Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-13 / 11. szám
Négy kérdés négy világhírű rendezőhöz — Nem tartja-e vissza a Taganka Színház művészeit és Ljubimovot magát a fejlődés, a korszerűség útján, hogy egyes előadásaikat tiz évig is műsoron tartják? Nem maradnak-e el így attól, ami a világban történik? — A Taganka repertoárszínház, amely addig játssza az előadásokat, amíg a közönség körében komoly érdeklődés mutatkozik. (Ezért szerepel például még mindig a programban a színháznyitó Brecht- bemutató, a A szecsuáni jólélek.) De természetesen min dent elkövetünk azért, hogy régebbi előadásainkat próbákkal, szükség szerint új megoldások beiktatásával frissen tartsuk. Egyébként a művészetben vun ugyan fejlődés, előrelépés, de azért az újdonság és a korszerűség különös dolog. Ki hiányolná például a görög szobrok „korszerűségét“? A művészetben nem a naptár dönt. Egy rendezőről is elképzelhető, hogy fiatalon már jól és korszerűen rendez, ké sőbb esetleg nem is éri el ugyanazt a szintet. Megállásról természetesen nem lehet szó: színházunk minden bemutatója újabb erőpróba a rendezőnek és a színészeknek is. Peter Brookhoz — Ha igaz, hogy egy színésznek nem kell királynak lennie ahhoz, hogy Lear király- lyá legyen, vajon el kellett-e menniük Brookéknak Afrikába Az ikek című színjáték bemutatásához? — Az afrikai utazást az eredménynek kell igazolnia. A kérdés annyiban jogos, ameny- nyihen valóban nem az utazást érezte elengedhetetlennek, hanem azt, hogy meglegyen az a találkozási pont, amiről a színész a maga tehetsége, kultúrája, képzelete segítségével elindulhat. Emlékszem, a színészek a Marat-Sade próbáin is először saját emlékezetükből, meglevő képzeteikből indultak ki, és sztereotípiák felmutatásához jutottak: azt játszották, ahogy a bolondokat elképzelték. A próbákon a leg első feladat volt megszabadulni ezektől a sztereotípiáktól. Az ikek előkészítése során sem egyszerűen a dokumentumokból, hanem Afrika más voltából, a miénktől eltérő világából, kultúrájából indultunk ki. Mivel világos volt, hogy Afrika is valamiféle klisékben él színészeink tudatában, létre kellett hoznunk számukra ezt a találkozást, nem azért, hogy imitálják a látottakat, hanem, hogy képesek legyenek eldobni a beléjük rögződött sémákat, és kifejezni valamit az éhséggel küzdő emberekkel való találkozás élményéből. — Miért váltottak ki akkora vihart az ön Shakespeare-ren- dezései? — Mert Shakespeare-t a legtöbben valamiféle műveltségi anyagnak fogják fel, nem pedig élő, változó, máig ható tradíciónak. Az emberek más elvárásokkal ülnek be a színházba, feszélyezi őket előadásainkban a szokatlan hangvétel, a gátlástalan stílusváltás, mindaz, ami a színpadon groteszk és kegyetlen. Shakespeare korában a közönség valószínűleg nem volt olyan szenzi- bilis, mint a mai. Csak tudnám, mi ad erre alapot a huszadik század emberének? Bár az is lehet, hogy éppen a racionalitás az, ami bizonytalanná teszi nálunk a nézőt: hiányoznak az előadásokból a logikai fogódzók. Ennek következtében a néző elbizonytalanodik. De azért a perdöntő a megszokás. Hogy a színházba járó közönség egy másfajta Shakes- peare-hez szokott, és hozzászokott ahhoz is, hogy a nyilvánosság előtt nem illik fájdalmas és kínos ügyekről, bonyolult személyes kérdésekről nyíltan szólni. Az ilyen dolgok, mire színpadra kerültek, többnyire szépen lekerekítve fogalmazódtak meg. A mi színpadunkon viszont azonmód nyersen, kegyetlen nyíltsággal jelennek meg. — Csinál-e még színházat? — Attól függ, mit nevezünk színháznak. Elmondom, hogy mit csinálunk, döntsék el önök, hogy ez még színháznak tekinthető-e. Először is: nem tartunk előadásokat, lemondtunk a sző hagyományos értelmében vett alkotásról is. De a folyamat, amibe a szükségletek hasonlósága alapján kiválasztott emberek csoportja hosszabb-rövidebb időre bekapcsolódik, mégis egyfajta találkozás. Az általunk szervezett közös élményben, útban, vállalkozásban, a természettel való találkozásban és a kollektív befogadásban megvannak a színház bizonyos elemei. Ebben az értelemben beszélhetünk kontaktusról, impulzusról, improvizációról. Abban, amit csinálunk, szerepet játszik a zene, a mozgás és az ének. Használunk hangszereket is. Nincsenek viszont nézők és szereplők, csak résztvevők, akiknek törekvése a mindennapi élet kínálta lehetőségeken túl szorosabb, elevenebb kapcsolatba kerülni a többi emberrel és a természettel. A hagyományos szerepjátékkal ellentétben — ahol a színésznek egy másik embert kell eljátszania — itt a résztvevők önmagukat, testük tökéletes szabadságát, igazságát, méltóságát keresik a természetben és a másik emberben. A valósággal való találkozásnak ez a közvetlensége követelte meg tőlünk, hogy lemondjunk a színpadról, a drámák bemutatásáról, a szerepekről, az épületről, a profesz- szionizmusról is. Döntsék el önök, hogy vajon színház-e az, amivel barátaimmal együtt foglalkozom, vagy valami más .. . — Ha nem engedném meg, hogy kételkedjenek abban, amit csinálok, akkor is kételkednének. Tehát megengedem. Nem adtam elő semmiféle követendő koncepciót, nem fogalmaztam sem kiáltványt, sem programot. Nem törekszem arra, hogy mások elfogadják vagy utánam csinálják. Csak arról beszéltem, hogy engem mi foglalkoztat. Természetesen keresem azokat a társakat, akikkel azonos törekvés hajt és akikkel egy úton megyünk, de ez a szövetség nem irányul más értékek ellen. Meggyőződésem, hogy mindenkinek azt a programot kell megvalósíta nia, amelyben hisz, és amit meg akar, meg tud teremteni. Minden idegszálammal az in- tolerancia automatizmusa ellen és a kultúra sokrétűsége mel lett vagyok. Jurij Ljubimov Nuria Espert neves spanyol színésznővel Gondolkodom a Magyar Területi Színház eddigi áldozatos, becsületes munkájáról. Ha most a színház fennállásának huszonötödik évében egyedül maradok gondolataimmal, a színházzal, mindenekelőtt azokra az emberekre gondolok, akik ezt a negyed- századot becsülettel végigdolgozták, akik a színházat kiépítették, akik legtöbbször önmagukat sem kímélve, tudásuk legjavát adva azért küzdöttek, hogy színházunk eljusson a mostani művészi szintjére. Az általános megbecsülésre rászolgáltak valamennyien. Az én nemzedékem feladata azon ban már az eddigi eredmények, az eddigi színvonal továbbfejlesztése. Gondolataim a múltból a jövő felé irányulnak, s ennek a jövőnek az érdekében élnek. A MATESZ további fejlődéséért küzdők, s ehhez elsősorban a jövőbe vetett hitem ad erőt. Igen, féltem és védem a színházunkat. Alapvető dolog, hogy mi, fiata lók, tiszteljük az eddig befektetett energiát, színházunk eddig elért küzdelmét és eredményeit. Tudva tudom: már túljutottunk a színházalapítás hősi korszakán és elértünk egy tisztes színvonalat. Az idő, a fejlődés arra kötelez bennünket, hogy újraértelmezzük színházunk helyzetét, a külső és belső viszonyokat, céljainkat, felülvizsgáljuk munkamódszerünket, megszüntetve azokat a beidegződéseket, amelyek a fejlődést nagyban gátolhatják. Hogy mit is remélek, mit is várok én a közeljövőtől? Elsősorban több értelmes intézkedést, ami remélhetőleg színházunk munkájának fellendülését eredményezné. Ogy vélem, huszonöt év után megengedhetjük magunknak, hogy azt mondjuk: mérjük le színházunk helyzetét és hatását szocialista társadalmunkban. Nemes küldetésünk határozottabb megfogalmazását várom, s az eddigi eredmények, munkamódszerek, formák felülvizsgálása folyamán határozottabban kell törekednünk a színház sajátos arculatának kiépítésére. Mindannyiunknak letisztultán kell gondolkodnia, higgadtan tárgyalnia, eleve kizárva a szeszélyeskedés és a személyeskedés lehetőségét, az egyéni érdekek érvényre jutását. A színház jövőjét minden esetben józan megfontolás és érvelés döntse el és határozza meg. Bízom abban, hogy mindez felfrissülést hozna, mozgalmasabbá tenné színházunk életét és elősegítené fejlődését. A színház nem tűr kompromisszumot. Aki nem tartozik oda, vagy nem akar odatartozni, azt kiveti magából, aki nem a színház érdekeit szolgálja, annak nincs helye a színháznál. Színházunknak a jövőben csupa olyan emberre, szakemberre van szüksége, akit elsősorban a színház érdekel. Szükséges az előre megfontolt színházvezetői szándék, amely több szakember véleményéből tevődik ösz- sze, amely nem ellentmondásos és ahol fontos tényező a gondolatiság, tartalom és a forma tisztázása és ennek egysége. Fontos, hogy ne botorkáljunk a művészet útjain, hanem határozott célokért, tisztázott célokért tevékenykedjünk. Ehhez elsősorban kellő szintű és gondolatgazdag drámákra van szükség, tehát csak az arra érdemes drámákat szabad játszani. Egy színház helyzete és feladata raás-más szempontból ítélve mindig másként vetődik fel. Politikai, társadalmi és népművelői küldetésén túl a Magyar Területi Színház jövője egész nemzetiségünk ügye. ,Hgy nemzet gazdaságát kultúrájának foka határozza meg“ — írja Kodály, s ez érvényes egy nemzetiség esetében is. Ilyképp pedig mindannyiunk érdeke, akik ehhez a kultúrához tartoznak, hogy népművelő színházunk minél magasabb művészi szinten működjön. A mindennapi emberi kapcsolatokban a reális, a közös gondolkodás hangsúlyait kell megkeresnünk. Ez a közös gondolkodás vezérelje az eddiginél is határozottabban a MATESZ vezetőinek és művészeinek munkáját és céljait. Ehhez nagyban hozzásegíthet bennünket a szüntelen éberség, a spontaneitás, a mindennapi élettel való állandó kapcsolat, szorosabb együttműködés más kulturális központokkal és színházakkal. Iránytűnk a CSKP XV. kongresszusának határozatai, amely igényes eszmei és művészi munkára ösztönöz bennünket. Vessünk véget színházunkban a félénk utánzásnak: a bevált, de kitaposott utak helyett új utakat kell keresnünk. A sértődés nélküli elemző munka, a józan érvelések és a nyílt véleménycsere felé kell törekednünk. Nincs hasznára a színháznak a könnyen sértődő ember sem, a színházon belül, sem a színházon kívül. A sértődékenység mély nyomokat hagy egy társulaton, több értelmes gondolatnak és ötletnek állhatja útját, rosszabb esetben bosszúra serkenthet, vagy visszaélésre biztathat. Az ilyen embereknél aztán a színház érdekei másodlagossá válhatnak, sőt rombolóan hathatnak a színház egész kollektívájára az ilyen megnyilvánulások. Tudnunk kell helyünket a társadalomban és be kell bizonyítanunk, hogy szocialista társadalmunk hű gyermekei vagyunk. Ezt mi művészi munkával tehetjük meg, hiszen a munka élteti az embert, a társadalmat, és a munka adja az élet értelmét. És a mi nemzedékünk sem szeretné a jövőben csak elütni az időt. Huszonöt esztendő az embernél már a felnőttkor jelenti, önállóságra, önálló gondolkodásra késztet. Ilyen önállónak, felnőttnek képzelem színházunkat a jövőben. A színházban több ember dolgozik, akiknek egymástól eltérő gondolkodásmódja nem hogy ártalmas a színházra nézve, hanem mindenekelőtt a színház ütemesebb előrehaladását, gazdagodását segíti elő. A jövőben még inkább alapos szakmai, szellemi és politikai felkészültségünkre, az egyén alkotó erejére kell támaszkodnunk. Az évek múlásával a színház ösz- szetétele is változik. A társulatot 'alkotó színészek, a színház dolgozói is változnak, másként gondolkodnak és meghatározó módon hatnak a színház munkájára. Tisztelnünk kell ezért egymás nézeteit, igyekezetét, hogy fölöslegesen ne fecséreljük el erőnket, hiszen nagy szükség van rá a színpadon és a színházi munka többi területén. Egy bizonyos fajta megalapozott biztonságérzetre van szüksége a színháznak, amit csak szakképzett színházi emberek közös, hozzáértő munkája szül. Ehhez még elengedhetetlenül szükséges az Önálló színházi épület, amit remélhetőleg rövidesen biztosítanak az illetékesek, hiszen társulatunk már régebben is rászolgált volna saját, megfelelő otthonra. Egy színház, ha jól dolgozik, évről évre gazdagodik, fejlődik. A mi színházunk huszonöt év alatt sokat fejlődött. Művészi mércénket most még magasabbra szeretnénk emelni, s ez pedig felmérésre, felülvizsgálatra, küldetésünk újraértelmezésére kötelez bennünket, hogy a már meglevő alapokra építve a jövőben mind magasabb szinten szolgálhassuk szocialista kultúránkat. HOLOCSY ISTVÁN, a Magyar Területi Színház tagja 1977. III. 13. o N C/3 •-D * j IO PpPi|jr P| I*! *f||pf »jjMfflf 11|| ff|
