Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-27 / 13. szám
Daniel Boulanger Úgy látszott, hogy a férfi a pajta tetője felett sorakozó csillagokat számolja. Jól szemügyre vettem, aztán nyugovóra tértem, de biztos voltam benne, hogy valahol már láttam ezt az embert. Aznap reggel érkeztem. Rajtunk kívül nem volt más víkendező ebben az eldugott Dordogne megyei falucskában, amely egy dombon épült, ahonnan a végtelenbe lehetett látni. Éreztem, hogy találkoztunk már, de hol? — ezen törtem a fejem egyre. A tetejébe még itt is, ott is feltűnt, ahogy megpróbáltam emlékezetembe idézni a helyet. Felbukkant Autunben, az Arno partján, Írországban, pályaudvarok peronján, és a külvárosokban, amelyeket annyira szeretek, mert ott lehet a legfurcsább házakat látni. Egyre kevésbé hagyott nyugodni ez az ember. Másnap a reggelinél hiába vártam, Csak délben jelent meg, leült mellém, de az illendő „jó napot“-on kívül egy szót sem lehetett belőle kihúzni. Sietve kanalaztam hát a jóízű potée-t, ezt a húsból, káposztából és burgonyából készült finom ételt. — Szánjon rá legalább annyi időt, hogy az izéből is érezzen valamitl — szólt kissé éle sen a fogadós. — Csak olyankor ízlelgetem az ételt, ha közben kedélyesen társaloghatok — válaszoltam. — Békesség — szólalt meg váratlanul az asztalszomszédom —, csak nem fogunk összeveszni? Úgy látszik, amint két ember együtt van, már nincs nyugalom. Most rajtam volt a sor, hogy igazat adjak neki. Hisz a nyíjgalom kedvéért jöttem ide én is. Hát sose tudunk mi, emberek megférni egymással? Láttam, hogy a fogadós többször is hunyorított, mintha porszem hullott volna a szemébe. — Uraim — kérdezte —, óhajtják, hogy külön asztalhoz terítsek önöknek? — Fölösleges — mondta a szomszédom. — Én akkor maradok egyedül, amikor csak akarok, akár egy kereskedelmi utazókkal zsúfolt vasúti fülkében is. És ezt nem szónoki fogásnak szántam. Goderne vagyok — tette hozzá, miközben éles pillantást vetett rám —, Louis- Marcel, kertészmérnök, nős és gyermektelen, a lakhelyem . .. különben olyan mindegy! Több beszélgetésre nem került sor aznap. Csak este találkoztam vele újból, ott ült a pajta előtt, feltűnő testtartásban, a tető fölött az eget nézte, mozgott az ajka. Vajon mit fürkészhetett a végtelen csillagos égen? — Bocsásson meg — mondtam —, de azt hiszem, már találkozhattunk valahol. Talán csak ez a forradás változtatta el az arcát. De a férfi azt állította, hogy soha nem járt azokon a helyeken, amelyeket felsoroltam neki, egyúttal megnyugtatott, hogy folytathatom a beszélgetést, ha kedvem telik benne, nem ‘art tolakodónak. De én nem titkoltam, hogy az vagyok. Igazán megesküdtem volna rá, hogy ismerem ezt az embert, és ettől úgy kínlódtam, mint amikor beszélgetés közben az ember nem tud kimondani egy nevet, pedig ott van a fejében, a nyelve hegyén, de a mondatban csak üresen marad a helye, bárhogy szeretné is felidézni. — Carlecourt! — kiáltottam fel. — ön is járt oda vermet ásni, hurkot vetni. Úgy van, Carlecourtban volt, a háború alatt. Egy reggel összekülönböztünk egy rókakölyök miatt. Azt állította, hogy a csapda az öné. Pedig én ístam egy héttel azelőtt, kétlépésnyire egy fától, amelybe jelet véstem. Meg is mutattam a fa kérgén, így hát ön engedett. Amikor néhány nap múlva megint arra jártam, németek cirkáltak a környéken. Többé sose léptem át azt a falrést, néha a víz felől közelítettem meg az erdőt egy barátom csónakján, amelybe ócska horgászfelszerelést rejtettem, hogy szükség esetén igazolhassam magam. Még sokszor kóboroltam arrafelé, de féltem, ezért sose tettem be a lábam többet a hatalmas birtokra. Azelőtt szabadon járhattunk oda, hisz az előző háborúból maradt romos kastély gazdátlan volt, szürke tömege ott magasodott a fasor végén. Emlékszik még a mezsgyekövekre, meg a nehéz, rozsdás láncokra a fűben? Csak ennyi maradt a csodás harmóniából. Carlecourt! Voltunk bizony a környékről néhányan, akik szenvedélyesen követtük a vad nyomát. Ott a birtokon nagyobb biztonságban éreztük magunkat, mint az erdőben, amelyet az ellenség vadászkompániái és kutyafalkái pásztáztak szüntelen. Ugye maga is ott járt akkoriban? — Kedves barátom, eddig azért hallgattam olyan mélyen, mert amint megérkezett, tüstént felismertem. Az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy szedem a sátorfámat és odébbállok, de azt hiszem, előbb-utóbb úgyis találkoztunk volna, hisz túlságosan is gyakran gondoltam önre. Azon a fán, amelyről beszélt, csakugyan volt egy friss jel, de azt bárki véshette. Maga meg biztosan észrevette, szinte látom, ahogy a verem ^és a fa közé ugrott, és megkérdezte, milyen jel van a fán? Én nem tudtam, mire közölte, hogy egy csillag, csak nézzem meg. Anélkül, hogy hátrafordult volna, oldalt lépett, s megpillantottam a csillagot. Nem volt olyan lélekjelenlétem, mint magának, hát elhagytam a színhelyet. — Hogy negyedszázad múlva is milyen pontosan emlékszik ezekre a dolgokra! — Mert én ástam azt a vermet, én helyeztem el az alján a hurkot, és én fedtem be mogyorócserjével meg haraszttal. — És néhány nap múlva németek jöttek a birtokra, ahová azelőtt sohase tették be a lábukat — mondta enyhe iróniával, amit a visszaemlékezés sugallt. — így volt, s a razzia alkalmával engem le is tartóztattak. Maga megúszta, mert nem voltak velük a kutyák, különben nem tudott volna elmenekülni, hisz maga is ott volt a közeiben. Mire gyanakszik? Egy nap, egy éjszaka vallattak, összevertek, aztán a parancsnokság pincéjébe löktek, majd a városi börtönbe, végül egy teherautón hurcoltak el tíz másik emberrel együtt, így értünk utol egy deportáltakat szállító szerelvényt, amit megállítottak a nyílt pályán. Aztán betereltek egy nyomorultakkal agyonzsúfolt marhavagonba. Elvágták az ólomzár drótjait, hogy beszállhassunk. De amint látja, kiszabadultam, és jóval hamarább, mint reméltem, már másnap, egy rendező pályaudvar bombázása közben, ahol órákat vesztegeltünk. Elemeltem egy kerékpárt, azon menekültem a légitámadás kellős közepén; egy gesztenyefa előttem szakadt ki a földből gyökerestül, törzsével, lombkoronájával együtt, egyenesen egy házra zuhant, és eltűnt a tetőn át. Életem minden sebességi és távolsági rekordját túlszárnyalva, se látva, se hallva száguldottam N.-ig. Ott végre biztonságban voltam. Egy dédnagynéném lakott a városkában, aki azt állította, hogy már várta, egyszer csak betoppanok, mert a minap megálmodta. Ezen a három napon több esemény történt az életemben, mint az előző húsz év alatt, és az események továbbra is csak úgy záporoztak rám. A nagynéném fogorvosa kijuttatott Spanyolországba, ahol négy hónapot töltöttem. Aztán az Egyesült Államokba hajóztam, és beálltam a haditengerészeti légierőhöz. Európában már véget ért a háború, mire bevetésre készen álltam. Feltették a kérdést: hajlandók vagyunk-e Japán ellen harcolni önkéntesként? Az atombomba elsöpörte a válaszunkat. Visszatértem Franciaországba, folytattam kertészeti tanulmányaimat, s most parkokkal foglalkozom. Hát maga? Nem sokat változott. Igaz, hogy kicsit megkopaszodott, pocakosabb lett, de a tekintete a régi. — Én a közelmúltban jártam újra Carle- court-ban — feleltem. — Egy vasárnap. A hét végeken mindig elmenekülök a betegeim elől, de még az ilyen cél nélküli séták is az emlékekhez sodornak vissza, ez a legkínzóbb betegség. A birtokot felparcellázták. Uszodát, teniszpályát, lóversenypályát építettek rá, a romos kastélyt pedig romantikus bárnak rendezték be. A vadon méltóságát már csak az emlékezet őrzi. — Tudom. Én terveztem a gyepszőnyeget, irányítottam az erdőirtást meg az új fák telepítését — mondta. — ön? — Igen, én. És a mártírok emlékművének építését is. Egy kör alakú tisztás közepén állítottuk fel, ahol meghagyták az erdőt vadászterületnek a nyaralótulajdonosok számára. Nem tudják, kik voltak az áldozatok, a nevüket sem ismerik. Az ellenállási mozgalom se tudta őket azonosítani. Agyonlőtték valamennyit, a testüket lelocsolták benzinnel, és elégették. Vagy tizenöt embert. Némelyek azt állítják, németek voltak. A felszabaduláskor csak csontokat, övcsatokat és golyókat találtak. Mindenesetre nem odavalósiak voltak. Ezt az eltűntek családjainál folytatott nyomozás is megerősítette. Most pedig — tette hozzá fáradt hangon — nem tudom, mit mondhatnánk még egymásnak. A fogadós visszament a konyhába. Mi ketten az ablaknál álltunk. Az út túlsó oldalán, a leszálló alkony fényében megélénkült a táj, s a gesztenyésben a terjedező vörösesbarna foltok táncra kerekedtek. — Egyre gondoltunk — mondtam. — Egyikünk a németek besúgója lehetett. Valamelyikünk talán az ő engedélyükkel járt oda. Úgy alakult, hogy a következő hetekben átmentem a déli zónába, és a fegyverletételig Montpel- lier-ben maradtam. Szívpanaszaim voltak, ezért nem hívtak be, így orvosi tanulmányokba kezdtem, bár nem éreztem különösebb elhivatottságot. Nem nősültem meg. Párizsban a XVIII. kerületben alakult ki pácienseim köre, de furcsa, hogy mióta találkoztunk, mindez olyan távolinak tűnik fel. — Én is így vagyok vele — szólt a másik —, mintha most is Carlecourt-ban lennénk, és mint két cinkos, orvvadászatra indulnánk. Ugyan miféle véletlen sodort össze bennünket az otthonunktól ilyen távol, ebben az eldugott fészekben? Éreztem, hogy fél tőlem, és nem voltam biztos abban sem, vajon nem gondolja-e rólam ugyanazt. Igaz, hogy a németek véletlenül is bevetődhettek a birtokra, mégis meghatározottan tudtam, hogy a forradásos arcú ember úgy jött vissza Carlecourt-ba parktervezőnek, mint a bűnözők, akiket az ösztönük hajt vissza tettük elkövetésének színhelyére; ez nem üres szóbeszéd. — Ezentúl Carlecourt-ban fogja tölteni a víkendeket? — kérdezte alattomosan. — Miért nem vásárolt egy telket? Szomszédok lennénk. — ön oda költözött? — Ott is van egy házam — válaszolt a sebhelyesarcú. Különös, hogy milyen keveset számít az idő. Olyan, mint egy kártyavár. Benyúlt a zsebébe, esküszöm, azt hittem, hogy valamilyen fegyvert ragadott meg, egy revolvert vagy boxert, de újra kihúzta a kezét, és ujjai remegtek. — Itthagyott a feleségem — mondta. — Tízszer többet kellene dolgoznom, hogy felejtsek, de képtelen vagyok rá, hónapok óta egyik szállodából a másikba sodródom. Majd ha elfogy a pénzem, visszamegyek, ha az irodában beleegyeznek, hogy eltűnjek. Óriási vállalat az, kedves barátom, ott tervezik a parkok nagy részét, amelyeket mostanában az ország keleti részén létesítenek. — Nem szólt senkinek a távozásáról? — Nem. Az élet olyan, mint egy rossz álom, nem igaz? Az embert valami kényszer hajszolja, hogy mindent szebbnek hazudjon, és hamarosan úgy sarokba szorul, hogy moccanni sem tud, de — a forradás az arcán gyöngyházfényű, hosszúkás vonallá változott a halántékától az elferdült álláíg — a legfurcsább az, hogy a sorsunk egyetlen lénynél horgonyoz le. Ez az egész szertelen áradat egyetlen cölöphöz kötődik. A milliárdnyi lény közül akármelyikbe fogódzhatnánk, egyik se rosszabb, mint a másik, mégse számítanak. De van egy arc, egy test, amely után vágyódunk, valaki, akit tapogatózva keresünk, hogy aztán rajta feszítsük magunkat keresztre. — A hangja egyszerre nagyon tiszta lett, úgy folytatta. — A garázsmesterünkkel ment el, csak néhány sort hagyott, amelyet képtelen vagyok megérteni. A kezét megint a zsebébe süllyesztette, és előhúzott egy falevélrosthoz hasonló, gyűrött, szakadozott papírlapot. Egy csapásra megfeledkeztem Carlecourt-ról. A forradásos arcú az ellenség kezére játszhatta akár az egész világot, most mégis szánalmat éreztem iránta, nem akartam már mást, csak elmenni onnét. Egy utolsó rezdülés azt súgta, hogy komédiá- zik, reméli, hogy arra kérem, ne olvasson nekem semmit, hogy valójában nincs is mit olvasnia, de a férfi kisimította a levelet: — Louis-Marcel — kezdte színtelen hangon —, nem bírom tovább elviselni a carlecourt-i házunkat, amit annyira szeretsz, se a másikat, ahonnan elköltöztél. Túl sokat meséltél nekem a birtokról. Tudom, hogy mennyire nyugtalan, ideges és bizonytalan vagy, hajlamos a boldogtalanságra. Sokáig nem akartam elhinni, amit azokon a gyötrő éjszakákon megvallottál nekem. Megtettem, ami tőlem teilet, hogy elűzzem a lidérces álmaidat, amelyek időnként visszatértek, mint valami vértolulás. Ismétlem, képzelődtél, de mindenképpen van elévülés, ha mégis beszéltél volna meggondolatlanságból, mert nem bírom elhinni, hogy tudatod teljes birtokában mutattad meg azt a helyet az ellenségnek. Nem tudtad, hogy a tőrvetőkön, orvvadászokon kívül, akikbe minduntalan belebotlottál, ellenállási központ működött ott. Eléggé regényes léleknek ismerlek ahhoz, hogy te találtad ki mindezt. De ha minden erőfeszítésed ellenére sem sikerült bemocskolni magadat előttem, mégse bírom tovább elviselni veled az életet sem itt, se Carlecourt-ban. Lehet, hogy végre kielégül önkínzó vágyad, most, hogy elhagylak, nem érdekel majd más, csak én. Parent, a garázsmester nyolc hónapja a szeretőm. Nem tettem érte egy lépést se, de első közeledésére megtörtént, és visszavonhatatlan. Az ország déli részébe megyünk, ott telepszünk le. Ügy lesz, ahogy akarod, magunkra vállalunk mindent. Ha csakugyan szeretsz, amit elhiszek, menekülj ebbe az új csapásba, fojtsd bele minden szorongásodat, ami az életedre nehezedett, és meggátolt abban, hogy boldoggá tegyél. Igen, bevallom. Féltem, hogy kimondod végre az igazat. Ég veled. Jeanne — Félórán belül elutazom — mondtam —, ennyi idő kell hozzá, hogy összecsomagoljak. Vegye úgy, hogy nem is találkoztunk. Szánom önt. Felálltam, ezalatt mögötte teljes pompájában leszállt az éjszaka. — Parkokat tervezni — tette hozzá, hogy egy reménysugárt csillantva hagyjam el —, lehet-e szebb mesterséget álmodni is? Nem felelt. Elhagytam a fogadót, és hajnalig vezettem, amíg a házam kapuja elé nem értem. Ott volt a réztábla, rajta a nevem, foglalkozásom, a rendelési idő, minden, amiben már nem is voltam olyan bizonyos. KÖRNYEI EDIT fordítása /I Makacs / W harcol v ' állatki egy krokod Kis krokodi Mennyi fára, tem. Követel lemet. Sírta kel! ö meg gáét: — Minek — Hát öm dem. — Tudomt — Nekem nyos kísérle dóm. — Látc tartásban jel — Nem U — Hát mi mondom és. köszönje me, lánt vagy e Köszönetét dott, de egy Egy csúnyát bál, amelyet lejtezni. m dili és betet óra múlva ■1 ti újság ri] pezett, hátai dillal. Viccei a jogunkat v az örömtől, méregtől. Me kádam bizoi Megvártam, újság, aztán nácshoz. Lel tóm az újsáy tanácselnök — Van öni kérdem. — Nincs, nie? — csodt — Ha szét akkor igen! — Szeretet Aranyérmes. — Nekem van! Az ülők ról napra, he nagyobb! — No és? — Mi az,., kém most m kásra van sz krokodil meg speciális kád dóm és elővi - •***»'- • C_ álfa ha: berek eszéb néztek, vág) valamely tá szolút férfi.1 ménye“ — Meg újabbai Tornát tai vezetése köz te, hogy a csolja a jel fiam! Nyújt — harsogta masztestű cs ötvennyolc rest: maga i ba menni. „ ismételte mi elkésett az előírt gyaki déllyel menn a helytállási teit. Az iskolá hasonlóan v zott hassal, emelt fővel ját múlta a: máig akadt kisvárosban, megjelennek a testüket , Maga is i kíméletlenül társaságot. , rivallt a h( mindenképpe re. — „Szé) kát törik is, ni!“ A szavaiba élete minder lett, illetve: hanem nagyc sze világító let és a gya Valaha ká nár úr, s a ságának kést te a munká: Soha sehoi háján egy í nem látszott,
