Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-17 / 16. szám
ozsrn M M A cseh Vilém Závada lírája nem a különféle költői iskolák által meghatározott, hanem bizonyos értelemben meghatározó, fenomenális líra, s mint ilyen, Nezval költészete mellé kívánkozik. Pontosabban: a Nezval és Závada között feszülő egyenesre (a két háború között s máig) a modern cseh költészet valamennyi gyöngyszeme felfűzhető. Nezvalt elsősorban a poétizmus kicsattanó vitaiizmusa, a nyelv valóság-felszabadító erői ihletik, Závadát elejétől végig a fogható valóság: a nyomott hangulatú bányavidékek, a falvak, a nagyvárosok, az ember-kozmosz (társadalom) és természet súlyos valósága. Más szóval: ha Nezval elsősorban a horizontot, az eget fogja be, akkor Závada a földet. S az ember számára minden az ég és föld között terül el. Vilém Závada 1905-ben született, a mi József Attilánkkal egyidejűleg. De József Attilánál jóval később, csak 1927-ben debütál. Akkorra József Attila már egész sor költői iskolát kijár, Závada mindjárt első kötetében saját hangján szól, később már alig változik. Ha csak első kötetének (az 1927-ben megjelent Panychidának) nyitó versét, az Ahasvér ébredéséi (Procitnutí Ahasvérovo) olvassuk is el, a ma ismert egész Závadára következtethetünk belőle. A „korok hordaléka az antik szobrokon“ szimbólumban az évezredek kultúrájának ismerete és féltése, a bevezető természeti képben s a „természeti katasztrófákat jelző érzékeny szeizmográfban“ a természet szeretete dolgozik, a „test harcterein elszórt sejtbunkerekben szunnyadó rejtélyes hatalmak“ képegyüttese egyaránt jelzi a költő háborúellenességét és tudományos (elsősorban biológiai) érdeklődését, a „női báj felmentő tartalékai“ sor a nő (lány, asszony, anya) kultuszát, s a vers egésze a költő kicsit melankóliára hajlamos humanizmusát. A későbbi Závadában ezek a motívumok mélyülnek el, az első kötetben felmért anyagi és szellemi tartományok telnek meg filozófiával és eszmeiséggel, földelődnek erősebben társadalomba, osztályba. S ez az egy tömbből faragottság a Závada-költé- szet legszembetűnőbb ismérve. De a monolitság Závada esetében semmiképpen sem jelent monotonsá- got. Ha a magyar olvasó számára is ismert nevekkel kéne jellemeznem költészetét, akkor olyan egészen különböző profilú költőket kéne emlegetnem, mint Juhász Gyula, Tóth Árpád, Aprily Lajos, Vas István, Kassák Lajos, Francis Jammes, Milan Rúfus, Petr Bezrué. S a színképben juhász Gyula neve a tájba, természetbe öltöztetett melankóliát, Tóth Árpádé a szomorú áradású, fellazított jambuso- kat, Vas Istváné az anyag, a tárgyak sokszor naturalisztikusan részletező leírását, Aprily Lajosé és Fr. Jammesé a természet és a természeti lényeg gyöngéd, néha elérzékenyülő szerete- tét, Kassák Lajosé az objektiv valóság és az „én“ könyörtelen analízisét, Milan Rúfusé a paraszti ősök vállalását és valamiféle misztikus alázatot, s végül Petr Bezruőé az ostravai iparvidék, bányák (Bezruő is, Závada is Ostrava környéki származású) komor, néha fenyegető dübörgését, zakatolását jelezné. De Závada természetesen valamennyitől különbözik. Tóth Árpádtól Kassák Lajos pluszával, Milan Rúfustól Petr Bezruő proletár öntudatával, Vas Istvántól Milan Rúfus paraszt-miszticizmusával, s Juhász Gyulától (akivel alkatilag és költői eszköztárát tekintve a leginkább rokonítható) azzal, hogy a tár- gyias lira gyakorlatát nemcsak a vidéki tájak, de a gyárak, bányák, városok világára is alkalmazza. S ezt a sok színt, valósághelyzetet és hangfekvést az a súlyosveretű lírai realizmus hozza közös nevezőre, amely már a költő első kötetét is jellemezte. Konstantin Biebl, a kortárs és költő barát akkortájt írja le Závada költészetéről: „fényes magasságokba törő fekete naftaforrás“. S ez az eget a föld felé ostromló líra éppen erősen realista jellegénél fogva lehetett a két háború között az erősen poétista hangolású cseh költészet meghatározó fenoménje és a mai cseh poézis csúcsértéke: TÖZSÉR ÁRPÁD VILÉM ZÁVADA Mstä ímtéi A nap izzó fényszórója bevilágítja az eget. A domború égbolt a fürdőzés kéjében összerándui mint csupasz női has. Antik szobrokhoz vagyok hasonló, fölöttem száraz föld s porladó levél. Korok hordaléka zuhog rám. Az omlás akkor kezdődött, mikor a természeti katasztrófákat jelző érzékeny szeizmográf éppen megpendült csontjaim között, s égető rühök zuhogtak rám és megcsiklandozták a testem harcterein elszórt sejtbunkerekben szunnyadó rejtélyes hatalmakat. Két kezem s mellem harcmezővé vált. Fenyegetőn kiegyenesedtem s rájöttem, hogy már hiába várjuk a női báj felmentő tartalékait, mert akár a déli sark az északi sarktól, olyan messze van a férfi-természet a nő természetétől. 1377. IV 17 CSÚCSOM Az élettel betelten, éveim hegyének csúcsán, nem kívánok már semmit a sorstól, s múltamban nincs, amit sajnálnom kéne. Még tartom magam, még köztetek vagyok, de mintha már csak könyörületböl hagytak volna itt.. Még emelkedem s nem más emel fel, még ellenállok, s támogatás nélkül állom meg helyem, csontjaim árbocain feszesek még az izmok, szemem tengerén a távoli hegyekig úszom, homlokom s arcom odatartom a nap csókjainak, s csorduló szívvel járom a sok-sok ismerős tájat. De már vigyázva lépek, mintha szakadék fölött járnék. A föld mérlegének serpenyője még nem billen lefelé velem, de már érzem a rög és a kövek vonzását. Szívem még egészséges, májam, tüdőm és epém erősen be van varrva testem zsákjába, a forró s keserű világ óriás edényéből jó étvággyal merítget kezem, szemem és minden sejtem, de a hasamba valami sötéten izzó tárgyat érzek, mint aki túl forró falatot nyelt, vagy kék lánggal égő szeszt kortyintott. Valami kegyetlen erővel szorítja bensőm, mintha testem üregeiben éhesen sírna a lélek. Küszöbön állok tehát, mert mór megvacsoráztam, küszöbön állok, a véghez értem, a vég vonalán állok a végső éj küszöbén. Villámlik fejem fölött, fagyos fényben remeg az égbolt, s valami kozmikus szorongás dermeszt, szívem a félelem vassatujában, testem erei elkötve vernek. Sietős léptekkel jött az este, sötétség emelkedik a földből, s szitál aló az égből, hömpölyög minden oldalról, magas, fekete falakká épül, s a falak magukba zárnak engem. TÖZSÉR ÁRPÁD fordításai Btíwú Ö, te föld, őszi föld, sovány, nyúlt árnyaid éhes varjakként röpködnek körülötted, s zizegnek, mint a lehulló levél. S a pálmafáidl Ezek a reszkető pálmák hajótöröttek a park homoktengerében, zöld lombú fáklyáikkal kétségbeesve integetnek egy boldog fecskeseregnek, hogy szárnyaik alatt vigyék őket is el a forró s nyíltszívű délre. Olyan reménytelen itt minden! Mielőtt kiejted az ősz gyászos nevét / a szó maga is reménytelenül hangzik / csendben, csendesen, akárha mocskatalpak érik a földet lehull az első hó, de álnok vadmacskahordák e pelyhek, felfalnak mindent, füvet, gyökeret, a fák kérgét csontig lerágják Hull, hull a hó, s olvad, hull, hull a hó, s olvad, s a hóvízzel telt gödrökből hirtelen merev szem néz rád, merev szem, mintha egy halotti ingben fekvő tetemé lenne, a havos otthoni tájé, az arcon égerek gyér sörtéje. Isten önnel, Allan Nazim, isten önnel, madám, ajkak és idegek remegő plazmája, minarettek tövén nyíló ólom kaméliám, gyökered csak a dél nedves földjét állja. Ügy tűnik, ezen a szélességi körön csupán azok a nők állják meg helyüket, kik a gyógynövények erejével bírnak, mellük mint az érett gránátalmák, gyógyító melegük a férfit átjárja. De már minden mindegy, őket is ég áldja. Ég veled, egyetem, te nyüzsgő hangyaboly, molyok bőséges éléstára. Akkor is él o hó, mikor már olvadó. S a legtöbb élet tán akkor fér el bennünk, mikor már el kell mennünk. A szerelmet, tudást, reményt, s nagy győzelmeiket megfizetjük. S az ember életével fizet. A malária bacilusaival táplálkozom naponta, át kell esnem az isteni betegségen: a nyavalyatörésen is, s arcomat a természet tégelyében az alkímia fehérre lúgozza, jégcsapokhoz kötöznek s fagyos szelek cserzik a bőröm. Hiábavaló és beteg tenyészet vagyok, bajok és szomorúság trágyáznak, s virágoznom kell. De aztán végül is eljön a búcsú perce, a szerelemmel s fájdalommal együtt lepereg rólam a beteg tenyészetek vakolata is. S a dolgok mélyéből felszínre hozom a tudás néhány, katasztrófák által fényesre csiszolt, szilárd kristályát, s a folyondárszulák egyetlen magvát. Ha majd kék fűben, fuvolasző mellett, egy csillag arcomra harmatot perget, s betapasztja szemem örökre / most még május ül mellemen s nyom a zöld földre / ez a folyondárszulák s a reggel sarjadjanak fel nagy levelekkel s a folyondár indái közt s a reggel levelén teremjen fényes, igazi nap és remény. 11
