Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-20 / 12. szám
ÚJ szú RI PORT GHÁNÁBÓL Dobat is kínál az utcai árus Accrában ii egyszer ellátogatsz Ghali H nába, biztosan megtudod, 11 u miről -beszélnek azok a híres ghanai dobok! Csaknem másfél évtizede hallottam először egy moszkvai fesztiválon a ghanai dobokról, s amikor 1962 decemberében először jutottam el e csodálatos nyugatafrikai országba, kerestem az alkalmat a „beszélő dobokkal“ való ismerkedésre. Egy kis településen, Abouriban azután hallottam a dobok szavát. A dobok ugyanis „beszélnek“ az afrikai ember kezében. Ezen a kis helybeli kulturális találkozón bemutatták, hogyan közvetítenek üzeneteket a tam-tam- mal a szavannán, az őserdőn át több száz kilométeres távolságokra ... „Ne haragudj, fa...” 1977. III. 20. A ghanai dobok hangja mindenhová elkíséri az embert: dob szól Accra közepén az áruház előtt, dobszót hallani a falvakban, és dobszőlót sugároz a rádió is: a legfrissebb híreket „dobverővel“ vezetik be. A le- goni egyetemen megtekinthetjük valamennyi ghanai dobfajta egy-egy példányát: mintha díszszemlét tartanának, a kicsinyektől a legnagyobbig, amelynek nagysága felér egy ruhás- szekrénnyel. Szakszerű magyarázattal is szolgálnak. Sok ősi hagyomány fűződik ezekhez a hangszerekhez. A fát, amelyből a dobókat készítik, az őserdő ritka növényének tartják. Valamennyire a mi tölgyfánkhoz hasonlít. Ha a ghanai ilyen fára akad, letérdel előtte és beszél hozzá: — Ne haragudj, fa, hogy megtaláltalak s bocsáss meg nekem azért, hogy kiváglak, s ne tedd, hogy a fejsze, amelyet kezemben tartok, engem találjon el. Tam-tamokat készítünk belőled és nagyon-nagyon sokáig fogsz élni... Ezután a faluból küldöttség megy a fához, körültáncolják, borral öntözik és nagy szertartással vágják ki. A doboknak különféle neveket adnak, hangjuk szerint lesznek „férfiak“ és „nők“ .. . Akkoriban, amikor először hallottam Ghánában a dobok szavát, a függetlenségről, Kwame Nkrumahről, új építkezésekről, iskolákról beszéltek a tam-tamok ... Ma is fülemben csengenek a dobok „szavai“ az új „nagy vízről“, a Volta folyón épülő hatalmas gátról és a mögötte duzzadó új tengerről. Miről beszélnek ma, másfél évtizeddel akkori látogatásom után a ghanai dobok? Hogyan él ma az az ország, amely a második világháború után, 1957. március 6-án elsőként lépett a függetlenség útjára Fekete-Af- rikában? Akkoriban sökak számára Ghana mutatta az utat, de sokak számára legalábbis ez a kilencmilliős nyugat-afrikai ország volt a „nagy kísérlet“: hogyan lehet a legrövidebb úton megszabadulni a kolonia- lizmus örökségétől és afrikai körülmények között megvalósítani a szocialista elveket. Akkoriban Kwame Nkrumah elnököt sokan Ghana határain kívül Is „Messiásnak“, „Afrika Megváltójának“ tekintették — igaz, nem kis túlzással. Olyan gigantikus tervek látszottak megvalósulónak, hogy a szemlélő szinte látta a gyorsan változó holnapokat. Nkrumahről beszélnek — Meglátod, bárkivel beszélgetsz Ghánában, pár percen belül Nkrumahra terelődik a szó! — mondta még itthon útravaló- ul egy ghanai diák. És nekem az akkori Accra csillant emlékezetembe, a Kingsway nagyáruház zsúfolt polcai, az aranyholmik, amelyekből a külföldi turisták emléktárgyakat, karkötőket, fülbevalókat vásároltak maguknak — stíluszerű souvenirt az egykori Aranypartról ... De a Kingsway hatalmas karácsonyi reklámja, a trópusi melegben szokatlan piros kucsmás télapó nemcsak az áruház szürke homlokzatát takarta el, hanem a már tornyosuló gondokat is: a túlzott költekezések, a Ghana erejét felülmúló gigantikus építkezések okozta adóssághegyeket. Nkrumah messzire látott, afrikai méretekben gondolkodott — s a ghanaiak követték őt, de azután elmaradoztak mellőle, amikor álmokat [kergetett. És 1962—63-ban bombák robbantak, Kulunguguban kézigránátot dobtak Nkrumahra — akit csak a véletlen mentett meg. Három évvel később, 1966-ban, amikor útban Vietnam felé éppen Pekingben tartózkodott, Kotoka és Afrika őrnagy néhány katonatiszt és néhány száz katona közreműködésével puccsal átvette a hatalmat. Ledöntötték és feldarabolták a „Messiás“ bronzszobrát, s ezzel együtt összeomlott mindaz, ami Ghánát kiemelte az „afrikai átlagból“. Mindenki Nkrumahot szidta, minisztereit, követőit bezárták, meggyilkolták. A „mammyk“, ezek a mindent mindenhol árusító kofák, utcai és piaci árusasszonyok, akik házról házra járnak, olykor a fejükön egyetlen lavórban elférő „üzletükkel“ — tánccal köszöntötték az első puccsot. És szóltak a dobok is, de nem Nkrumahot dicsőítették, hanem gúnyolták, ócsárolták ... — A mammyk buktatták meg Nkrumahot — hallom az Accrába tartó gépen mellettem ülő fekete bőrű misszionárius paptól. Na lám, még meg sem érkeztem Ghánába, s máris Nkru- mahról beszélünk. És éppen egy reverendás ejti ki először a nevét. Ugyan, hogyan gondolkodnak most a dolgokról a mammyk, akiket néhány intézkedésével Nkrumah sújtott s ezért ellene fordultak és ingyen élelmezték a sztrájkoló takoradi kikötőmunkásokat? Meditációra már nincs idő ... S amikor kilépünk a repülőtér épületéből, Accrában először Kotoka szobrát pillantja meg az érkező, vagyis annak az őrnagyból lett tábornoknak a bronzmását, aki Nkrumahot elűzte a hatalomból. — És hol áll Nkrumah szobra? — Ó, kérem, Nkrumahről sem feledkezik meg a katonai kormányzat — mondja a ghanai kolléga. — Nkrumahnak szülőfalujában, Nkrofulban emeltek szobrot és mauzóleumot. Az ő kívánsága volt, hogy oda temessék. Sajnos, csak három héttel élte túl 1972-ben az új progresszív rendszer létrejöttét. Akkoriban sokan visszatérését követelték és Acheampong tábornok, jelenlegi államfőnk nem zárkózott el a kérés elől. De Nkrumah halálos beteg volt és rákban meghalt. Ezért csak holttestét hozhatták haza. És a családját: házat adtak nekik és az állam iskoláztatja a gyerekeit. A nép nem felejt Pár percen belül mindig Nkrumahra terelődött a szó — Ghánában töltött hetem minden napján. Hiába varrtak az 1966- os puccs után minden bűnt Nkrumah nyakába, s hiába használták fel valóságos hibáit, hogy a szocializmus ellen érveljenek. Busia elnöksége idején elvették a ghanai munkásoktól a társadalombiztosítást, megszüntették az ingyenes közoktatást és szabad kezet adtak a Nkrumah által megfékezett ghanai és külföldi tőkének. A nép nem felejtett, de még a mammyk is kezdték visszasírni a „Messiást“. — Acheampong tábornok tehát nem véletlenül élesztette fel Nkrumah örökségét — mondta a winne- bai egyetem egyik diákvezetője. — De ne gondolja, hogy visz- szahozzák a „nkrumahizmust“. Legalábbis a belpolitikában, a gazdasági életben nem. Inkább a külpolitikában szeretnék azt mai vezetőink, amit nagy előd jük akart: Ghánának tekintélyt szerezni afrikai ügyekben. Ehhez azonban előbb az itthoni dolgokat kell rendbe hozni... Hogy milyen gondokról van szó? Mi itt az egyetemen tanulmányoztuk Nkrumah programját, s rájöttünk arra, hogy napjainkban ugyanazokat a problémákat kellene megoldani, mint 1 évtizede: „ghanaizálni“ a gazdasági életet, csökkenteni, majd felszámolni a külföldi töke befolyását, s a terhekből többet rakni a gazdaságok vál- íaira, megszüntetni a korrupciót. Accrában. Témában, Akosom- bóban járva a függetlenség 20 esztendejében alkotott nagy építkezéseket szemlélve, kísérőim akaratlanul is hozzátették: „ez még Nkrumah idejében készült“, ezt „még akkor tervezték“ ... És megmutatták a nagy vásárcsarnokot, amit még 1965- ben kezdtek építeni, de az első puccs után félbemaradt... A témái kikötőt és a munkáslakótelepet is még „akkor“ építették, meg Ghana első nagy autóútját Accra és Téma között. Persze, túlzott ütemben, a „kakaóország“ erejét messze felülmúló költekezéssel — és éppen ez vezetett Nkrumah bukásához, a fejlődés megtöréséhez, amit Acheampong tábornok rendszere, ha ellentmondásokkal is. de nagyobb megfontoltsággal igyekszik folytatni. — Nkrumahnak Akosombőban kellett volna szobrot emelni, a hatalmas Volta-gátnál — mondta a winnebai diákvezető. — Ez lett Ghana új szimbóluma, a hatalmas vízi erőmű ... Holnap oda utazunk. Akosom- bóba. SEBES TIBOR ( Folytatjuk I Accrái utcakép (A szerző felvételei)
