Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-13 / 11. szám
on meg! Hallotta? Azt , álljon meg! ín a korlátrudakon rozs? tekergő vasliliomok és ró- lett továbbrohan a kürtőjéig és a sötét, keskeny, cselédlépcsőn, előrenyúj- nl tapogatózva lefelé bo- igyik tenyerét a korláton a, másikkal a nyakában skamagnetofont szorítva : lefelé a csigalépcsőn, on meg, mert ha elka- — a házmester kiáltása >ba torzul: — ... Az iste- kellett volna már csinál- a világítást... án egy lépcsőfordulónál i, hallja, amint a házmes- félemeletnyivel feljebb botorkál utána. A föld- irkezik, a sárga keramit ídvar lámpafényénél futva c a kapu felé. Nyitott ab- inczene és nevetés hallat- gtorpan, sajnálkozva cset- relvével, tovább fut. Amint a kapun, egy sétáló rend- Sgódik, majdnem az út- idródnak mindketten. ... csánat — lihegi, a ren- sattan: — Mi van jóember, :? k itten ... itt a házban valakinél, aztán ... szóval lan pillanatban haza- iazajöttek — mereven für- rendőr arcát, érti-e, mire án valami nőügy, aztán kellett? — kérdi a rendőr, /isszabillent hivatalos tar— Viszontlátásra — mondja a rendőr és Krisztiánnal megindulnak az utca vége felé a poros, fulladozó kevéske illatot lihegő hársfák alatt, a meghibásodott Közért és Ofotért neonreklámok felé. Ciripelő, zizegő, városi tücskök felé. — Na, szóval, rádióműszerész- bődéja van a használtcikkpiacon — mondja az ügyeletes tiszt a rendőrőrsön, miközben hátát a széknek támasztja és golyóstollát pörgeti a kopott, barna irodai asztalon. — Igen, ugyanis én rádióműszerész vagyok, azt tanultam. Apámnak volt egy kis üzlete a nyolcadik kerületben, bár, ami azt illeti, korábban ács volt az öreg. Gondoltam, folytatom a mesterséget, de aztán az adó meg... ki bajlódik ma egy rádióval? Ki hozná a kérdezte. Kint vagyok tehát náluk ott a piacon és mondom, hogy nem megy az üzletünk, nem megy az a kis kóceráj ott a nyolcadik kerületben. Erre azt mondja Péter, itt egy bódé mellette, részletekre is eladja a tulajdonos, vegyem meg. Majd csak kitalálunk valamit. — Aztán maguk kitaláltak valamit, mi? — Igen. Azaz nem. Nem mi, hanem én, ugyanis a rádiószerelés már nem buli, ahogy ezt manapság mondják errefelé. Ezzel szemben észrevettem, hiszen elég sokfelé mászkáltam az országban ... — Szóval csavargóit? — Szó sincs róla, de míg az öregem ott maradt az üzletben, én elutaztam vásárokra, heti piacokra az áruval és meglehetősen sok emberrel találkoztam ott. Az emberek pedig ... kazettára csupa nevetést, kacagást vettem fel. Valósággal hónapokig vadásztam a nevetésekre. Meg kell hogy mondjam, nem volt köny- nyű... Az istenért, nehogy bekapcsolja! — Aztán, miért ne? — Mert... mert... majd később, még el kell valamit mondanom. — Mondja csak, mondja. — Kérem, nekem tervem volt ezekkel a kazettákkal. Mert nemcsak nevetések vannak rajtuk, hanem viccek is. Egész csinos kis viccgyűjtemény. Lehet vagy ötszáz darab. Nos, a terv a következő: az ember elmegy azokba a családokba, ahol sokat veszekednek, elmegy az albérletekbe, magányosan téblábolókhoz, az üzletlakásokba és a társbérletekbe zsúfoltakhoz, a zsarnokoskodó főnököktől, hisztérikus feleségektől, piszkálódó munkatársaktól nyon olyasmi... — és Krisztián lógó magnetofon szí- ;atja, a rendőr meg rövidadóvevőjét. Mintha meg- jelre igazgatnák. A kapun k a házmester alacsony, test». Krisztián és a rendrepül. Telitalálat. Kuglibábukat. A járda szélére ak. Egy sovány, magas, s, egy köpcös, pocakos, és ;as. Egy kugligolyő, két jifcalálat. •uristenit! — mondja a tántorogva. istenbe! — mondja a házián nem folytatja a variá- etőségeket, hallgat, az ge felé nézeget, de tudja, hat el. A házmester karon ráncigálja, fulladozva havagy, csibész! Most elkap- sibész! Mit leselkedsz már íta? Mit akarsz te itt a ! , álljon meg a menet — :éj ük a hatósági közeg, lyát visszanyert biztonság- Mem kell mindjárt egymás i, várjunk csak egy kicsit, mester, mintha csak most iszre: — Elvtárs, rendőr kérem, ez az ember le ... Nagyokat fújtat, mint g négyhuszonnégyes indu- aztán rákapcsol: — Ne- tapja, ahogy söprőm este a ízat, mert ugye én akkor ;, hát látom, hogy ez az elkedik. Hol az egyik eme- ol a másikon, de legin- negyediken. selkedik? sn határozottan. Leselke?elget. íz ez? m egészen — mosolyog n, csöppnyi szomorúsággal isztve a szája sarkát. — negengedi, elmagyaráznám. Sször az igazolványt, rém, azonnal... azaz, most smbe, nincs nálam. Itt laközeiben és csak átugrotillja? Itt lakik a közelben, sak úgy átugrott! — herge- házmester, levegővel tele tüdejét. Luftballonként le- isztián és a rendőr között, óval itt lakik a közelben? sn, úgy is mondhatnám, a n. it tessék, úgyis mondhatná, ben, ez egy válasz, rendőr Nekem, kérem, gyomoride- n, néha enni is alig tudok, tek leskelődnek a házunkt dolgozik maga? — kérdi ír Krisztiántól. használtcikkpiacon van bódém. iá, a használtcikkpiacon, a ú igazolványa meg nincs 1, na, akkor szépen besétá- kapitányságra, ott majd ázkodik. igyon helyes, így kell ezek rt... Racskó Zoltán illusztrációja mi kis kócerájunkba a rádióját? — A Virág utca háromban lakik, ahogy az előbb mondta, ugye? — Igen. — Akkor miért kódorog, leselkedik már napok óta, ahogy maga sem tagajda, a Virág utca nyolcvankettőben? — Ez net .lyan egyszerű. — Mondja csak nyugodtan, ráérek, hosszú még az éjszaka. De addig is mutassa csak azt a magnetofont. — Tessék. — Mi ez az irka-firka a tete jén? — „Morituri, te salutant“, azaz a halálba indulók köszöntenek. — Ejha! Aztán kik indulnak a halálba és kik köszöntik őket, ha lenne szíves ezt elmondani, vagy egyáltalán minek firkálta ezt oda? — Ez csak egy mondás, még a régi időkből, a rómaiak idejéből. — Aztán miféle felvételek vannak ezen? — Nevetések, röhögések, viccek, ilyesmi. — Micsoda?! — Úgy ahogy mondom, nem ha- zudok, elhiheti, én sohasem hazu- dok. — Na, ahogy a szép hosszú haját nézem és a szakállát, meg hogy nem hordja magánál az igazolványt, ezt aztán első szóra elhiszem, gondolja, mi? — mondja bánatosan az ügyeletes tiszt, és az aluljárók műmárvány falait támasztó hosszú hajú fiúcskára gondol, és arra a két tetovált karú lánykára, aki tegnap éjszaka meztelen alsótesttel mászkált egy üres, beépítetlen sötét telek füvében keresgélve a bugyijukat, amikor rájuk világított a zseblámpájával. A golyóstoll megáll, nem pördül tovább az ujjak között, iránytűként Krisztián felé mered. — Na térjünk csak vissza arra a Virág utca nyolcvankettőre. Miért is mondta maga a szolgálatos elvtássnak, hogy nőügy, amikor kiderült, egész másról van szó? Na, mit is keresett ott? — Amint mondtam, rádióműszerész voltam, alkatrészekért, apró kis szerkentyűkért, melyeket nem lehetett kapni, kijártam a hasz- náltcikkpiacra. Ott ismerkedtem meg a fiúkkal... — Miféle fiúkkal? — Az elárusítókkal, akiknek bódéjuk van: Mátéval, Lukáccsal, Jánossal, Péterrel . . . — Nehogy fölsorolja nekem itf, az egész társaságot. — Csak azért mondom, mert — Miért hallgatott el? Folytassa. — Bizony, sokat panaszkodnak az emberek. Hogy rövid legyek, elhatároztam, könnyitek a bajaikon a magam szegény eszközeivel. A használtcikkpiaci bódémban magnetofon-szolgálatot hirdettem. Kiírtam egy táblára, hogy vidámság, mosoly házhoz szállítva. — Vidámság, mosoly házhoz szállítva. Értem. Mondja, nem akar egy pohár vizet? — Nem, köszönöm, talán egy kávét innék, de ugye azt itt nem lehet? — Azt nem. — No, nem baj. Tehát öröm, vidámság ... Én ugyanis rengeteg morgatottakhoz, azokhoz, akik ahogy mondják, kiborultak, lenyomja a gombot és jön a nevetés, jön egy rakás vicc. Oldódnak kicsit az idegek. Egyszerű, nem igaz? Míg Krisztián beszél, az ügyeletes halántékát dörzsöli, majd rágyújt és hirtelen azt kérdezi: — Ember, maga nem diliflepnis véletlenül? — Nem, miért? Sőt tisztességes iparengedélyem van a bódémra mint rádióműszerésznek ... — mondja félszegen mosolyogva, ahogyan Lukács, Péter, János és a többiek bódéja között mászkál, a keskeny átjárókat szegélyező kályhacsövek, szentképek, vitézségi kardok, és érmék, mozsarak, kávé- darálók, faliórák, szőnyegek, szoknyák, nadrágok százai között. — Csakhogy maga nem azt csinálja, egyáltalán nem azt, amire engedélye van — csattan fel az ügyeletes —, maga törvénybe ütköző ... — itt elakad, mélyet szív a cigarettájából, lerázza a hamut. Néhány másodpercre, mintha ott állna Krisztián mögött, aki előretartott mikrofonnal egy jókedvű társaság röhögését hallgatja egy félig tárt ablak alatt. Ismét szív a cigarettájából, már a rendőrszoba meszelt falai között: — Na, folytassa — mondja Krisztiánnak. — Azaz, várjon csak, mit kért maga azért a házhoz mászkálásért? — Semmit, az égvilágon semmit. A gép dolgozik, nem én. Aztán ha valaki elolvasta a bódén a hirdetést és elhívott magához, hát egy üveg borocska csak állt az asztalon. Vagy egy darab kenyér, szalonna. így rendszeresen ebédeltem, vacsoráztam, mi kell még. — Mit keresett a Virág utca nyolcvankettőben? — Éppen ez az, ezt akarom elmondani. Szerencsére elég sok kuncsaftom volt, talán elterjedt a városban, hogy létezik egy ilyen szolgáltatás és bizony akadtak, akik többször is elhívtak magukhoz. Igen ám, de szépen lassan az összes viccet meghallgatták, már a nevetések sorrendjét is tudták, tehát új vicceket és új nevetéseket kellett keresnem. Vicc még csak akadt, de nevetés egyre kevesebb. Órákig ültem a rádióm előtt, állítgattam jobbra, balra, hátha valamilyen műsorból fölvehetek egy-egy röhejt, de ez azért nem az igazi. Az élő nevetés, az más. Először távolabbi kerületek házaiba lopakodtam be. Természetesen kora vagy késő este, mikor az emberek már otthon vannak. Megálltam és hallgatőztam a nyitott ablakok mellett, ujjam az előretartott mikrofon felvevő gombján. Sikerült is néhány kitűnő felvétel, de nem sok. Sajnos többnyire veszekedéseket, ordibá- lásokat hallottam, rövid, szaggatott idegeskedő mondatokat napi gondokról vagy halk, könnyed fecsegést érvényesülési lehetőségekről, pénzről, ilyesmiről. Na, és persze hangosra állított televíziók bőgősét. Így kezdtem a környékünkön is próbálkozni, bár a színes rongyszőnyegekkel borított üzletlakásokból, amiből rengeteg van a környékünkön, nem várható éppenséggel túl sok nevetés. Viszont rátaláltam a Virág utca nyolcvan- kettőben egy fiatal párra, akik egyik este szinte állandóan röhög- cséltek. És ez az én formám, betelt az az átkozott kazetta, másik pedig nem volt nálam. Sajnos az enyém idénymunka, addig tart, amíg nyitva vannak az ablakok. Három napja járok a Virág utca nyolcvankettőbe, de csak lehúzott redőnyt találok, a fiatalok sehol. Talán elutaztak nyaralni, lehetséges. — Nem gondolja, hogy közszemérem sértő mások ablakán belesni? — Bocsánat, én nem leselkedem, hanem hallgatózom és ez egy kis különbség. Hozzá kell tennem, ha valami olyasmit hallok, ami, teszem azt, a nemi élettel kapcsolatos, azonnal továbbmegyek. Ez természetes. Az ügyeletes beindítja a magnetofont: öblös, hosszú nevetés hallatszik, aztán apró. női kuncogások. megint egy férfinevetés, aztán Krisztián hangja, amint egy viccet mond el. A végén az ügyeletes is felnevet... Tovább hallgatja a kazettát. Krisztián szomorú, merev artcal bámulja a magnetofont, a feliratot: a halálba indulók köszöntenek. A kazetta vége felé madárcsicsergés, tehénbőgés, vízcsobogás hallatszik. — Mondtam, hogy alig találtam nevetést. Ezzel pótoltam — mondja Krisztián. — Nem tehetek róla, azért kértem, várjon a lehallgatással, amíg elmondok mindent, nehogy azt képzelje, becsapom a kuncsaftokat. Mit csináljak, az emberek olyan ritkán röhögnek egy egészségeset, nekem meg élnem kell. Az ügyeletes leállítja a magnetofont, Krisztiánt kiküldi a szobából, megint a halántékát dörzsöli, majd egy nylon tasakot húz elő az asztalfiókból, címekkel és telefonszámokkal telegépelt papírt emel ki belőle, keres egy számot, felemeli a telefonkagylót és az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet számát tárcsázza. Győrffy László ÁLLÍTSATOK MEG!...
