfit, röfögve odavetett valamit, telje­sen kivehetetlenül, s be sem várva a választ vagy jelzést, visszaült, visszakuporodott a te­herkocsi hátsó végébe, onnan bámulta őket tompán csillogó szemével. A másik őr, az, akit az emberek már a nyil­vántartónál fölfedeztek, a fehér gazda oldalán a vezetőfülkében utazott. A teherkocsi egész nap robogott velük, csupán a benzinkutaknál és út menti kávéházaknál fékezett le egy- egy rövid pihenőre. Ha valamelyik úti ven­déglő előtt megálltak, a fehér gazda mindig kikecmergett a fülkéből, a kocsi farához ke­rült. s gondosan szemrevételezte rabjainak testi állapotát. Ilyenkor odaröffent Zumának, a sátánpofájú fekete őrnek, aki a fiúkkal ott kuporgott a kocsi farában, s elcsoszogott a kávéház felé, ahonnan pár perc múlva visz- szatért, s a két őrnek elemózsiás csomagokat hozott. A fehér gazda visszaballagott az út menti kávézóba, s csak harminc perc múlva jött újra elő, jóllakottan, friss vértől duzzadó vörös képpel. A két őr a rabok szeme láttára zabálta föl az eleséget, ők viszont olyan éhe­sek és szomjasak, hogy akár egy bálnát is föl tudtak volna falni; az őrök, miután be­fejezték a töltekezést, fölkecmeregtek, rútan, degeszre tömve, s addig motoztak nadrágjuk hasítékában, míg a hímtagjuk elő nem buk­kant s az útra nem vizeltek. A srácok és a férfiak semmi harapnivalót, semmi eleséget sem kaptak. Az egész, közel egynapos út alatt a kocsi farának vasketre­cébe zárva kuporogtak; s amikor könyörögni kezdtek, hogy könnyíthessenek magukon, az őr először kiabált, majd tajtékozva üvöltött, és dorongjával döfölte őket. — Álljatok a járgány oldalához, úgy vizel­jetek! — ordította. Mit képzeltek, kik vagy­tok? Hercegek! — A srácok sorra fölcihelőd- tek, hímvesszőjüket kitolták a teherkocsi rá­csozatán, s megöntözték a kopár talajt. A te­herkocsi hamarosan ismét nekilódult, a vas­tag szőrös kezű, vörös képű, acélkék szemű, tagbaszakadt fehér tulajdonos elindította. A jármű döcögve gördült előre, s porfelhőt, viz­es olajnyomokat hagyott maga után. A srácok, Sipót is beleértve, nem voltak már biztosak sem az irányba, amelyet követnek, sem a tá­volságban, amely az otthonuktól elválasztja őket. Ügy látszott, az idősebb rabok se tudták. Már nem is féltek. Mély, nem emberi termé­szetű lemondás szállta meg őket; most mind­össze azt várták, hová ragadja őket a teher­kocsi, milyen környezetbe, miféle emberek kö­zé fognak csöppenni, s mit kívánnak majd tőlük, ha elérik rendeltetési helyüket. A teherkocsi távolabb zugában egy férfi bebörtönzésének körülményeiről beszélt. — Barátom, képtelen vagyok leírni azt a ka­varodást, a rohanó embereket, a sikoltozó nő­ket, az ordító gyerekeket, az egész Sophia- town egyetlen hatalmas zűrzavarrá lett. Ki­szállt a rendőrség, gurultak a rabkocsík, szá­zával hurcoltak el bennünket. Megtörjük a sztrájkot, ha évekbe kerül is, mondták. Bent .a rendőrségen csavargással vádoltak, és kény­szerítettek, hogy aláírjuk a birtokossal a kényszermunka-szerződést. Többé-kevésbé minden beszámoló ilyen volt. Zumát azonban, a kocsi farában kuporgó őrt, rövidesen felbőszítették az egymást követő históriák, s dühösen, ijesztő hangon rájuk üvöltött: — Pofa be, a keservit az anyátoknak! Gon­dolkodni se tudok tőletek! — Az Ilyen alakok — szólt keserű és bá­natos hangon egy sovány, sötét bőrű férfi —, az ilyen alakok, a cinkostársak, akik a pisz­kos munkát végzik el a fehér embernek, ezek lesznek az elsők, akik nyakukat törik majd, ha eljön az idő! Zuma föltápászkodott, s dorongját gépiesen forgatni kezdte a feje fölött: — Ki mert ilyen életveszélyes dolgokról pofázni? Ki volt az az alak? Látni akarom! Majd én megmutatom, mi lesz azokkal, akik ilyen hülyéken törik a fejüket! Sok fej le fog itt hullani, de ki lesz az, édes majompofájú cimborám, ki lesz az, aki gurigázni fog ve­lük, he? Senki sem válaszolt, de látták, hogy Zuma először vált bizonytalanná; magasba emelt dorongja elnehezült, majd fokozatosan alá- hanyatlott, míg gazdája egyre azt a jelet ku­tatta, amely a rabok arcán elárulhatná a sö­tét, baljós szavak forrását; de az emberek arca nem árult el semmit, zárt és kifürkészhetetlen maradt. A teherkocsi olyan tömött volt, hogy a ki­merült, mosdatlan, nyirkos testekből orrfacsa­ró verejtékszag áradt, s a fanyar, szúrós bűz elnyomta a levegőt. Néhány idősebb fogoly, aki már azelőtt is ült, minden jel szerint a legrosszabbra is készen állt; a brutálisan hi­deg, cinikus szempártól elfordultak, félre, a táj felé, s ajkuk megvető, gyermekies fintor­ba biggyedt. Ha szóltak, olyan gyors, vakmerő horkanásokkal tették, hogy még az őr sem csinálhatott semmit ellene. — Pofa be, anyaszomorító korcsfajzatok! — Az egyik férfi, akinek hatalmas forradások és hegek borították az arcát, elkeskenyült szemmel figyelte az őrt, és epésen, kihívón tovább beszélt a társával, olyan hangon, amely húsz éve tartó rendőrellenes csatáinak és szökéseinek minden keserűségével tele volt. Sem őt, sem társát nem lehetett elnémítani, noha az őr nagyokat húzott a lábszárukra. A két férfi ordítva, káromkodva és üvöltve fo­gadta a bántalmat, s kihívóan az őr lábára köpött. Az őr vészjóslón vigyorgott, szinte mély hálával, hogy újabb mentséget szolgál­tattak kegyetlenségeihez; már-már szeretettel nézte őket, gyöngéden, bús sötét szemének üregéből, ahol a gyűlölet olthatatlan tüze szik­rázott és lobogott. — Várjatok, fekete disznók, majd én meg- taníllak titeket! Megtanítlak én, de azt örök időkre megjegyzitek magatoknak! — Nézte őket, de ülve maradt. — Érjünk csak a farm­ra, és másszatok ki onnan, dalolva, mint a csalogány, majd én megmutatom, hol tiport szét egy fickót a bika! Értitek? Jó titkos hely lesz, külön a cimboráim részére. — A két férfi teljes közönnyel hallgatta a dolgot, noha teljesen világos volt, hogy a többi rab vaco­gott a félelemtől és balsejtelmeitől. Ez a fe­nyegetőzés azt a meggyőződést sugallta, hogy közeleg sötét és keserű végzetük, s úgyszól­ván egytől egyig azt kívánták, hogy a két rab örökre hagyja abba az őr ingerlését. Az út hátra levő szakaszán halotti csönd ülte meg a teherkocsit, s a csöndben csak a motor zúgása, a hőségben az abroncsok puha surrogása hallatszott. Miután a motor ötven mérföldnél is többet futott, a legtöbb rab — Sipót is beleértve — érezte, hogy alábbhagy bennük a feszültség, amelynek semmi köze a félelem teljes föloldódásához: a dolognak csak a fáradtsághoz, az éhséghez és testük zsibbasztó mozdulatlanságához volt köze. Minden gyötrelmük, a félelem, a kétségbeesés, mind egyetlen csomóban állt össze bennük, megült a gyomruk fenekén, görcsbe húzta izmaikat, de közben fájdalmaik súlyát is csökkentette. Amíg térdük a mellükhöz prése- lődött, meg ehhez hasonlók, addig mind rend­ben voltak, bizonyos értelemben föllazultak, az pedig izmaik rettenetes görcsével magya­rázható. Sipo tudta, mikor tér vissza a féle­lem; abban a pillanatban fog visszatérni, ha majd állniuk kell; teljes biztonsággal tudta, hogy lába és térde érezni fogja törzsének sú­lyát, tudta, hogy reszketni fog a lába, míg tenyerén izgalmában kiserked majd a verejték. Egy ideig nem kell még ettől tartaniuk; sivár tekintettel nézték az eget, amely óriás meny- nyezetként borult föléjük, a fenséges űrben, amely nem ismeri a halált. Széles, mély folyó fölött gördültek tovább. Az iszapos víz szinte mozdulatlannak látszott a két mély part béklyójában. Elhagyták a fo­lyót, a teherkocsi bizonytalanul fölkapaszko­dott a kényelmetlen, csalárd országúira; mö­götte tátongó szakadék nyílt a folyó fölé. Túl a hegyen újra elkezdődött egyhangú utazásuk a száraz mezőségben. Elszórt út menti tanyá­kat hagytak maguk mögött, meg hatalmas kukoricaföldeket, ahol kamaszok és férfiak csapatai dolgoztak a sárguló nap alatt. A munkásokon szinte semmi ruha sem volt egy-egy durva zsákon kívül, amibe a nyak és a két kar számára ollóval elnagyolt nyílásokat vágtak. Olykor egy-egy fehér gazda is állt a munkások között, szakadatlanul üvöltve, de ők nem hallották, mert a kocsi zúgott; oly­kor csak fekete hajcsárokat láttak; sjambok- kal vagy doronggal a kezükben mint málhás állatokat hajtották maguk előtt az em­bereket. Valami primitív fluidum, nem is a borzalomé, hanem annál bizarrabb, mint egy hatalmas, fülsiketítő ricsaj a pokol üregei mélyén, sivítozó rémlátomás vette körül eze­ket az ültetvényeket, a néma, félreeső farmo­kat rabszolgáikkal és üvöltő hajcsáraikkal. Az érzéketlen, szikár erőszak és kétségbeesés brutális légköre honolt itt, az vett körül min­dent, a zűrzavar, a boldogtalanság, amelyben a lélek és a föld nyeresége találkozott — a földé, amely egyformán termett kövér bú­zát és üres, ijesztő koponyákat. Itt a hőség sem volt akkora, amilyennek látszott; csupán sűrűbb, tapinthatóbb volt, s talán tűrni nem akaró szüntelen, amely a földet tartós, altató szubtrópusi őrületbe bugyolálta, s az ette be magát elemi erővel az agyvelőkbe, az szülte ezeket a förtelmes lényeket, akik most gőgö­sen járják a földet, rabszolgáikat verve és hajszolva. Mihelyt átszelték a folyót, a teherkocsin ku­porgó rabok mindjárt megérezték, hogy a lég­kör megváltozott; mindjárt érezték, mihelyt behajtottak a kukoricaháromszögbe, a napban fürdő temetők közé. A rabok reszkettek a ré­mülettől és rossz előérzetüktől, mintha tudnák, mi az, amit a látvány jósol nekik. Hamaro­san elérték az utolsó kanyart, ahol szekérút ágazott el jobb felé, ide tért be az ő kocsijuk is, s egy vaskapu előtt megállt. A fekete őr, aki a gazda mellett ült, leugrott, szélesre tárta a nyikorgó kapuszárnyakat, hogy a teherkocsi bahajthasson. Sipo el tudta olvasni a kapura mázolt fakó betűket: — P. J. Potgieter tulaj­dona. Ezt vallották a betűk. Maga is érezte, hogy mihelyt a kocsi áthaladt a kapun, min­den korábbi jogát elveszíti; ettől fogva átment P. J. Potgieter tulajdonába. Homályosan a többi rab is így érezhetett, arcuk árulta el, amely lemondó, riadt kétségbeesésről, sebzett önmegadásról tanúskodott, bármily csapást vagy borzalmakat tartogat számukra a közel­jövő. Vonásaikon mindaddig ott ült ez a cso­dálkozó riadalom, míg a terherkocsi meg nem állt egy több célt szolgáló gazdasági épület­sor előtt. A levegőben széna, jószág, trágya, por, tűzifa és megművelt földek keveréksza­ga szállt. Heves, őrjöngő üvöltözések közepette az őrök lenyitották a teherkocsi hátsó oldalát, s az emberek nyikorgó térdekkel, hülyén lötyögő lábakkal fölkecmeregtek a kocsi rakfelületén; Álltak vonalban a fehér számbavette őket. Álltak pet ral, szorosan zárt lábbal, h egy sor rongyos, remegő, t ellenséges tekintetű, feketi egyszerre lélegezve szájuko Egyik-másik rab éhségtől i meg-megnyalta, fáradtan, kié nem tudják, milyen szerepe juk, senki sem szólt még rí egyetlen nyelv, amit az Őröl szak nyelve; alkalomról alk kéllyel vetették be az erős volna az emberi társadalom gyönyörködtetőbb módja. On kát csóválva, parancsaikat mint osztva rontottak közéji a frissen szerzett tulajdon segítették. A gazda névsort tartott a telhető legharsányabban, er és üres térségbe illő, a mt hetetlen kiterjedését betöltő — Jalimani! — Jelen! — Kosana! — Jelen! — James! Solomon! Dávil rek, látom, majd meggebedi liai nevekért! Belzebub va; mon. Koszos söpredék! A gazda a fekete hajcsái — Oké, Zuma, hajtsd be Az őrök nekiindultak, élt szúrva, döngetve, hajszolva , valami baromcsordát egy tá ajtók és magasra helyezett ezeket vasrudak rekesztett mint a börtönben. Az ajtók tak, s mielőtt idejük lett v< zászokjanak környezetükhöz után nézzenek, amelyek röf tűkben a pokol képét, bes farmbörtön üregébe, s rájul éjszakára. A félhomályban lelkiismeret, az önsajnálat szemét keresték, hátha mt emberség jelét, ám a dere láttak mást, csak egy sötét, meg egy gorillamancsot, ai bált fölöttük. A fickó az aj padt esti fényben tisztán alakja. — Oké. Vakondzabáló mondta nyers paraszt hang mindenki rám figyel. Hangja fokról fokra mc beszélt, egyre merevebb, v titokzatosan szomorú, annyi is ernyedten csüngtek a a betonpadlóra engedte: idi Almási Róbert ilusztrációja N.

Next

/
Thumbnails
Contents