Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-09 / 2. szám

Akár úgy is kezdhetném, mint egy mesét; azaz — hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kata nevű kislány, aki földművelő szüleivel Svinicében (Szinyérben), egy Královsky Chlmec (Királyhelmec) melletti kis faluban lakott. Kata már kis korától kezdve életerős, barátságos és ami legjellem­zőbb rá — mindig kiváncsi természe­tű volt. Ez a tulajdonsága aztán so­hasem hagyta nyugton, állandóan újabb dolgok megismerésére késztette. Általános iskolás korában a matemati­kát kedvelte meg a legjobban. Ügy gondolta, a leghelyesebb, ha pedagó­gus lesz, mert szerinte a matematikát csak az taníthatja eredményesen, aki nemcsak érti, hanem szereti is. Gon­dolata mégsem érett tetté. Mikor az egyik barátnője arról kezdett beszél­ni, hogy milyen jó azoknak, akik a RoZftavai (Rozsnyói) Egészségügyi Szakközépiskolába járnak, nem habo­zott sokáig. Arra kérte osztályfőnökét, hogy felvételi kérelmét ebbe az isko­lába továbbítsa. — Tizenöt éves, romantikus kislány­ként indultam el Bodrogközből, hogy Gömörben próbáljak szerencsét — mondja nagy lélegzetvétellel Katalin. Majd könnyedén felemeli lehajtott fe­jét, játékosan elmosolyodik és így foly­tatja: — Nem bántam meg, hogy el­jöttem. Ma már,számtalan kedves em­lékem fűződik ehhez a városhoz. Itt szerettem meg az ápolónői hivatást, itt lettem szerelmes, itt mentem férj­hez, itt szültem meg három gyermeke­met is — no és, hát itt raktunk fész­ket. Skriba Katalin arcáról elégedettség, nyugalom sugárzik, de amikor Bod­rogközt emlegette, ajkát akarata elle­nére is elhagyta egy sóhaj. — Nehéz volt elszakadni Szinyértől. Tudom, szüleim is örülnek, hogy meg­találtam a boldogságomat — mégis va­lami megmagyarázhatatlan mély fáj­dalmat érzek, ha arra gondolok, hogy otthagytam őket. Mert hogy vártak haza, az biztos! Mikor férjhez mentem, mondták is, hogy menjünk haza, lak­junk ott, de hát a sorsunk másképpen alakult. Katalin 1968 júniusában érettségi­zett, jövendőbeli férje pedig ugyanek­kor tett villanyszerelői szakvizsgát. A több mint két évig tartó szerelem ekkor már házassággá érett. Januárban megvolt az esküvő, de a mézeshetek nem tartottak sokáig, mert az újdon­sült férj bevonult katonának. — Hát az biztos, hogy nem rózsásan indult a házaséletünk, de mit lehe­tett tenni? Az állampolgári kötelesség alól nem bújhat ki senki. Józanul, reá­lisan próbáltam felfogni a helyzetet. Félelemérzetemet teljes mértékben mégsem tudtam elhessegetni. De hát a hatvannyolc-hatvankilences időszak­ban ez érthető is volt. Mikor a férjem leszerelt, és kaptunk egy kétszobás lakást, visszajöttünk Rozsnyóra. Az­óta itt dolgozom a nőgyőgyászaton. Egy csendes kis szobában beszélge­tünk. Az ablak alatt gézzel letakart kis asztal, mellette két szék, majd a folyosóra nyíló ajtóig — a két szem­közti fal mentén — szürke pléhszekré- nyek sorakoznak. Eléggé sivár helyi­ség, ugyanis a kórházzá átalakított kolostor tágasabb, világosabb szobái­ban a betegeket helyezik el. — Már nem sokáig kell itt szoron- ganunk — mondja Katalin —, látja azt a kék új épületet ott a szomszéd­ban? — mutat ki az ablakon. — Rö­videsen a mi osztályunk is ott kap majd helyet. Erre már nagy szükség van, azért is, mert az itteni húsz ágy nagyon kevés, és a munkakörnyezet, a felszerelés sem a legkielégítőbb. Katalin lelkesedéssel beszél az új kórházról, de engem nem hagy nyug­ton a kérdés, hogy vajon a matemati­ka szerelmese, a pedagógia iránt ko­molyan érdeklődő Skriba Katalin va­lóban megszerette-e ezt a foglalko­zást? Elkomolyodik. Hirtelen válaszolni akar, de mielőtt elhagyná ajkát a szó, tekintete a távolba mered. Néhány má­sodpercig mély csend támad. — Nézze, nem könnyű ez a foglal­kozás. Hogy mit jelent a fehér köpeny, azt csak az tudhatja, aki már évek óta viseli. Itt, a mi osztályunkon há­rom műszakban hat nővér dolgozik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs mit csinálnunk. Hétvégeken a szülészeten csak egy nővér szolgál, jóllehet, frázisként hat, ha azt mon­dom, azért szerettem meg ezt a fog­lalkozást, mert azáltal segíthetek, — mégsem tudok mást állítani. Ezt az ér­zést csak az ismerheti igazán, aki ta­pasztalatból tudja, mit jelentenek a hálás pillantások, amelyeket segítő- készségűnként a betegektől kapunk. No és ami a matematikát illeti — hát ettől sem szakadtam el. A férjemet „tanítom“, aki az idén fejezi be ta­nulmányait a magyar tannyelvű elekt­rotechnikai szakközépiskola esti ta­gozatán. A „magyar tannyelvűt“ azért hangsúlyoztam, mert mikor összeháza­sodtunk, a férjem jóformán egy szót sem tudott ezen a nyelven. Most már a szüleimmel is el tud beszélgetni és jól megértik egymást. Munkahely és család — ez a két fogalom elválaszthatatlan egymástól. Ha az egyikről kezdünk beszélgetni, önkéntelenül szóba jön a másik is. — Mikor megszületett a harmadik gyerekünk, a férjem kért, hogy most már ne menjek vissza az egészség­ügyhöz. Maradjak otthon és neveljem a gyerekeket. Megtehettem volna, még­sem döntöttem így. Valahogy úgy ér­zem, a betegek ápolása, a gyógyszerek szétosztása, az infúziók, a vénás in­jekciók beadása, az orvosi viziteknél való asszisztálás és a többi hasonló teendők mindennapjaim elválaszthatat­lan tartozékai lettek. Mindezek végzé­sére — mondhatom — még az anyagi szükséglet sem hajt, mert a férjem fizetéséből is megélhetnénk, hisz min­den hónapban 4—5 ezer koronát hoz haza. Nem tudok mást mondani: szere­tem, amit csinálok. SZÁSZAK GYÖRGY’ ■ A cigánykérdés megoldása ma társadalmunk egyik idősze­rű feladata. Ezen a téren Szlo­vákia népművelői közül a ke­let-szlovákiaiakra hárul a mun­ka nagyobbik része, mivel eb­ben a kerületben 98 713 ci­gányszármazású állampolgár él, majdnem annyi, mint Kö­zép- és Nyugat-Szlovákiában együttvéve. Vannak községek, ahol a he­lyi nemzeti bizottságok és a népművelési intézmények be­hatóan foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Ezek közé tartozik Somodi (Drienovec) a Kosice- vidéki járásban. Este jártam ebben a Bódva menti községben. A művelődési ház kivilágított ablakai jelez­ték, hogy bent valami törté­nik. — A munkatervünk szerint főzőtanfolyamot rendezünk a cigányasszonyok részére. Fél óra múlva kezdődik a gyakor­latok egyike — tájékoztat Szabó Miklós, a helyi művelő­dési otthon vezetője. A kezdésig tehát még volt bőven idő, így a szervezőktől kérdeztem egyet-mást a tanfo­lyammal kapcsolatban. Többek között megtudtam, hogy Somo- diban nem ez az első ilyen jel­legű akció, s majdnem mind­egyik eredményes volt. — Most is rendszeresen jár­nak az asszonyok — kapcso­lódik beszélgetésünkbe Halász Lenke, a helyi népkönyvtár ve­zetője. — Tessék megnézni az osztálykönyvet — tesz elém egy kék fedelű füzetet, mely­ben 30 név szerepel. Hiányzást jelző vízszintes vo­nalakat csak elvétve látok. — Előfordul, hogy valaki ki­marad, de az eddigi öt össze­jövetelen nagyon kevés ilyen eset volt. A füzetet lapozva újabb név­sort találok. — Ez a nőszövetség helyi szervezetének névsora, ugyanis szervezetünk védnökséget vál­lalt a tanfolyam fölött, s ez a névsor jelzi, hogy kik felelő­sek az egyes összejövetelekért, a jelenlétért, a rendért. Ez a módszer igen bevált. $ * * A félóra eltelte után a mű­velődési ház konyhájába indu­lunk. A terem közepén, háttal az ajtónak egy fehér köpenyes férfi magyaráz az asszonyok­nak, lányoknak. Vannak közöt­tük fiatalok és idősebbek is. El­ső pillantásra megállapítom, hogy a jelenléttel ezúttal sincs baj. — Mi készül ma vacsorára? — kérdezem Bröstl Vilmost, amikor befejezi a magyaráza­tot. — Töltött káposzta, utána pedig egy kis nyalánkság: almás pite. — A hallgatók? — Rendszeresen járnak s igyekeznek. — Az asszonyok elégedettek az itt tanultakkal? — Arról inkább őket kell megkérdezni — s mindjárt biz­tatja is a körülötte állókat, hogy válaszoljanak. — Nagyon jó ez nekünk — feleli Volosin Anna. — Hány tagú családnak főz naponta? — faggatom tovább? — Nyolctagúnak. — Főzött már otthon vala­mit az itt tanultakból? — Hogyne, főztem, nagyon ízlett a családnak. — Tegnap mit főztek? — kérdezem a tíztagú családnak főző Balognétól. — Tegnap? Csirkét. — Mit szólnak a férjek ah­hoz, hogy tanfolyamra járnak? — örülnek ők is, meg a csa­ládban mindenki, hogy így tö­rődnek velünk — kapom a vá­laszt. — Részt vennénk mi más tanfolyamon is — szól közbe újra valaki. — Például milyenen? — Hát mondjuk, ahol varrni tanítanak. — Vagy kézimunkázni — szólal meg egy asszony a há­tul állók közül. * * * — A tanfolyam befejező ré­szében, egészségügyi és jogi előadások is elhangzanak majd — tájékoztat a konyhában tett látogatás után Szabó Mik­lós, aki a hnb képviselője is. — Ezzel természetesen nem fejezzük be a cigányok nevelé­sét, mert az céltudatos és rend­szeres munkát igényel. Közsé­günkben már felszámoltuk a pérót, s ezzel a cigányok élet­színvonala lényegesen javult. Természetesen a lakásviszo­nyok javítása még korántsem jelenti a kérdés megoldását. Egyre eredményesebb munkát szeretnénk végezni gondolko­dásmódjuk megváltoztatásában, ismereteik gyarapításában, ör­vendetes, hogy ezt ma nálunk a helyi nemzeti bizottságon kívül a tömegszervezetek is egyik legfontosabb feladatuk­nak tartják. GAZDAG JÓZSEF . #■ € * agá Sb» SB fegjp' i®Pia«2w jjra Sfiffi i®§H ^ag fa» *p®^A ^§ lik ajgiSt*^ awa WB&- Hra'slBR mss' §jfP sgM JS|Í Kí:-:i is'?;S ££» $éJ-^ *§§£ p.'íjK |||1 llll ágg 'éWy, feffig 5® 5äp .3jp| d4j ||& * H / ^R Íg|| I|ij Kgj §S| §||f jms li?* §5$^! Négyszemközt egy egészségügyi nővérrel Tőrödnek uclüní^ MOLNÄR JÄNOS FELVÉTELE

Next

/
Thumbnails
Contents