Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-20 / 12. szám
ÚJ szú 1977. III. 20. ISMERETIEN ISMERÉS A Magurában telepedtem meg. Ott aludtam, ott reggeliztem és vacsoráztam. Napjaimat furcsa izgalommal töltötte el a Felső-Nyitra vidékének csöppnyi metropolisa. Mikor is jártam itt utoljára? Mikor? Ültem a márványszerű, fekete üveglappal borított kávéházi asztalnál, és nem az utolsó, hanem egy régebbi idetoppanásom jutott eszembe. Megleptek az új utcák és munkástelepek; a gyalogjárókon tovasiető emberek sokasága, az ódon templom tornya, a román és gótikus stíluselemek furcsa keveréket; a dobozszerű, sárgára vagy szürkére meszelt épületek furcsa benyomást tettek rám. Hány éve már? — kérdeztem hangtalanul a csillogó üveglaptól, mely az asztalt borította, s visszaverte a sötét alapon tükröződő megsápadt arcomat, mintha egészen idegen ember arca lett volna. Tíz éve. Több, mint tíz éve már, válaszolta az idegenül rám bámuló ember. Furcsa nosztalgia ébredt bennem. Ismerős nevek és arcok után kutattam emlékezetemben. Szántó Gyurka. Gyuri! Egy fővárosi bérház kis szobája bukkant fel bennem. Ott láttam először, még diákkoromban. Asztala fölé hajolva néhány gépelt lapot nyújtott felém. Egy rajongó diákember első verseit, és aztán itt találtam rá ebben a városban, fehér orvosi köpenyben, fogászati rendelőjében. Már nincs itt, Prágában él — mondta néma tükörképem. És Sztrecskó Vince, a tardoskeddi legény? Tegnap ott jártam a bányászok legényszállásán. Nem találtam. Sehol se találtam. * Alighanem nyugdíjba ment már, mondta valaki. Nyugdíjba ment. Ismételte tompán megfáradt emlékezetem. Igaz, nem volt már legény akkor sem, inkább agglegény. Tizenöt évig vájár volt Ostravában, aztán csillés itt a Cígel Bányában. Csak azért jött ide, hogy közelebb legyen az édesanyjához, aki özvegyen maradt abban a mátyusföldi faluban. Szobatársát, a vágsellyei Marék Józsefet se találtam sehol. Talán odébbálltak, vagy megházasodtak, és nincs már szükségük a legényszállásra. Ez a gondolat annyira megvigasztalt, hogy tükörképem is elmosolyodott. Vince nem is mehetett nyugdíjba, hiszen csak harmincöt éves volt akkoriban, és Marek Jóska még fiatalabb, — Szabad, kérem? — Öblös, mátyusföldi kiejtéssel formált hang vert fel tűnődésemből. Egészséges arcú, tagbaszakadt ember állt előttem. Vaskos keze már megmarkolta a szabad szék támláját. Szlovákul hangzott el a kérdés. Felpillantottam, és azonnal nagyon ismerősnek találtam az arcát. Magyarul folytatta: — Hát maga itt? Privigyén? — Itt — mondtam zavarodottan, mert nem jutott eszembe az ember neve. Ki tudja, hol akadtunk össze. Talán a vonatban. Talán egy szövetkezet udvarán. Kínosan feszengtem. Akinek sok emberrel van dolga, gyakran megesik vele ilyesmi. Nem mertem megkérdezni a nevét, nehogy sértődés essék belőle. — Ha a komám tudta volna, nem marad az ágyban — mondta nevetve. — A komája? — Balogh Karcsi. Baloghok élnek csaknem minden délvidéki faluban és minden kisvárosban. Hiába erőltettem az emlékezetemet. — Azt mondta, ma ágyban marad — mosolygott az ismeretlen ismerős. Letelepedett, aztán csak elnevette magát: — Tegnap kicsit felhajtottunk. Reggel, amikor fel akartam ébreszteni, rám ripakodott, hagyjam békén. Ha akarok, menjek magam Besztercére. Neki estig Privigye is jó lesz. — Besztercére megy? — Ott van dolgom. — Nekem is oda kellett volna mennem, de nem kaptam szobát. Hiába csengettem fel a szállodákat. — Magam is úgy jártam. Ide szorultam a Magurába. Még szerencse, hogy kocsin jöttünk. A pincér felszolgálta a rendelést. Nekem a tojást, neki néhány jóízű sonkaszeletet. — Tudja mit, leviszem Besztercére. A komám helyett. — Most már nem mehetek — mondtam tűnődve. — Hát mi dolga itt? — Lemegyek a bányába. Letette a kést, villát. Vöröses arca szinte elfakult. — Ne menjen oda. Ne menjen oda! — megragadta a kezemet, és kétség- beesetten rám meredt. Nem értettem hirtelen felindulását. Még a falatozástól is elment a kedve. Csak nézte a tányért. A sötét üveglapon fehérlő papírszalvétát, a csillogó kést és kanalat. — Hatvanban vagy hatvanegyben magam is ott dolgoztam a bányában. A szövetkezet akkoriban nem a legjobban fizetett. Toborzás folyt. Azt gondoltam, elmegyek én is jobb pénzt keresni. Kissé már megnyugodott, de arca még most se nyerte vissza eredeti színét. — Egy napon beomlott a vájat. Valóságos ég-földindulás volt. Tizenegyen maradtak ott. Emlékezetemben felrémlett a bányaomlás története. Elmondták egykor szerzett ismerőseim. — Csak öten — mondtam megnyugtató hangon, és megérintettem az asztalon nyugvó kezét. — A többiekét sikerült megmenteni. És látom, maga is — maga is itt ül ennél az asztalnál. — Szerencsém volt. Nagy szerencsém. Kívül rekedtem az omláson. Csak rohantam, egészen a bélyegszedőig. Ott estem össze. Nem valami sebesüléstől, inkább az ijedségtől. De Mojto! Szegény Andris. Annak a veséjét zúzták össze a rázuhanó kövek. Kovácsik mindkét lábát elvesztette. Nagy fehér zsebkendőt kotort elő a zsebéből. Verejtékes homlokát tö- rülgette. — Omlasztani kellett volna. Átraktuk már a vas támasztékokat, a fát is, de a szabadon hagyott mennyezet valahogy nem akart beomlani. Mi meg folytattuk a munkát. A vájat így csaknem a kétszeresére tágult. — Nem értettek hozzá? — Többnyire új emberek dolgoztak ott. Meg a pénz is hajtott bennünket. Nem sokat törődtünk a szabadon hagyott mennyezettel. Ha nem akar beomlani, hát nem akar. A kőzetek szilárdságára vonatkozó szakszerű leírás sorai vibráltak föl szemem előtt. „A bányatelep egyes részeiben, ahol a fedőkőzetet összetapadt kavicsréteg alkotja, olykor nehézségek támadnak. Az összetapadt kavics súlyos mennyezetet alkot, s a vájás megkezdése után, az első bomlasztás idején bonyodalmakat okoz. Ha a fedőkőzetet vékony palarétegek alkotják, s helyenként repedések támadnak benne, az omlasztás nem jár különösebb nehézségekkel. Így nyilvánvaló, hogy a csapás irányában elhelyezkedő kőzet szilárdságának kedvezőtlen következményei is vannak.“ — Nem akart beomlani, hiába szedtük szét az ácsolatot. A vas támasztékok eltávolítása se segített. Végül mégis beomlott. Nem akkor, amikor akartuk, de önmagától, amikör senki se várta. Rábámultam a sötét asztallapra. Nem értette hosszú hallgatásomat. — Szerződés ide, szerződés oda, otthagytam a bányát. Szinte elmenekültem. Tegnap fenn jártam a bányászok legényszállásán. Ott akadtam össze Benkó Jóskával. Verebély környékéről vetődött ide. Nem fiatal már, nem is idős. Talán negyvenhat éves. Eredetileg a cipészmesterséget tanulta ki. Rossz, ki nem fizetődő mesterség volt akkoriban. Bejárta Csehországot. Ba- ranovban kötött ki, de csakhamar elunta a felsőrész- és talpgyártást. Egy időre a nyitrai gépjavítóműhelyben dolgozott. Végül Handlovára ment — bányásznak. Hatvankettőben jött ide a Cígef Bányába. Jól keresett, csakhogy az ember sose tudja, mi vár rá. Ezt ő mondta: — Az ember sose tudja, mi vár rá. Hetvenben baleset érte. Egy vas támasztékkal dolgozott. Éppen az alsó nyílást döngölte, s akkor fát szállító nyitott csillesor döcögött el mellette. Egy gerenda — későn vette észre — ferdén, félrecsúszva kiállt az egyik csilléből, s a vas támasztékot kifordította a helyéből, őt magát odanyomta a pillérhez. — Két csigolyám megpattant. Csípőmben, combcsuklómban összemorzsolódtak a csontjaim. A kórházban úgy-ahogy rendbe hoztak, de hiába próbálkoztam már a fejtéssel. — Megrokkant? — Részleges rokkantság. Hetvennégyig kezeltek, míg rendbe hoztak. Aztán háromhónapi iskoláztatásra küldtek, és népművelési feladatokat bíztak rám. Az én gondom a faliújságok. A játékterem. A biliárdaszta lók. A könyvkölcsönzés. Buzdító plakátok, és plakátok a munkakerülők ellen. — Itt lakik a legényszálláson? — Dehogyis. A város túlsó végén. Családos ember vagyok. — És a lába? — Saját autómon járok be ide a legényszállásra. Asztaltársamnak sejtelme se lehetett arról, mire gondolok. Arcán újra megjelent az egészséges ember életerőről tanúskodó nyugalma, de valami furcsa szégyenérzet is tükröződött rajta. Eszembe jutott előbbi kijelentése. Szégyen ide, szégyen oda, otthagyta a bányát. Riadt, mégis megkönnyebbült örömet éreztem, hogy nem jutott eszembe a neve. Hiába, gonosz egy mesterségre adtam a fejemet. Mindent kikiabálok a világnak. Még az ő megfuta- modását is. Akkor rajtam is furcsa szégyenérzet vett erőt: Te talán másképpen viselkedtél volna? — Nem tudom — mondtam hangtalanul a sötét asztallapon tükröződő képmásomnak. Asztaltársam kérdő pillantást vetett rám. — Akkor hát velem jön? — Már nem mehetek. Találkám van valakivel a legényszálláson. — Ott nem éri baj. Befejeztük a reggelit, aztán kikísértem a szálloda előtt parkoló kocsijához. Szép, halványzöldre festett Skoda volt. Mielőtt beszálltam volna, kezet szorítottunk. — Jó szerencsét! — Jó szerencsét! A bányászköszöntés Ostravát juttatta eszembe. Talán húsz éve már annak, hogy ott jártam Radvanicén, egy gyermekkori barátomnál, akit sorsa, vagy saját akarata odavetett, és bányász lett belőle. Órák hosszat elbeszélgettünk. Eszünkbe jutott minden gyermekkori csínytevésünk, s mikor kifogytunk már a szóból, aggodalmas, furcsa kérdés tolult ajkamra: — Mondd, nem félsz? — A bányától? Megszoktam. Kenyerem, akár a parasztnak a mező. Biztonságos is, akár az utca. Kilenc éve dolgozom már a föld alatt, s még nem ért baleset. Egyébként, a baj akárhol utolérhet. Fontolgatva, halkan ejtette a szót; én a kezét néztem. Két hatalmas tenyerét, s a bőr repedéseiben a szén letörölhetetlen nyomait. Aztán az arcára tekintettem. Akkor furcsa elérzékenyülés vett erőt rajtam, mert deresedett a halántéka, akárcsak az enyém. Késő éjszakába nyúlt már az idő, s ő kikísért, le egészen a forgalmas útra, az autóbusz-megállóig. Mielőtt felszálltam volna a tovarobogó kocsira, kezet szorítottunk. Akkor hangzott el ajkunkról az ismert bányászköszöntés: — Jó szerencsét! Ö volt egyetlen meghitt barátom abban a korban, mikor még cinegére vadásztunk. S egy nap — csak évekkel később tudtam meg a nővérétől — hirtelen kórházba került és meghalt. Nem bányaomlás ölte meg. Valami alattomos vírusos megbetegedés. Ráment a tüdejére. BÄBI TIBOR Gépesített szénfejtés a Cígef Bányában
