Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-27 / 13. szám
megváltozott... Olyan büszkék voltunk a demokráciánkra. Nézzen körül. Külföldi katonák mindenütt. És romok és megtizedelt családok. Mi lesz ebből? Lesz-e valaha élet? Olyan élet, amilyen itt volt?! Nem akarok itt maradni. Mit válaszolhatnék? Mondjam azt, de vajon vigasztalná-e, hogy az egyes emberek személyes tragédiájánál is súlyosabb az a politikai tragédia, ami Libanonban bekövetkezett. A társadalom egyik része megkísérelte, hogy ezentúl ne Közel-Kelet Svájcaként tekintsenek erre az országra, de a világhelyzet és a belső erőviszonyok ezt a kísérletet drámai külsőségek közt megakadályozták ... „Kaland" a cenzorral A libanoni utazás Kairóban kezdődik. Még soha nem kértem vízumot Cédrusországba, mert akár repülőgéppel mentem, akár taxival Damaszkusz felől, a tizenöt napos tartózkodási engedélyt tizenöt másodperc alatt meg lehetett szerezni a határon. De Kairóban azt gondolom, biztos, ami biztos . .. Libanon kairói nagykövetségének első titkára rendkívül udvariasan fogad, és tíz napra érvényes vízumot ad. Nincs megszabva, hogy hol léphetek az ország területére. Tehát Damaszkusz felől megyek. Az öreg vicinális A szír főváros és Bejrút közt van ugyan vonatösszeköttetés, de még soha senkivel sem találkoztam, aki ezzel az öreg vicinálissal kelt volna át a hegyeken. Azt mondják, nyolc vagy ttz óra hosszat tart az út. Mint megtudtam, repülőgép most nem közlekedik. Marad tehát a taxi. A damaszkuszi Semiramis Hotel portását kérdem, van-e már taxiösszeköttetés a két város közt? — Akár azonnal indulhat — mondja a portás és hozzáteszi: — Persze, ne lepődjön meg, ha az ár kicsit magasabb, mint amit legutóbb fize tett. — Van még veszély? — kérdem. — Veszélyes volt! — hangzik a válasz. Valóban, Közel-Keleten minden ürügy jó a külföldi zsebe elleni támadásra. Tudom, hogy az útijegyzetek legfőbb szabálya, nem arról kell írni, hogyan ér az úticélhoz az ember, hanem arról, amit ott lát és tapasztal. Nézzék el, hogy ezt a szabályt most nem tartom be. De hát mégiscsak tizenkilenc hónapos háború után vagyunk, s ennek a háborúnak a két főszereplője: az az ország, ahonnan elindulok, s az az ország, ahová megérkezem. A nagyjából 120 kilométeres úton nincsenek katonai oszlopok, az ágyúk, a páncélosok és a géppuskafészkek csak az út két oldalán láthatók. Ott viszont szép számmal. Szíriát különösebb vizsgálat nélkül hagyjuk el, még pecsétet sem nyomnak az útlevelembe. Libanonban viszont — ezúttal már libanoni tisztviselő — alaposan megvizsgál. Kíváncsiak a csomagomra is. S aztán elkezdődik a szlalomozás. Hogy mii kell ezen érteni? Lépten-nyomon fegyveresek állítanak meg és igazoltatnak — a nyílt országúton, a települések előtt, a falvakban, aztán mind sűrűbbé válnak a posztok, ahogy közeledünk Bejrút felé, a Li- banon-hegység szerpentinjein ereszkedve le a tengerparti városhoz. Itt már a harc nyomait is látni. Vannak házak, amelyeknek oldalát beszakította egy rakéta, vagy tüzérségi löveg, másutt kiégett épületek maradnak el mellettünk, de ez minden ... Nem letarolt, földig rombolt elővárosokon vezet az út Bejrútba, amelynek szenvedéséről, pusztulása ról oly sok megdöbbentő képet lát hatott az ember nap nap után a televízióban. Ötödik és egyetlen A Hamrán, ez Bejrút Váci utcája, a Plaza Hotel-ben szoktam kivenni szobát. Most is oda indulok. Vajon épen maradt? Nos, a szálloda teljesen ép, de zárva van. Csak az utcai presszóban álldogál egy pincér. — Kávét parancsol? — Szobát szeretnék, de látom, hogy ... — Nálunk nincs meleg víz — vág közbe —, de menjen a Hotel Napóleonba, az is hozzánk tartozik. Így költözöm be, két utcával följebb, a Napóleonról elnevezett szállodába — ötödik és egyetlen európai vendégként. Csak leteszem a bőröndöt és próbálnék telefonálni. A készülék süket. Hirtelen támadt ötlettel elcsavarom a kapcsolót. Jól sejtettem: nincs áram. El kell menni tehát az információs minisztériumba, bejelentkezni, akkreditáltatni magam. Az épület a Hamra túlsó végén van. Közel a szállodához, így gyalog indulok. Közben nézem a kirakatokat. Most is zsúfoltak, most is teli vannak áruval, csak itt-ott látni lehúzott redőnyöket. A tulajdonos biztosan elmenekült. Néhol pedig a betört üveg helyén vékony falemez. A minisztérium előtt a homokzsákok mögött üldögélő őrökkel nehezen tudok szót érteni. Végül egy fiatalember siet a segítségemre. Tőle tudom meg, hogy csak délig tart a munkaidő. Utána mindenki hazamegy. A lépcsőkön állva kezdünk beszélgetni. Rövidesen kiderül, hogy friss diplomás mérnök, csak délelőtt tért vissza Libanonba és most állást keres. — De nem hiszem, hogy itt maradok — mondja. — Minden olyan bizonytalan még. S ki tudja, meddig. Elmegyek dolgozni az öbölhöz. Az idegen előtt, akit sohasem látott, s akit bizonyára sohasem fog látni, könnyebben nyílik meg. Mintha egy láthatatlan rendező egy belső zsilipet húzna fel, már ömlik is belőle a keserűség: — Itt minden összetört, minden Reggel hiába próbálok borotválkozni. Az estét is gyertyafény mellett töltöttem. Most sincs áram. Szakállasán kezdem a napot. Gyors bejelentkezés mindenütt. Ígérik: ezzel is, azzal is találkozhatom. Délután kapunk áramot a szállodában, így gyors körtelefon, van-e valami újabb hír a nehézfegyverek begyűjtéséről, hazaérkezett-e a miniszterelnök, aztán nekiülök dolgozni, mert délután öt órára kábelt rendeltem a főpostára. A tudósítást azzal kezdem, hogy a mai l’Oríent-Le-Jour első oldalán nagy képriport jelent meg. Azokat a belvárosi hölgyeket kapta lencsevégre a fotoriporter, akik kivitték sétálni kutyáikat a tengerpartra. Ügy nyugtázom ezt a tényt magam is, gondolva a cenzorrá, mint aminek a konszolidálódást kell bizonyítania. Beszámolok arról is, hogy rendben folyik a nehézfegyverek összegyűjtése és csak úgy zárójelben, megemlítem, ehhez az is hozzájárul, hogy a békefenntartó erők bevonultak a Suf: vidékre — ez Dzsumblatt hagyományos területe. Aztán azzal folytatom, hogy a normalizálódás lépten-nyomon tapasztalható, még a békefenntartó erők katonái is moziba járnak, mert nincs más dolguk, bár néha — mint az én szállodai szobámban — ott is elalszik a villany, s hozzáfűzöm, hogy gyertyafény mellett, a Gyertya- fény-keringöt dúdolva töltöttem az első estét Bejrútban. A tudósítást azzal fejezem be: a miniszterelnököt ma várják haza az arab kőrútról, ahol is anyagi segítség ügyében, járt, szóval az a célja, hogy Libanon régi fényét és rangját visszanyerhesse. Amikor lefordítom a tudósítást angolra, rohanok taxis ismerősömhöz, vigyen a cenzorhoz. A címet arabul felírattam a jegyzetfüzetembe. A derék ' taxis elolvassa, aztán int, indulhatunk. Nem akarom olvasóimat azzal untatni, hány helyen kérdezősködtünk, a város milyen pontjain fordultunk meg. De végül megérkezünk a cenzori hivatalhoz, ott nyilvántartásba veszik a magyar és az angol nyelvű szöveget, aztán rámutatnak egy székre, üljek le és várjak, s egy ifjú hölgy eltűnik a kéziratokkal. Amikor már több, mint félóra eltelik, érzem, hogy a kicsit könnyed hangvételű szöveg a sorok mögé bújtatott információkkal nem csúszik át a cenzori szűrőn. Amikor egy óra is eltelik, kezdek ideges lenni. Hogy megnyugtassanak, nem kell már soká várnom, kifizettetnek tíz libanoni fontot, ez a cenzúra díja, jelezve, Bejrútban fokozatosan normalizálódik az élet. A termelőmunka is a megszokott kerékvágásba kerül hogy most már bízhatok. A hetvenedik percben visszaérkezik a kézirat, de a cenzori piros ceruzával úgy megtépázva, mintha egy bukásra álló diák fogalmazványa lenne. A rend kedvéért a magyar nyelvű szövegbe is átvezettem a javításokat. Nos, á kutyasétáltatásról azt kellett jelentenem, hogy ez bizonyítja a rendet, nem pedig ennek kell bizönyítani. A lírai gyertyafényről teljesen le kellett mondanom, s cenzoraim szerint azt sem volt szabad megemlíteni, hogy a miniszterelnök miért utazik. Csupán a tényt közölhettem. Vörös ceruzával húzták át azt is, hogy a tudósítást a cenzúra látta. Eltért a véleményünk abban is, hogy Dzsumblatt főhadiszállásának birtokbavétele elősegítette a nehézfegyverek begyűjtését. A vörös írón utasítására ezt úgy kellett jelentenem, hogy mint másutt, így az országnak ezen a részén is teljes a rend. Talán sejtik, mi forgott a fejemben, amikor egy újabb taxival a főposta felé száguldottunk, ahonnan a legutóbbi arab—izraeli háború alatt rendszeresen jelentkeztem. De minden ravasz ötlet s tulajdonképpen az egész hercehurca is hiábavaló: a kábel nem él. Nincs összeköttetés Európa és Bejrút közt. Később a telefon sem sikerül. Fél napig ülök a szállodában és várom a telefonhívást, de a libanoni hatóságok, úgy látszik, el akarják kerülni, hogy egy cenzu- rázatlan sajtójelentés kijuthasson Bejrútból ... Találkozás Chamoun-nal Utolsó este Chamoun-nal, a szélső- jobboldal vezetőjével van találkozóm. Az interjúról már beszámoltam. Most nem is azt szeretném elmondani, hogy a maroniták vezetője hogyan vélekedik a jelenről és a jövőről, hanem azt, hogyan jött létre az interjú. Chamoun az Asrafia negyedben lakik. Ez a jobboldal bejrúti fellegvára. Olvasóim nyilvánvalóan tudják, hogy évszázadok :orán a különböző felekezetek töb' .-kevésbé egy helyre települtek Be^útban. Mindez interjúnk szempontjából azért érdekes, mert szállodám a városnak abban a részében van, amely a haladó erők fennhatósága alatt áll s ha a háború alatti átkelőhelyek időközben megszűntek is, kétszer is meggondolja magát a taxisofőr, hogy átvisz-e, megvár-e és visszahoz-e. De az ismerős gépkocsivezető, némi gondolkodás után, háromszoros árért, hajlandó a „kirándulásra“. Így aztán simán száguldunk át az egykori határvonalon, amelynek környéke — mint a főposta és a bazár melletti rész is — valóban romos. Az Asrafia negyed házai viszont épek. Ügy látszik, ide nem jutottak el a lövedékek. A ház előtt, Chamoun exelnök egy tízemeletes bérházban lakik, egy őr állít meg. Feltelefonál, aztán fel is kísér a liften. Így jutok a polgári jómóddal berendezett lakásba. — ön, ugye, Kanadából jött? — kezdi a beszélgetést Chamoun. Csak most világosodott meg előttem, miért fogadja a szocialista országból érkezett újságírót a libanoni szélsőjobboldal vezéralakja. A titkár a telefonban nem Hungarian journa- list-ot, hanem Canadian journalist-ot értett. Tisztázzuk a félreértést, aztán cukorkát szopogatva, ezzel kínál a szokásos kávé helyett, beszélgetünk Libanonról. Mikor már búcsúzni készülök, vaskos kéziratra mutat. — Megírtam az események történetét — mondja. — Arabul? Személyes sértésnek veszi a kérdést. — Ugyan kérem, franciául — válaszolja. — És hol jelenik majd meg? — kérdem. — Még nincs kiadó. Mit tehet ilyenkor az ember? Udvariasan sajnálkozik, aztán elbúcsúzik az exelnöktől. Lent kicsit idegesen vár már a taxisofőr. — Csak nincs valami baj? — kérdem. — A testőr, aki felkísérte magát, visszajött és azt kérdezte tőlem, hogy merészeltem idejönni. — Mit válaszolt neki? — Visszakérdeztem: ez nem libanoni terület? Én ugyanis libanoni állampolgár vagyok... — és rálép a gázpedálra ... ÖNODY GYÖRGY 1977. III. 27. 14 ŰJSZÚ Kö zel-Kelet 2.
