Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-13 / 11. szám
Égy kollégám, aki annak idején ugyan más világnézetet vallott, mint én, viszont éppen kételkedni kezdett a sajátjában, beajánlott a Noé Bárkája Társaság igazgatóságának. A cég kizárólag az atomeső elleni egyéni óvóhelyek építésével foglalkozott, s meglehetősen keserves indulás után akkortájt költözött, nem is tudom, honnan, Bronx vagy Brooklyn valamelyik felhőkarcolójából az East Avenue 42. szám alá. David H. Greenside, az elnök-vezérigazgató, kezét nyújtva jött elém. Meg kell vallanom, pályafutásom során ritkán fordult elő, hogy valakinek a fizimiskájáról és a magatartásáról ítélve már az első perctől fogva úgy érezzem: hajszálra megfelel az általa vállalt szerepnek, s mindannak, amit életrajzából ismerek. Arcát Isten is arra teremtette, hogy akár a legkétkedőbb, legtétovább ügyfélben is azonnal bizalmat gerjesszen; Backbone és Stewart híres kézikönyvének, Az eladás szociológiájának szavaival élve: olyan bizalmat, amely „kiirthatatlanul gyökeret ver a tudattalan legmélyebb rétegeiben“. Arcbőrét a Bermudák vagy Florida napja barnította (decemberben jártunk), mosolya fogpasztareklámnak is beillett volna, finom aranykeretes szemüveget hordott (a keret szerepe, hogy inkább értelmiségi, semmint üzletember benyomását keltse), nyugodt, kék szemében egy cseppnyi vidámság, haja hófehér, sötétszürke öltönyének szabása semminemű engedményt nem tesz a sportos fesztelenségnek; David H. Greenside külső megjelenése minden tekintetben összhangban állt annak a személyes hangú levélnek a kifejezéseivel, amelyet cége nevében intézett gondosan megválasztott vevőköréhez; ügyfeleivel igyekezett meghitt kapcsolatot teremteni, s ezért nem is fordulhatott hozzájuk a tömegreklám megszokott módszereivel. Aláírásom a Noé Bárkája Tság garancialevelén az Ön családi vagy egyéni óvóhelyét illetően jeltétien Biztonságot jelent — hangzott a levél —, bizakodást az Ön jövője és mindazok jövője iránt, akik szívének kedvesek. A velünk kötött szerződés a Legjobbak számára megszünteti a Történelem bizonytalanságát. ÖN IS KÖZÉjtíK TARTOZIK, MÉLTÓ ARRA, HOGY Életben maradjon. } Optimizmusa mintha kissé különös ellentétben állt volna azzal a foglalkozással, amelyet David H. Greenside úr egészen a legutóbbi időkig űzött, és alighogy hellyel kínált, máris nekiszegeztem az alábbi kérdést, minthogy interjútechnikám szerint mindig a legfontosabbnak látszó kérdéssel kezdem. — Ha jól tudom — mondtam —, régebbi tevékenysége egy temetkezési vállalat élén nem éppen arra készítette elő .. . Egyetlen kézmozdulattal félbeszakított, jelezve, hogy kérdésem csöppet sem lepi meg, ellenkezőleg, itt az alkalom, hogy kifejtse végre életfilozófiájának alapelvét, erre felkészült, sőt: titokban örült is neki. — Pontosan tudom, hová akar kilyukadni. Meglepi, ugye, hogy ugyanaz az ember kormányozza ma a Noé Bárkája, mint annak idején a Vízhatlan Sírbolt és a Paradise Hill társaságot . ..? Felvontam szemöldökömet, megráztam a fejem. Valóban tudtam róla, hogy David H. Greenside — saját szavaival élve —, mielőtt az Elit fennmaradásának szentelte volna magát, azaz mielőtt hozzákezdett volna az atombiztos családi és egyéni óvóhelyek gyártásához, Amerika egyik legérdekesebb és legragyogóbb iparágában próbált szerencsét. Maguk az amerikai szociológusok is bevallják, hogy alig akad még ország, ahol a halál ilyen heves és ilyen általános rettegést váltana ki. A halál ugyanis kegyetlenül, cáfolhatatlanul meghazudtol az amerikai társadalcftn alapjául szolgáló jó néhány életeivel. Semmivé foszlatja az egyéni sikerről táplált illúziókat. Tönkreteszi az öregedő, üzletember éjszakáit, mert fölfedi előtte, milyen hiábavalók erőfeszítései, milyen együgyűség abban bíznia, hogy rá majd más vég vár, mint a dokkmunkásra vagy a nyomorult négerre. A halál így susog a milliomosjelölt fülébe: „Mire jó az egész? A szemfedőnek nincs ám zsebe!“ Vakon kaszál, nem veszi tekintetbe a társadalmi különbségeket, amelyekért pedig oly nagy árat adtak, s amelyeket oly féltőn óvtak ... Nos hát ezérj költenek el évente több millió dollárt abban a hiú reményben, hogy így elviselhetőbbé teszik a halált. A holttestet azon melegiben elszállítja a halottas háztól a halottasautó. A barátok és rokonok majd csak a temetőkápolnában látják viszont az elhunytat, a díszes ravatalon, kifestve, felcico- mázva, a temetkezési tarifának megfelelően többé vagy kevésbé illatosítva. Egyszóval: elfogadható, csaknem megnyugtató állapotban. Mi több, egyes helyeken úgy igyekeznek megörökíteni az elhunyt társadalmi sikereit, hogy „drága“, az Elit számára fenntartott temetőket hoznak létre; David H. Greenside ezt annak idején, mikor ő igazgatta a Paradise Hill nevű „előkelő“ temetőt, szél- tében-hosszában terjesztett szavaival így fogalmazta meg: „Élni sem volt hajlandó akárki társaságában, ne egyezzék bele, hogy utolsó álmát akárkikkel együtt kelljen aludnia!“ Aki Paradise Hillben szerezhetett „vízhatlan sírboltot“, az örök komfortra rendezkedett be, egy úrinegyedben, s a szerencse forgandósága soha többé nem érintette. Ami pedig a lelket illeti, az a Jóisten dolga. David H. Greenside halk, határozott és meggyőző hangon folytatta: — ... Nem tagadom, lehet ebben a kapcsolatban első hallásra valami... mondjuk . .. kellemetlen ... ha úgy tetszik... ha tisztán kereskedelmi szemszögből nézzük ... valami, ami... ami nem kifejezetten ... alkalmas rá ... hm ... hogy az ügyfél... ro- konszenvét... elnyerjük. összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna, és rám emelte kék szemét, amelyben mindig felvillant egv cseppnyi vidámság. — Másfelől viszont... ha meggondoljuk, sok a közös vonás ... hm ... jelenlegi tevékenységemben és a Paradise Hill élén végzett munkámban — ameny- nyiben ez utóbbira célzott. Mindenekelőtt, tisztán technikai szempontból nézve, hasonló problémákat vet fel az atomeső elleni óvóhely, mint a... hm... a „vízhatlan sírbolt“ ... Ugyanezt mondhatnám a hűtőszekrényről meg a légmentes gyorsforralóról. . Ebből a szempontból én a JÓI, ZÁRÓ SZIGETELÉSEK EMBERE VAGYOK... De természetes — folytatta egy fokkal már mélyebb hangnemben, a felelősségtudat hangnemében —, természetesen nem ez volt a fő indítéka annak, hogy megváljak egy virágzó üzletágtól... méghozzá ... merem állítani... stabil üzletágtól. Hm... igen... — Itt széles mosoly ült ki arcán —, mert hiszen a kereslet ebben a szakmában eltart egészen az Utolsó ítéletig... Nem, a fő ok az volt, hogy ... Felkelt, két tenyerével megtámaszkodott az íróasztalon, tekintete a távolba révedt... — A fő ok az volt, hogy megértettem: tehetek valamit nemzetemért. Igen, így történt. Lelkiismeretemben visszhangja támadt Elnökünk hangjának, aki a nyilvánosság előtt helyeselte vállalkozásunkat. Bizalmas pillantást vetett rám, mintha ezzel akarná ellensúlyozni fellengzős szavait. — És mit mondott lelkemben a visszhang? Ezt mondta: „Barátom, itt az ideje, hogy tapasztalataidat egy új vállalkozásban értékesítsd. Ezúttal nem pusztán arról van szó, hogy megfelelő környezetet kell biztosítanod az Elitnek az örök pihenéshez, hanem meg kell mentened életét, itt e földön, és már e perctől fogva ... — Nemes misszió — feleltem kissé zavartan. A Noé Bárkája Társaság elnöke ugyanekkor a mennyezet felé emelte karját és tekintetét. — Misszió? Bizony. Nyugodtan nevezhetjük így ... Az elkerülhetetlen atomkatasztrófa előestéjén felajánlom a nemzet Elitjének a túlélés lehetőségét. De csakis az Elitnek ... Két keze, amely az imént, mintegy misztikus könyörgésként, a magasba emelkedett, most hirtelenül összezárult. Két ököl csapott le az íróasztalra, s David H. Greenside hangja fojtott haragot árult el .. . — Csakis az Elitnek! Nem ismerek el semmiféle nyavalygós képmutatást! Nálunk szóba sem jöhet semmiféle kollektív óvóhely! Az egész lakosságot úgysem lehet megmenteni, ezt mindenki tudja ... No hát akkor? Választani kell. így van? — Tökéletesen — feleltem. — Akkor jó. Ami pedig az olcsó egyéni óvóhelyeket illeti, ez egész nevetséges. Szerintem egyszerűen humbug, semmi más. Ugyanannyit ér, mintha a vészes X. napon, a fürdőkádban a víz alá dugná az ember a fejét, és bambusznádon át venne lélegzetet. Nem, drága uram, csakis az Elit tudja megfizetni az olyan óvóhelyet, amely megérdemli az óvóhely elnevezést ... hmmm ... Itt a magyarázata annak, hogy cégünket Noé Bárkájának kereszteltük ... Mert hadd hívjam fel a figyelmét valamire ... Noé nem akárkit és nem akármit akart megmenteni az özönvíztől! ... Noé bárkája zárt klub volt... Igaz vagy nem? — Természetesen — mondtam —‘ de azért engedjen meg egy kérdést, ha már a dolog anyagi vonatkozásait is említette ... Gondolt-e árra az eshetőségre, hogy némelyeknek, akik kétséget kizáróan a nemzeti Elithez tartoznak, talán nem áll majd módjában ... — Nálunk, a Korlátlan Lehetőségek társadalmában a tehetség mércéje a siker, ezért aligha fordult elő olyasmi, amire céloz ... hmmm ... alig-alig ... Tudósok között esetleg? ... Hmmm ... Meglehet. Nos, róluk az őket alkalmazó intézményeknek és cégeknek kell gondoskodniuk. Vagy a kormányzatnak. Ez a természetes. Mi nem foglalkozunk ilyen részletkérdésekkel. És ez mit sem változtat az alapelven... Ha valamilyen egyetem meg akarja óvni egy-két matematikusát ... semmi akadálya ... Katalógusunk rendelkezésre áll... — Rendben — mondtam. — És a gyakorlatban? — A gyakorlatban ... hmm ... nem helyeseljük a lakóhely közelében létesítendő egyéni óvóhelyek rendszerét. Cinkosan rám hunyorított: — Érti, miért, ugye? Mert az elszigetelt egyéni menedéket lehetetlen megvédeni a szomszédok rohamától. Mi gyűlöljük az átkozott képmutatást... Az Elitet össze kell vonni, hogy egy tömbben lehessen megmenteni... Célunk az, hogy létrehozzuk az igazi atombiztos előkelő negyedet, egyet a keleti államok számára az Elleghanys hegyekben, egy másikat, a Sziklás Hegységben, a nyugatiaknak. — Felsóhajtott. — Legalábbis indulásként... Képzelje csak maga elé, kedves uram... A sziklaüregben, távol a pusztulásra ítélt névtelen tömegektől, a hadműveletek első percétől fogva luxusberendezésű menedékek fogadják mélyükbe a nemzeti Elitet... Magától értetődik, hogy repülőtereink, rakétakilövőink, helikoptereink állandó készenlétben állnak. A napnak mind a huszonnégy órájában. — Hangját itt lehalkította. — Ami azt a kérdést illeti, miként döntsünk az indulásról és ügyfeleinknek az óvóhelyre szállításáról, világos, hogy ezt nem vehetjük félvállról. Ügyfeleink eleve olyan emberek, akiket nem lehet minden semmiséggel zaklatni. Mi feltétlenül biztosítjuk őket, hogy idejében megkapják az értesítést... — Könnyedén felém hajolt. — Amit most mondok ... hmmm ... bizalmasan közlöm ... Közvetlen összeköttetésben állunk a Fehér Házzal... Hogy ez mit jelent? Azt jelenti, hogy ügyfeleink mindenki másnál előbb értesülnek a konfliktus kirobbanásáról... Világos, hogy csak korlátozott számú személy jöhet szóba. És az effajta kizárólagos előnyért... természetesen ... nagy árat kell fizetni... Nekünk elég egy kétórás előrejelzés, hogy egy öttagú családot a Centrál Park Westből elszállítsunk, és elhelyezzünk az Ararát hegyén ... — Az Ararát hegyén? — így neveztük el védett zónánkat az Elleghanys- ban. — Engedje meg ... Megéreztem: itt az ideje, hogy sarokba szorítsam Davis H. Greenside-ot. — ... Mindennek feltétele, hogy a vezérkar és a Fehér Ház is jó előre értesüljön, igaz? A Noé Bárkája elnöke hüvelyk- és mutatóujja közé fogja az orrát; tekintetében most először fedeztem föl némi zavart. Egy darabig hallgatott, majd mint aki bizalmas titkot közöl, így szólt: — ... Köztünk maradjon, természetesen csupán arra a feltételezett eshetőségre szórakozhatunk, hogy kormányzatunk kénytelen lesz elsőnek megindítani az atomhadműveletet, hogy megelőzze a támadást. Őszintén szólva: semminemű hírszolgálatunk nincs a Kremlt illetően... — Felsóhajtott. — Annyit nyújthatunk, amennyire képesek vagyunk ... Lehetetlenséget nem ígérünk. Ezúttal én sóhajtottam, s úgy éreztem, nem értékeli együttérzésemet. — Még egy utolsó kérdést... Mintha megkönnyebbült volna. Napbarnított arcán újra felragyogott az optimista mosoly. — Parancsoljon ... — Hogy is mondjam ... tisztán kereskedelmi felvetése szerint tehát... csakis a nemzet Elitje marad életben? Felvonta szemöldökét. — Gyakorlatilag így van. — Hogyan látja ebben az esetben a helyzetet a konfliktus után, mondjuk néhány ... — Utána három hónappal? Óvóhelyeink háromhavi megszakítatlan tartózkodásra vannak berendezkedve ... — No jó — hagytam rá. — Tegyük föl, hogy ügyfelei három hónap múltán ép testben ép lélekkel elhagyják az óvóhelyeket... Nem nehéz elképzelni, milyen állapotban találják az országot. No és akkor? Azt szeretném tudni, akkor mi történik — gyakorlatilag? — Hová akar kilyukadni? —- Oda, hogy nem látom tisztán, mi történik egy olyan országban, amelyben csupa Rockefeller kormányzóhoz hasonló ember marad életben ... Helyzetük olyan lesz, mint Robinsoné volt... Csakhogy nem tudom elképzelni az ügyfeleit, amint sapkát szabnak maguknak nyúlprémből,. vagy disznót hizlalnak, hogy létfenntartásukat biztosítsák. Röviden: mi lesz az Elitből, ha nincs a tömeg? Az elnök szó nélkül felállt, elém tartotta a tárcáját, amelyben két Havanna lapult; ö maga rágyújtott az egyikre, én meg félretettem a másikat, későbbre. Az elnök kék füstfelleget fújt a mennyezet felé. — Tisztelt uram, maga beszélt az imént kereskedelmi feltételezésről... Igen, ez a helyes kifejezés ... A probléma politikai vonatkozásai minket nem érdekelnek ... Ez az az eset, amikor mi is azt mondjuk, amit a maguk Lajos királya, nem tudom már, a XIV. vagy a XVI. mondott: „Utánam a vízözön!“ Sajátos nevetésben tört ki. A Havanna füstje könnyfátyolt vont tekintete elé, amelyben furán vil- lódzott az a cseppnyi vidámság. Felkiáltott: — Ö! Ú! Remek ... Kitűnő ... Robinson Crusoe ... Nahát! Maga így képzeli... Rockefeller kormányzó, vállán a papagájjal... Feltéve, hogy féltekénkén marad eleven papagáj!... Öl Öl Egy eleven papagáj ... Ez ám a bökkenő, tisztelt uram... Ez ám a bökkenő... Míg kikísért, szakadatlanul nevetett. Szórakozottan nyújtotta a kezét. S miközben bezárul mögöttem az a jtó, még hallottam, amint ismételgette, s úgy tetszett, dúdolva ismételgette: „Egy eleven papagáj! Feltéve, hogy marad egy eleven papagáj...!“ KOVÁCS VERA fordítása ’ierre Courtade
