Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-27 / 13. szám
B. kissé elcsodálkozva pillant rám, amikor minden köntörfalazás nélkül mellének szegezem a kérdést: — Mennyi megtakarított pénzük van? — Tizenöt-húszezer korona, ha jól tudom. Feleségem kezeli a pénzt. — Milyen céllal került takarékba ez az összeg? — Vastartalék. Csak rendkívüli esetben nyúlunk hozzá. Előre nem látott kiadás, baráti kölcsön ... Egyébként flottul élünk, nem kuporga unk . ? • n- doljuk, megvan mindenünk. Igen, vastartalék kell. — Mégis, ha váratlanul nagyobb összegnek iu.adnak, teszem azt, nyernének sorsjegyen ... kétszázezret! — Mire költenénk? Azt szeretné tudni? Bólintok. Elgondolkodik, cigarettájáról szórakozottan lepöcköli a hamut. Látom, játszik a gondolattal. — A múlt évben cseréltünk kocsit. Lakás? Elégedettek vagyunk. Esetleg vennék néhány szép festményt. A többit talán utazásra költeném. Persze, ehhez előbb sorsjegyet kellene vásárolni. És nyerni kétszázezret, természetesen ... Megmutatja a könyvtárát. — Sokat, talán aránytalanul sokat költünk könyvekre. A gyerekek állandóan lemezekért nyúznak bennünket. Szeretik a komoly zenét. — Hobbi? — A munkám. Zootechnikus vagyok, kedvelem az állatokat. Gondolkodtam már rajta, tulajdonképpen nemi is azérj dolgozom, hogy pénzt keressek. A kérdésnek ezzel az oldalával valahogyan nem törődöm. Kezdetben, amikor be kellett rendezkedni, otthont teremteni, akkor igen, számított. Nem mondom, hogy spórolósan éltünk, de megnéztük, mire költjük a pénzt. Színházba, hangversenyre jártunk akkor is, talán kevesebbet utaztunk. Magát a pénzt nem sokra becsüljük, a tárgyak értékét sem pénzzel mérjük. Itt van például ez az Ady-kötet. Első kiadás, fillérekért jutottam hozzá az antikváriumban. Nem válnék meg tőle semmi pénzért, tulajdonképpen nem is érdekel, mennyit ér. Egyszerűen nem érdekel... Visszahelyezi a polcra a viharvert könyvet. Csak úgy mellékesen jegyzi meg: Őszintén sajnálom azokat az embereket, akiknek a pénz a mindenük. Pénz, pénz és pénz... o—o—o—o—o—o Régi történet jut az eszembe. Zsiga bácsi története. Szorgalmas, csendes ember volt Zsiga bácsi, naphosszat kis asztalosmühelyében kuporgott. Dolgozott látástól vakulásig. Magányos, egyedülálló ember volt. Ritkán mutatkozott az utcán, akkor is kopottas nadrágjában, csirizes kötényében. Maga főzött, maga mosott — különös embernek tartották, titokzatosnak. Szomszédaival is csak ritkán váltott szót. A gyerekeket viszont szerette, beengedte őket műhelyébe is, fúrhattak, faraghattak kedvükre. Hirtelen halt meg. Azt beszélték akkoriban, hogy félmillió maradt utána. Valami távoli rokona örökölte, akit talán nem is nagyon ismert. Maga készítette bútordarabjain, szerszámain kívül mást nem is nagyon találtak szegényes, rozzant vityillójában. Még rádiója sem volt. Később megtudtam róla, hogy elképzelhetetlen nyomorban nőtt fel. Nyolcán voltak testvérek. Az apja a vasútnál dolgozott, de baleset érte. A gyerekek — de előfordult, hogy az apjuk is — koldulni jártak. Édesanyja házakhoz járt mosni. Leginkább ételért, maradékért. Zsiga bácsi félmilliója, ha ugyan tényleg annyi volt, haszontalanul hevert a sublót aljában. Még csak takarékba sem tette. Talán féltette, talán szüksége volt rá, hogy időként megtapintsa, megsimogassa, megszámlálja a kivasalt százasokat. A tudat, hogy gazdag, szép háza, autója, mi mindene lehetne, nyilván az kellett neki. A pénz, a sok pénz nem tudta már Zsiga bácsi leikéből kitörölni a nincstelen gyermekkor megalázó sebeit. A maradékhoz szokott gyomrot megüli a bőséges étel... Zsiga bácsi a maradéknál maradt! o—o—o—o—o—o A nemzeti bizottság elnökével faluszemlét tartunk. Az elnök nem kis büszkeséggel magyarázza: — Olyan család is akad a faluban, hogy mindenkinek külön háza van. A szülőké még földszintes, a gyerekek már emeleteset építettek, öt-hat szobásakat, két fürdőszobával, garázzsal. Még milliomos is van a faluban. Egymilliója van a bankban. Megélhetne a kamatokból... Hiszem, nem hiszem, lényegtelen. Első pillantásra nyilvánvaló, hogy tehetős emberek lakják a községet. Az új házakat, villákat, a szeméivgépkocsikat természetesnek tartom. Az elnök emlékezetből sorolja: — Háromszáz televízió van a faluban. Gyakorlatilag minden családban. Nyolcvan autó, negyvenöt motorkerékpár. Mosógép, hűtőszekrény, rádió minden háztartásban. Porszívó is ... Legtöbb probléma a házhelyek miatt van. A múlt évben csak huszonkét építkezési engedélyt adhattunk ki. — A milliomossal szeretnék beszélni. Elkísérhetne — kérem az elnököt. Meghökken. — Nézze, én nem hivatalosan mondtam. Nem is tudhatom, ugyebár... banktitok. Ezt beszélik róla. Egyszer állítólag volt a fejében, és elhencegett vele. Szóval kikotyogta. Azóta ragadt rá: „a milliomos“. Megígérem, hogy diszkrét leszek. „A milliomos“ háza semmiben sem különbözik a többitől. Emeletes villa, szép kert, ezreket érő vaskerítés. A villa mögé ragasztott nyári konyhába tessékel. — Csak itt fűtünk — mondja magyarázatképpen. Borral kínál. Az első korty után akaratlanul is elhúzom a számat. — Fel kellett volna cukrozni. Savanyú kicsit. Ti- zennégy-tizenöt volt a must cukorfoka. Megmértem, a szomszéd kölcsönadta a mérőjét. — Kesernyés mosoly ül a szája szegletébe, felhúzza a vállát. — Elfogy így isi ... Esetleg nem adok el belőle. Megkérdem, mikor építette a házat. — Tavalyelőtt fejeztük be a fiammal. Megszenvedtünk vele. — Talán még adósság is van rajta ... Megjegyzésemre felüti a fejét. Mintha nem hinne a fülének. — Hát adósság az nincs. A belevalót is kápé vettük. — Tényleg. Azt rebesgetik, maga a falu leggazdagabb embere. Milliomos. Fürkészön néz az elnökre. — Beszélik. Sok mindent beszélnek. S ha van! Elvégre nem loptam. Becsületes munkával keressük a pénzt. Dolgozunk látástól vakulásig. Itt ez a kert. Nem éljük fel, ami megterem benne. Elvisszük a piacra. Korai salátáért, uborkáért jól fizet a felvásárlóüzem. Pénz, nagy pénz terem a fólia alatt. Aztán a hagyma, fokhagyma... mikor mi megy jobban! És jól is keresünk. A fiam kőműves, mellette dolgozom. Se szombatunk, se vasárnapunk. Ezt bezzeg nem látják a faluban, csak pusmognak ... Milliomos, „a milliomos“ ... Én ugyan senki pénzét nem irigylem. Már-már dühbe gurul. Elnézem barázdált arcát, kemény vonásait, nehéz munkához szokott tenyerét, töpörödött, madárarcú, hallgatag feleségét. — Ma már mindenkinek lehet akár kétmilliója is. Van ám munka bőven, csak meg kell fogni a végét. Megmutogatja a kertjét. — Talpalatnyi földet sem talál, ahol ne teremne valami. Van úgy, hogy az asszonnyal már négykor kelünk. Végül bevezet a házba. Tágas, világos szobák. Vadonatúj bútor. Tisztaságszag. Az asztal körül katonás rendben sorakoznak a székek, a heverőkön, karosszékekben gazdagon hímzett díszpárnák. Leülni aligha lehetne. Később a nyári konyhában még tölt egy pohár bort. — Küszködünk, küszködünk, de van is látszatja — mondja mintegy búcsúzóul. Nyögdécselve áll fel. — A lábom, ez a ronda reuma! — Fürdő ... talán segítene rajta. Enyhítené. Némi megvetéssel mér végig. — Megmondaná mikor? Hisz az legalább egy hónap! Kire maradna a ház, a kert? A cég is csak táppénzt fizet. Még hogy fürdői Estére majd bekeni az asszony petróleummal. o—o—o—o—o—o Visszapillantok a remek vaskerítésre. Igazi kovácsolt vaskerítés. Hm. Vajon mennyibe kerülhetett! Aztán Zsiga bácsi állítólagos félmilliója jut eszembe. Zsiga bácsi szorgalmas életének bére-jutalma. Nem tudott vele mit kezdeni. Meddőn hevertette a sublót aljában. A szegénység, a múlt felszívódott a sejtjeibe. A fiatal zootechnikus vastartaléka? Hirtelen nem is tudta, mit kezdene kétszázezerrel. És boldog, nyugodt, elégedett ember, így mondta: „ ... flottul élünk.“ „A milliomos?“ Sajnáljátok a milliomosokat! BALOGH P. IMRE Ugyan, nő fog parancsolgatni a férfiaknak?! Nem fogja bírni, egész biztos továbbáll... Ilyen és hasonló véleményen volt a Dunajská Streda-i (dunaszerdahe- lyi) vasútállomás több dolgozója, akik kételkedtek abban, hogy Egyházi Júlia, a fiatal szállítási diszpécser képes lesz sikeresen irányítani a darabáruküldemények részlegén dolgozó kollektívát. m Az igazat megvallva, az első napokban sok keserű pirulát kellett lenyelnie, de megtört a jég, s megnyerte munkatársai bizalmát. A kollektíva 1974 óta dolgozik a mai ösz- szeállításban, s nemsokára megkapják a szocialista munkabrigád címet is. Egyházi Júlia egy a vasút 12 000 női dolgozója közül, akik ma már felelősségteljes, valaha férfielőjogként számon tartott munkakört töltenek be: forgalmisták, állomásfönökök, sőt váltóőrök és mozdonyvezetők. Az ő példája is bizonyítja, hogy társadalmunk széles körű érvényesülési teret biztosít a nők számára népgazdaságunkban. A nők szorgalmas, önfeláldozó munkája a vasút számára is nélkülözhetetlen. Az Egyházi Júlia vezette kollektíva kötelezettségvállalásai példás teljesítéséért és kezdeményezéséért magas kitüntetésben részesült: a CSSZSZK kormánya és a Szakszervezetek Központi Tanácsa díszjelvényét kapta. Kérdésünkre, hogyan jellemezné a kollektívát, az állomásfőnök elégedett mosollyal válaszolt: — Nem frázisként mondom, de csakugyan kitűnő kollektíva. Még soha nem fordult elő, hogy valamelyikük komoly ok nélkül hiányzott volna. Ellenkezőleg, már fél órával kezdés előtt találkoznak, s együtt kezdik a műszakot. Sajnos, hiányzik a részlegükön a gépesítés. Van mit csinálniuk a fiúknak. Egy-egy vasúti kocsit kirakni, nem csekélység. Ladislav és Ján Hollét a „kollektíva ikreit“ nehéz munka közben találtuk. Vaskatlanokat raktak ki, csörgött róluk a veríték. Mint elmondták, mégsem hagynák itt a kollektívát. összeszoktak, minden problémát közösen oldanak meg. Ha a szükség úgy hozza, szabad idejüket is szívesen feláldozzák. Tökéletes munkaszervezés, a munkaidő jó kihasználása, példás kezdeményezés — ez sikereik titka. Az „önmagunknak“ akció keretében például megjavították a raktár padlózatát, rendben tartják munkahelyük környékét. — Rólunk nincs mit írni, hisz semmi különlegeset nem teszünk. Szeretjük a munkánkat, s jó közösség vagyunk — mondták búcsúzóul. Pártunk XV. kongresszusa a vasút számára is jelentős feladatokat tűzött ki, melyeket elsősorban jobb munkaszervezéssel, a munkatermelékenység növelésével kell teljesíteni. A számbelileg kicsi, de annál nagyobb szorgalmú dunaszerdahelyi kollektíva ezt a gyakorlatban is napról napra bizonyítja. FRANTlSEK riszdorfer i 1977. III. 27 6 ^ ^ ^ ^ ^ y y y v y ^ y ‘. éí É S \dß \S űmÉ É l! á Ifi ^m. É úű Ili É^^Ém. ú, Hy0 ém
