Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-17 / 16. szám
RIPORTER ÉS SZÉPfRÓ A SOKOLDALÚ MOLDOVA GYÖRGY A magyar főváros peremén, Kőbányán született Moldova György a budapesti Színművészeti Főiskola hallgatója volt, amikor az Oj Hang 1955 decemberi számában közölte pályakezdő évének nagy visszhangot keltő elbeszélését, a Mandarin, a híres vagányt. Első elbeszélés-gyűjteménye (Az idegen bajnok, 1963), első regénye (Sötét angyal, 1964), valamint az Élet és Irodalomban, az 0] írásban közlésre került riportjai és a Kortársban helyet kapott karcolatai (Esték a téren, 1962—64) megjelenése után akadtak kritikusok, akik kétségbe vonták szépírói tehetségét, nem ismerték el világnézetének haladó jellegét. Illés Lajos kitűnő Moldo- va-portréjában (Kezdet és kibontakozás, 1974) írja, hogy ezek az akadékoskodó hangok megszűntek, amint Pándi Pál a Népszabadságban „a mi világunk“ írójának nevezte Moldovát, és a legjobb magyar novellisták közé sorolta. „Tehetsége és teljesítménye szerint is ... úgyszólván minden írásában érezzük a jelentőség sú lyát.“ Amikor 1966-ban, Gázlámpák alatt címmel megjelent újabb novellás kötete, nevének már a mi olvasóink körében is jó csengése volt. Kevéssel könyve megjelenése után — felismerve benne Tersánszky Józsi Jenő és Gelléri Andor írásművészetének folytatóját — az Irodalmi Szemle 1967/2 számában megírhattam, hogy Moldova az új magyar próza legígéretesebb tehetsége. Novelláinak színtere a külváros és hősei perememberek. Számtalan hitelesen megrajzolt alakja közt a legmélyebben a partizánok közt harcolt Hammer ragadott meg, aki 1945 januárjában egymaga rakta sírba a temetetlen holtakat, s ezzel az önzetlen tettével egy városrészt mentett meg a járványtól annak árán, hogy a maga élete és családi boldogsága tönkrement. M indössze egy évtized telt el a Gázlámpák alatt megjelenése óta, és ma Moldovát az új magyar próza legjobbjai közt kell számon tartanunk. A sokrétű író, kiváló irodalmi riportok, elbeszélések, karcolatok, regények szerzője, hallatlanul pontos és hiteles tárgyismerete mellett mesélőkészségével figyeltet fel, amelynek a groteszk és burleszk felé hajló társadalomkritikája és emberszemlélete egészen sajátos, utánozhatatlan Moldova-jelleget ad minden írásának. „Humora többnyire a különös helyzetekből, asszociációkból születik — írja Illés Lajos fentebb idézet írói arcképében. — A legkülönbözőbb elemeket igyekszik egyesíteni: az újságszatírát, a kabaréhagyományokat éppúgy, mint a fantasztikumot és más irodalmi eszközöket, hogy elérje a humoros hatást.“ A Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó közös vállalkozásában, a Harminc év című sorozatban idén megjelent kötet legsikeresebb novelláit és szatíráit közli, köztük a Verhetetlen tizenegyest, amelyben gúnyjával pozdorjává zúzza az öncélú sportkultuszt. Am hiba lenne Moldovában csak a fonák társadalmi jelenségeket kipécéző szatirikust látni, és nem észrevenni, hogy az irodalmi riport műfajában Galgóczi Erzsébet mellett legrangosabbnak mondható író, az Őrségben, a Tisztelet Komlónak szerzője, az utóbbi években mint regényíró az új magyar széppróza művelőinek élsorába került. Moldova regényíró jelességei a riporter erényeiből erednek, nemkülönben szociográfiai ismereteiből, hiteles valóságszemléletéből. Nem színez, nem él a hatáskeltés olcsó eszközeivel, nem óhajt bestseller sikert. A Szent Imre-induló című regényében jelen van a kalandosság elemeit kedvelő riporter, aki a történelmi eseményekből kivált az életveszélyes helyzeteket emeli ki. Környezetrajza az Auguszta-te- lepről és a Dob utcáról döbbenetesen élethű, bámulatos tárgyi ismeretekkel írja le a gettóba zártak sorsát, és mutatja be azokat az erőket, amelyek megakadályozták tízezrek éhhalálát, végső pusztulását. Talán szemére vethető, hogy pozitív hőseit olykor túlidealizálja, mint például a lengyel Koterba doktort, Varsó egykori hősét, a végpusztulásra ítélt pesti gettó rettenthetetlen megsegítőjét, akit közvetlenül a felszabadulás előtt a nyilasok halálra kínoznak. A regény főhőse, a zsidó származású kiskorú Kőhidai Miklós, a Bakáts téri Szent Imre gimnázium diákja szeretne lenni, ám negyvenháromban származása miatt nem veszik fel. Amikor beköszönt a felszabadulás, és beülhetne az áhítotl iskola padjába, már elveszett egykori vonzásának szépsége; kiábrándul mindenből, érzésvilágában elszakad anyjától, és anyja új férjéhez sem köti semmiféle érzelmi szál. A háború utolsó két esztendeje zárkózott, magányos kamasszá érlelte. Egyedül a lengyel Koterba doktor emléke enyhíti kissé magányosságát, de vajon további életútjához, egy értelmes élethez elegen- dő-e ez a szál, ez az emlék, amely a munkatáborba hurcolt és valahol az ismeretlenben elpusztult apja helyett új, szellemi apjához fűzi? Moldova adósunk marad a felelettel. Ha a Szent Imre-induló némely kalandos részletét túlzottnak, a frontvonal közvetlen szomszédságában rejtekhelyén bujkáló Tószegi-Freund sörgyáros eszmei összecsapását Koterba doktorral az adott helyzetben némileg mesterkéltnek tartjuk is, az nem vitatható, hogy Moldova számtalan Auschwitz-regény, haláltábori történet után újat is tudott adni, éspedig éppen ott, ahol nem a tragikus események állnak az előtérben, hanem a gettóban alakult segélyszervezet futáraként alkalmazott Miklós belső életének, apjához fűződő érzelmi világának, anyjától való elhi- degülésének, s a mártír orvoshoz fűződő kapcsolatának lélektanilag kitűnően megírt rajza dominál. M oldova regényíró pályáján a Negyven prédikátor jelenti a csúcsot. Az országjárás közben megismert jellegzetes Moldova-figurák, mocskos vagányok, csehókban felejtést kereső elesettek, megfeneklett emberek, fekélyes jellemű karrieristák, kemély öklű munkások, bátor helytállók helyett utolsó regényének hősei a hitükért vértanúságot vállaló prédikátorok. Vajon mi ösztönözte a nyughatatlan, örökké kereső, országjáró Moldovát, hogy a forróan aktuális mából a messzi múltba fordult, a jelen problémáitól annyira eltávolodott? A vallomások lapjait forgatva rá kell ébrednünk, hogy szó sincs öncélú múltba merülésről. Alighanem a helytállás, a megingathatatlanságnak példát mutató hite adta kezébe a tollat. Megörökíteni a prédikátorok tragikus sorsát, rettentő testi nyomorúságát, lelki kínjait — példaadásul és ugyancsak példaadásul azt a diadalt is, amit az eszményeiben bízó, hitében megingathatatlan ember arat. A gályarabságból kiszabadult és hazavergődő Csergő Bálint igehirdetése ugyan nem fordítja jóra az ország dolgát, de az új nemzedékeknek segít elviselni a szo- rongattatást, s hitet ad ahhoz, hogy bízzanak a jövőben. Moldova nem csupán mondandója tömörségével, drámai erejével lepi meg az olvasót, hanem nyelvi leleményével is. Nem él vissza az archaizálás megszépítő eszközeivel, tényközléseiben nem használ rikító színeket, a legtragikusabb helyzetek ecsetelésénél is visszafogott a hangja, és éppen ez a visszafogott, krónikás hang adja meg az elmondottak hitelét, mintha egy valóságos felfedezett emlékiratot fordított volna le a ma nyelvére, a lélek- elemző mai eszközeivel. A Kortárs idei hét száma Moldovának a vasútról írott terjedelmes, kimerítő riportjait közölte. (A forgalomnak mennie kell az első riport címe, a további hat külön-külön jellegzetes címet kapott.) A példátlan ügybuzgalommal, tényfeltáró szenvedéllyel megírt sorozat minden eddigi riportkönyvénél jelentősebben mutatja be az országjárót. Fáradhatatlan kutató és tárgyismerete is kimeríthetetlen. A tízezreket foglalkoztató vasútnak minden gondját-baját felkutatja és feltárja. Életeket körvonalaz, magatartásokat analizál, pályaudvari főnököket, vasúti mérnököket, mozdonyvezetőket, betegeket, orvosokat, rakodómunkásokat vallat és beszéltet — de vizsgálóbírói vallatásának minden kérdésén érezzük, hogy ezt nem a szenzáció, az érdekesség kedvéért teszi, hanem teljes felelősséggel, kimondatlanul is mindenkor azzal az eltökéltséggel, hogy rávilágítva a bajokra, azok orvoslását megsegítse. így válnak ezek a szépíróilag is kiválóan megírt izgalmas jelentések oly fontos dokument- anyaggá, amely hozzájárulhat a gondok javának enyhítéséhez, s részben a megszüntetéséhez is. Talán nem hangzik túlzásnak, hogy így aláhúzottan kiemelem Moldova új riportjainak szemnyitó értékeit. Ez az éleslátó és becsületes igazmondás, amellyel a vasutasok munkáját megvilágítja, mélyen elgondolkoztat. Vajon melyik utasnak jut az eszébe, hogy minden útján a névtelen ezrek önfeláldozó munkájára bízza testi épségét, életét? A közeljövőben könyv alakban is megjelenő riportsorozat már ezért is megkülönböztetett figyelmet érdemel. EGRI VIKTOR AZ ÍRÓ ÁLMA Az író azt álmodta, hogy két tökéletes könyvet írt meg egyidejűleg, s elhatározta, hogy egyiket rózsaszín, a másikat fehér kötésben adatja majd ki, hiszen szerelemről lévén szó bennük, szelleme lányainak, a tavasz tündéreinek tekintette őket. Miközben azonban továbbálmodta e szerencsés „nemzést“, az élete társa egyszer csak arra figyelt föl, hogy ő vonaglani kezd. boldogságtól elnyílt ajka összehúzódik, mint aszály idején a jerikói rózsa, arcán a bánat, a kétely és a csalódás különös játéka megy végbe. Az asz- szony képtelen volt sokáig tétlenül nézni ezt a vergődést, odalépett az íróhoz és rázni kezdte: „Uram, teremtöm, az ember már azt hinné, hogy halálodon vagy!... Mi történt, hé, mit álmodtál?!“ —- rivalltrá,s csak rázta, egyre dühösebben, mint aki a saját ijedelmét is meg akarja bosz- szulni ebben a szerencsétlen emberben, akinek még az édes öntudatlanság sem hoz örömet. „Mit nyögsz, mit ijesztgetsz itt engem?'“ — folytatta az erélyes éb- resztgetést, s egy mozdulattal a tarkója alá nyúlt, és egészen közel húzta a férfi fejét, hogy belekiálthasson az arcába, mint egy eleven háborgó kútba. Az író ekkor fölnyitotta a szemét, és elcsigázottan mosolygott: „Olyan szépek voltak, istenem! — sóhajtotta. — Annyi kínlódás, annyi átlagos eredmény után mennyei ajándéknak éreztem azt a két regényt... De aztán rádöbbentem, hogy ikrek! ... Hogy még egy anyajegynyi különbség sincs köztük. Es hogy tulajdonképpen egyik is szóról szóra ugyanazt mondja, mint a másik ... így hát az egyiket szét kellett tépnem ...“ Es miután ezeket mondta, hirtelen a szeméhez kapott és hangosan sírni kezdett... BÁLINT TIBOR 1977. IV. 17. Könözsi István: FALUSI MOTÍVUMOK c 9
