Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-03-20 / 12. szám

A Kis-Kárpátok felől friss záport sodor fölénk a szél. Előbb csak néhány kövér csepp hullott a szinte felhőtlen égből, aztán mintha varázsszóra, súlyos fellegek szakadtak a völgybe.

— Hát ez megvárhatta volna a holnapot.

Láda fázósan kuporog az öltöző keskeny eresze alatt. Didereg, vizes homlokát törölgetl és mosolyog. Mindig mosolyog, akkor is, ha éppen mérges. Múltkor a betonkeverőbe csúszott a lapát, és fejbe kóiintotta. Szitkozódott, de közben mosolygott. Most is szederjes, de mosolygó ábrázattal kérdi meg:

— Miért kellett volna holnapig várnia? Nem mindegy, mikor ázunk?

— Nem. Kedden, szerdán és csütörtökön ne essen. Akkor megy legjobban a munka.

— Tényleg, ma már csütörtök.

— ... és holnap péntek, holnapután szombat, azután meg vasárnap, és képzeld csak, aztán újra hétfő, és ...

— ... és megint kedd — bólint rá Láda, akit egy kis csipkelődés nem zökkent ki derűs nyugalmából.

Pista legyint. Kitekint az eresz alól, a gomolygó felhőket kémleli. Néhány bosszús pillantást vet még Ládára, mintha csak ő csalogatta volna ide az esőt, majd béküléke- nyebb hangra váLt:

— Kitartunk a malterral holnapig?

— Hát, spórolunk vele — mondja fázósan Láda.

Pista arcán megfeszülnek az izmok. Már-már kitörőben a vihar, de Láda gyorsan helyesbít:

— Eddig sem pocsékoltuk...

A fabódé ajtajában a darukezelő jelenik meg. Kezében pástétom- konzerv.

— Valaki megint megcsapta a konzervnyitót — jelenti tárgyilagos hangon. Választ sem várva folytatja: — Te, Pista, a bé kettes elől át keli rakni a paneleket. Útban lesznek.

— Átrakni. Mindig csak átrakni! Egyáltalán, ki rakta le olyan idétlenül?

— Kérdezd a mestert.

— A mestert! — Pista legyint. — A mester legyen ott a lerakásnál. A mester gondoskodjon. A mester...

— A mester legyen mester! — toldja meg amilyen komolyan csak tudja Láda. Pista most már a biztonság kedvéért meg se mukkan, csak legyint. Lesújtóan, mindenbe beletörődve. Az esőbe, Láda együgyű megjegyzéseibe, a rossz helyre rakott panelekbe.

Átzúg felettünk a zápor.

— Indulhatunk — lép ki első ként az eresz alól Pista.

A nap vöröslő korongja átgurul a hegyek túlsó oldalára.

— Fáááájront — kurjant a darus.

Pista az órájára pillant.

Láda akkurátusán tisztítgatni kezdi a vakolókanalat.

Pepik leereszti kezéből a hegesztőpisztolyt, homlokára tolja a szemüvegét.

— Akkor hát, menjünk — szól valaki, mintha csak magának.

Fél óra sem telik bele, a közeli vendéglőben ülünk. Pista intézi a

söröket. Kimegy a söntésbe, ne kelljen várni a pincérre. Kisvártatva megjelenik kezében a söröskorsókkal.

— Megszoktad már a sörünket, Pista? — kérdem tőle.

— Mindent meg lehet szokni. — Legyint. — Holnap este pilsenit iszunk. Csapolt pilsenit — teszi hozzá áhítatosan.

— Kekercseninek hívják, aztán henceg a pilseni sörrel — törleszt Láda szelíden mosolyogva.

— Kökörcsény. Kökőrcsény Pista.,

— Akkor Kokorcsen — csücsörít Láda, és kuncogva belefúj a sör habjába.

Pista sajnálkozva nézi. Sajnálkozva és tehetetlenül.

— Tényleg, Pista, de most komolyan, honnan jutottál ehhez a névhez? — fordulok hozzá.

Ugratást sejt, fürkészőn tekint az arcomba.

— A nagyapám magyar volt. Felénk katonáskodott, aztán ott ragadt. — De ez itt — bök a sörös- korsóval Láda felé — évek óta ezen röhög.

Láda amennyire csak tőle telik, komoly képet vág.

— Nem azon, hogy t© Keker- csen vagy. Azon, hogy senki se tudja kimondani a nevedet, te meg mérgelődöl. Ha valaki Kekorcsen, hát Kekekercseny. Mi van azon? Nekem ugyan mindegy. ■

Feltartóztathatatlanul robban ki a nevetés. Láda parádés száma ismét osztatlan, sikert arat. Gurgu- lázva nevet Pista is.

— Mondtam már az igazgatónak — kezdi halálos komolysággal —, nézze, igazgató elvtárs, ez az AR- MABETON mégiscsak nemzeti vállalat. Komoly, nagy prágai cég. Aztán semmi kulturális élet. Se

I tánccsoport, se szavalókórus. Mi lenne, ha alakítanánk egy esztrád- csoportot? Zenész biztosan akadna, az igazgató elvtárs titkárnője felcsapna dizőznek, bohócot meg adna a mi brigádunk. Elég lenne, ha ez a Lád'a gyerek megjelenne a színpadon. Csak annyit kellene mondania: Kokorcsen. A közönség megpukkadna a nevetéstől.

Ez védhetetlen volt.

Láda hunyorog, egy tízest kotor elő a zsebéiből.

— Akkor még öt sört. Aztán mára elég is volt. Holnap este pilsenit iszunk. Csapolt pilsenit!

Az épülettömb betonváza szürkén mered a reggeli ködben. Az öltözőben uralkodó hagyományosan komor hétfő reggeli hangulatot a Kökörcsény-brigád érkezése egyszeriben eloszlatja.

— Na, mi lelt benneteket. Csiklandozza a hasatokat a knédli? — mormogja az orra alatt egy nyugdíjas korú kőműves.

— Az ám, bátyó. Csiklandozza, Mert asszony nélkül csak meglenne az ember, de a knédli!...

Kezdődik a hét.

Pista a tervet tanulmányozza.

— A bé hármassal nem mehetünk tovább. Nincs előkészítve. Marad a bé egy és a bé kettes, de azt készre kell csinálnunk, hogy falazhassanak utánunk. A daruval mindenképpen hátrább kell mennünk, az alapozók már nem férnek tőle. A bé hármas végéről elérsz a bé kettes tefejére? — kérdi a darukezelőt.

— Oldalról igen. De csak oldalról.

— Láda, ma te is, hegeszteni fogsz. Segítesz Pepiknek. Szólok a mesternek, adjon egy segédmunkást, én felrakom vele a paneleket.

— Olyat adjon, aki tud fent dolgozni — veti közbe a darus.

— Csakis olyat. — Pista indul a mester után. Lassan kiürül az öltöző.

Megkezdődött a hét.

Megkérem Pistát, találkozzunk munkaidő után. Kettesben.

— Nehéz lesz — mondja. — Megszoktuk, hogy együtt járjunk.

— Elbeszélgetnénk. A brigádról, erről-arról, — erősködöm.

Végül rám hagyja.

— Akkor fájront után.

A hevenyészett öltözőben gya- lulatlan deszkapadon üldögélünk. Az épület elcsendesedett már. Pista eltűnődik.

— Kéthetenként járunk haza. Ha lehet, ledolgozzuk előre a péntek délutánt. így két teljes napot maradhatunk otthon. Megszoktuk már a vándoréletet. Járjuk az országot, tulajdonképpen mindenütt otthon érezzük magunkat. Egyedül talán nehéz tenne. Brigádban más. Még főzünk is esténként.

A munkára tereli a szót.

— Kizárólag betonvázakkal foglalkozunk. Ha jól előkészítették az építkezést, gyorsan haladunk. Mindegyikünk ért mindenhez. Darukezeléshez, kőművesmunkához, hegesztéshez egyaránt. A tervekben is jól kiismerjük magunkat, mérnöknek, mesternek nincs velünk sok gondja. Fontos, hogy minden együtt legyen. Gép, anyag, emberek. Kis jóakarattal mindent meg lehet oldani. Elvégre Prága messze van, nem futhatunk naponta az igazgatóságra: ez kell, az kell.

Az órájára pillant.

— Jő lenne indulni már. Útközben még beszélgethetünk. Este moziba megyünk, nem késhetek.

Leereszkedünk a domboldalon. A völgyből visszatekintünk az épületre.

— Nekünk építőknek különös földrajzunk van. Egy-egy városról, tájról nem hagyományai, nevezetességei jutnak elsősorban eszünkbe. Itt iskolát építettünk, ott irodaházat, amott lakásokat ... Lassan keresztül-kasul járhatjuk az országot, és mindenütt megtalálható a kezünk nyoma. Nem rossz érzés. El-elsétálgatok egy épület előtt. Emberek laknak, dolgoznak benne. Talán sokan ezt gondolják, ha kitekintenek az ablakon: ni csak, hát ez honnan csöppent ide? Nem látott még emeletes házat? ... Még a száját is eltátja. És nem is sejtik, hogy az épületnek szinte minden porciká- ját érintette a kezem, hogy számomra minden egyes betonelemnek külön története van. És ha a főbejárattól balra a második emelet nyolcadik ablaka alatt leverném a vakolatot, a betonba karcolva talán még megtalálnám Láda ákombákjait: KEKERCSEN! ...

BALOGH P. IMRE

iillllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllll

WJ 01 TJ Qi M

M U

«

C

m

>o

Q 2

«

X!

C9

2

TÖBBET TESZ A

koteiessegenel

Hivatásos katona és jnb-képviselő

A párnázott ajtó mögül halkan szűrődik ki: — Lépjen be. Az asztal mögött alezredesi rangot viselő férfi ül. Michal Moléan kemény kézfogással fogad. A Ro2navai (Rozsnyói) Járási Katonai Parancsnokság főnökén nem látszik meg, hogy ötvenhárom év terhe nehezedik vállára, s több mint negyedszázada szolgál a néphadseregben.

— Nem készültem katonai pályára. Rejdo- vában laktunk, apám bányász volt. A felszabadulás évében vonultam be tényleges katonai szolgálatra. Két év múlva alhadnagy! rangban szereltem le — vallja magáról. — Ezután az akkori mezőgazdasági felvásárló és értékesítő szövetkezetben dolgoztam. Közben 1947- ben felvettek a pártba.

Az ötvenes évek elején a hadseregben szükség volt a parancsnoki kar megfiatalítására, megerősítésére, főleg párttagokkal. Michal Molőant, ekkor már tartalékos hadnagyot, 1951-ben katonai gyakorlatra hívták be. Tel- tek-múltak a napok, s közben megszokta, megszerette a katonai életet. Amikor feljebbvalói rábeszélték, hogy válassza a hivatásos katonai pályát, nem sokáig gondolkodott.

— Különböző csapattiszti és politikai minősítésben szolgáltam országszerte — folytatja. — Később idekerültem Roznavára, szülőfalum közelébe.

A járási katonai parancsnokság főnökeként nincs könnyű dolga. Mindenről tudnia kell, ami körülötte történik és maradéktalanul biztosítania kell azoknak a feladatoknak a teljesítését, amelyekkel felettesei megbízzák és amelyek beosztásából adódnak. Az iskolában figyelemmel kíséri a honvédelmi nevelést, a kiképző központokban a tényleges katonai szolgálatra való felkészülést. A járási párt- bizottság lektoraként nagymértékben elősegíti a lakosság egységes honvédelmi felkészítését.

— Gyakran megfordulok a fiatalok körében — mondja. — Jelenleg a katonai iskolákba végzik a toborzást, eddig igen eredményesen. Ez megnyugtató. Lesz tehát utánpótlás néphadseregünkben, lesz, aki helyünkbe lépjen, ha eljön a nyugdíjaztatás ideje.

MolCan alezredes azonban nemcsak hivatásos katona, hahem immár a negyedik megbízatási időszakban a járási nemzeti bizottság képviselője is. A múltban a közlekedésrendészeti szakbizottság elnöke volt, most a bizottság tagja. Újraválasztása azt bizonyítja, hogy választói elégedettek munkájával. Hivatását és képviselői tisztségét igyekszik egybehangolni, főleg a honvédelmi feladatok terén.

— Mindennapi munka mellett az embernek pihenésre is szüksége van — tereli más témára a szót. — Ha nem olvasok, vagy éppen a kertben nem akad munkám, Vlado fiammal igen sok időt töltünk a bélyegalbum fölött. A nagyobbik lányom minden percét olvasásra fordítja, a kisebbik gipszből különféle tárgyakat készít. Feleségem, aki az államvasutaknál dolgozik — kézimunkázással tölti szabad idejét. Hát ilyenek nálunk a téli esték...

Beszélgetésünk közben az ügyeletes jelenti, hogy a felettes szervtől „vendégek“ érkeztek. Érzem, hogy nem tarthatom fel tovább. A búcsúzáskor zubbonyán akad meg tekintetem. Hat kitüntetés szalagja sorakozik egymás mellett, köztük „A haza védelmében szerzett érdemekért“ érdemérem szalagja. Ez is bizonyítja, hogy Michal Molőan alezredes egyike azoknak, akik nem saináliák erejüket, és kényelmüket is feláldozzák kötelességük teljesítése érdekében.

Sőt, még a kötelességnél is többet tesz.

NÉMETH JÁNOS

1977. III. 20.

ÚJ SZÚ