Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-06 / 10. szám
MONOMOTAPÁTÓL ZIMBABWÉIG |||. esd 6ÓWZ//I Az ENSZ és a rhodesiai króm • A Kissinger-terv pontjai • A szomszédok Lusakában megvizsgálják a tervet • Nkomo megmondja, kivel kell tárgyalnia az ország gazdáinak • A genfi elnapolás • Egy különös interjú cinikus mondatai Már volt szó arról, hogy 1970 márciusában a rhodesiai fehértelepes kormány kikiáltotta a köztársaságot — éppen öt esztendővel azután, hogy Salisburyben a nem egészen negyedmilliónyi fehér bőrű brit alattvaló kimondta a Londontól való „egyoldalú függetlenségét“. Szó esett arról is, hogy akármennyire igyekezett — szinte megszámlálhatatlan határozatban — elérni az ENSZ, hogy a fekete többség jogait valamelyest tudomásul vegyék Ian Smith és társai, ez sosem sikerült. Hogy is sikerülhetett volna, amikor az Egyesült Államoknak szüksége volt a rhodesiai krómra, s e drága, ritka fém megvásárlása jóval szentebb ügy volt a washingtoni urak számára, mint akármilyen világszervezeti határozat. London sem túlságosan erőltette meg magát Smith elleni lépésekkel. Hiába hangzott el átlag két-három havonként egy-egy óvatos beszéd valamelyik angol szervezetben, követelve, hogy a „kormányzat lépjen fel, ha kell, akár jeqyverrel is Salisbury engedetlen jajvédői ellen“ — az elvétve felbukkanó halk megjegyzéseket senki ,sem vette komolyan. A munkáspárt Afrika-szak- értői azt magyarázgatták, hogy mindenféle beavatkozás olyan súlyos anyagi terheket róna Londonra és olyan láncreakciók sorozatát indíthatná el Afrikában, „amelyeket egyszerűen nem szabad megkockáztatni“. Volt olyan munkáspárti vezető is, aki szemforgató módon éppen az emberiség nevében tiltakozott az embertelen, gyilkos fajgyűlölő rendszerrel szemben való minden fellépés ellen, mondván, hogy „nem szabad vért ontani Afrikában“ ... Teltek múltak az évek, és lassacskán senki nem gondolt már az 1965- ös és 1970-es Smith-ellenes beszédek és cikkek légiójára. Egyszerűen eltűnt Ian Smith neve mellől az akkoriban oly gyakori „lázadó“ jelszó — és most már ugyanolyan tisztelettel emlegették Mr. Smith-t, mint akármelyik más törvényes, legális úton miniszterelnöki székbe került politikust. Senkinek sem tűnt fel, hogy a Smith vezette kormányt az ország, Rhodesia lakosságának 95 százaléka törvénytelennek tekinti, és az ENSZ- tagállamok elsöprő többsége egyszerűen nem ismeri el... Mégis ezzel az lan Smith-szel az egyik oldalon ült le tárgyalni Rhodesia jövőjéről 1976 utolsó heteiben Genfben, Ivor Richard, London megbízásából. Ott ültek az asztalnál Zimbabwe képviselői is, az ország fekete gazdái. A téma az volt;. miként volna lehetséges Henry Kissinger külügyminiszteri hattyúdalának, az úgynevezett „rhodesiai rendezési tervnek“ a megvalósítása. (Maga Ian Smith az amerikai külügyminiszter látogatása' után 1976. szeutember 24-én így foglalta össze a Kissinger-tervet: 1. Rhodesia mai kormánya hozzájárul, hogy két éven belül többségi uralmat hozzanak létre; 2. hamarosan találkoznak a fehér és a fekete vezetők ideiglenes kormány létrehozása céljából; 3. az ideiglenes kormány egyik részé az államtanács, ebben fehérek és feketék 50—50 százalékos arányban szerepelnek, az elnök fehér, a tagokat a felek kinevezik — az ideiglenes kormány másik része a minisztertanács, itt a többség a feketéké, azonban a honvédelmi és belügyminiszter fehér: 4. Angliában törvényt hoznak az egykori gyarmat többségi kormányzásra való áttéréséről; 5. minden Khodesia-ellenes nemzetközi szankciót megszüntetnek és megszűnik a gerillaháború is; 6. Rhodesia sokmilliós nemzetközi segítséget kap, amelynek egy része szolgál csak beruházásokra, más része az esetleg távozó fehérek kártérítésére kell. Amit Smith kihagyott az összefoglalásból, az éppen a leglényegesebb: Kissinger úgy képzelte, hogy az államtanácsban ahol a feketék és fehérek egyenlő képviseletet kapnának, kétharmados többség kell a határozathozatalhoz — azaz mindkét fél bármely döntés elfogadását megakadályozhatja.! Nem sokkal azután, hogy a Kissinger-terv napvilágot látott, a szomszédos afrikai országok vezetői Kenneth Kaunda zambiai, Julius Nyerere tanzániai, Samora Machel mozambiki és Seretse Kliama botswanai elnök Lusakában megtárgyalták az amerikai- angol tervet, és úgy látták, hogy a Kissinger által kidolgozott és a Smith által elfogadott terv „a gyarmatosító és fajüldöző hatalmi struktúra törvé- nyesítésével lenne egyenértékű“. A Lusakában lezajlott tanácskozás után az afrikai elnökök közlönye leszögezte: „A zimbabwei nép fegyveres harca és győzelmei kedvező feltételeket teremtettek egy alkotmányozó gyűlés összehívásához. Zimbabve győzelme egyúttal egész Afrika és az emberiség győzelme is ... az elnökök kérik a -gyarmattartó hatalmat, az angol kormányt, hívjon össze' haladéktalanul — Zimbabwe területén kívül — konferenciát, amelyen a nép a valódi és törvényes képviselői vegyenek részt, hogy ott megvitassák egy ideiglenes kormány struktúráját, működési területét, és hozzák is létre ezt az ideiglenes kormányt, amelynek afrikai többségűnek kell lennie.“ Genfben rendkívül hamar kiderült: bár az afrikaiak egyáltalán nem adták fel a tárgyalás gondolatát, semmiképpen nem hajdandók arra, hogy elfogadjanak egy olyan (Kissinger által kidolgozott, Smith által egy kicsit megváltoztatott) tervezetet, amely né- hány frázison kívül nem tartalmaz mást, mint a Smith-rezsim életének meghosszabbítását biztosító pontokat. A genfi tárgyalásokon az afrikaiak küldöttségének legtekintélyesebb és legnagyobb politikai múlttal rendelkező vezetője, Joshua Nkomo világosan megmondotta: a fekete delegátu soknak tárgyalnivalójuk, megoldandó, mégpedig sürgősen megoldandó problémájuk nem lan Smith-szel van, aki ugyan miniszterelnöknek mondja magát, de aki történelmileg lejárt, jelentéktelen mellékszereplő, hanem Londonnal, mert London kötelessége Smith megfékezése. Zimbabwe népe megbízottainak az angol kormánynyal kell arról tárgyalnia, hogy a gyarmattartó hatalom mikor és milyen feltételek közepette lép le a színről, hogy Zimbabwe népe élhessen függetlenségével. Londonnak kell megmondania azt is, hogy milyen eszközökkel kívánja biztosítani a megbeszéléseken elfogadott megállapodásokat. Genfben jó ideig kizárólag a Kissinger-terv különböző pontjairól esett szó, holott Nkomo és a küldöttség többi tagjai megmondták: ez a terv nem alkalmas még vitaalapnak sem. Ivor Richard ekkor közölte, hogy Londonnak van egy kompromisszumos javaslata: hozzák előre a függetlenség megadásának dátumát 1978. március 1-re. A zimbabwei nép küldöttei ekkor együtt is és külön-külön Is kifejtették — részben a genfi konferencia fórumán, részben pedig a világsajtó legfontosabb orgánumainak adott nyilatkozataikban, hogy egyszerűen nem hajlandók lemondani a függetlenségi harcról, márpedig a Kissinger-terv elfogadása a küzdelem feladását jelentené és azt sem hajlandók tudomásul venni, hogy „átmeneti gazdasági intézkedések“ címén az amerikai és nemzetközi monopóliumok gazdasági uralmát tegyék örökössé a századok óta London által kizsákmányolt Zimbabwe földjén. A genfi tárgyalások előrehaladását egyébként az sem segítette, hogy Ivor Richard már olyan javaslatokat is tett, hogy a Kissinger-elképzeléseket megváltoztatva, London küldjön magas rangú kormánytisztviselőt a rhodesiai átmeneti kormány élére, és hogy a teljesen elfogadhatatlan Smith-kinevezte fehér hadügyminiszter és belügyminiszter helyett a rendőri és a katonai erők vezetésére London kérjen fel Indiából, Nigériából, Kanadából esetleg a nemzetközösség más orszá gából tábornokokat és törzstiszteket. Amikor december utolsó napjaiban kiderült, hogy a genfi konferenciát január 17-re napolják el, már látszott; napról napra romlanak a rhodesiai rendezés angol—amerikai el képzelések alapján történő megoldásának esélyei. Először is: látszott, hogy a Smith-kormányzat egyszerűen nem hajlandó kiadni a kezéből a hadügyi és a belügyi tárcát. Azaz nem hajlandó a több mint hatmilliós zimbabwei fekete lakosság elleni fegyveres terrort akár egyetlen napra is felfüggeszteni. Ian Smith ekkor már azt is tudta, hogy az akadékoskodás, a történelemmel való esztelen szembefordulás „indokául“ elegendő azt bizonygatni, hogy „mennyire elszántan antikom- munista“ — akkor bőségesen van támogatója. 1976 nyarán Arnaud de Borchgrave-nek a Newsveek szerkesztőjének furcsa dolgokat mondott. „Én személy szerint nem vagyok hajlandó olyan rhodesiai kormányról tárgyalni, amely az emberek színén alapul. Katasztrofális lenne Rhodesiára nézve, ha valaki bőrének színe, nem pedig rátermettségének színvonala alapján kapná meg a jogot, hogy részt vegyen a kormányban. Mindenkit óva intek ettől a csapdától. Ennek szomorú eredménye egy újabb Angola vagy Mozambík lenne, marxista kormánnyal“ — szavalta az a fehértelepes miniszterelnök, aki kizárólag az emberek színén alapuló, csak fehérekből álló fajüldöző kormányt vezetett tizenegy esztendő óta ... Ezután a következő furcsa kijelentéssel válaszolt az amerikai újságíró kérdésére, hogy vajon nincs-e itt az ideje a faji törvények visszavonásának: „A jelenlegi faji megkülönböztetések nagy része a fekete rhodesiaiak számára kedvező, bár — kétségkívül — kedvező a fehéreknek Is. Ha egy tollvonással valamennyi faji törvényt hatálytalanítanánk, ez több nehézséget okozna a feketéknek, mint a fehéreknek. A földterület felét — a törzsi területeket — a feketék számára tartjuk fenn, hogy megvédjük őket a tanultabb fehérektől. Ha ezt megszüntetnénk és mindenkinek megengednénk, hogy szabadon versenyezzen, bizonyosan a fehérek győznének.“ Ebből a cinikus szövegből a többi között az is hiányzik, hogy az úgynevezett „törzsi területek“ a feke ték számára fenntartott föld (a 6,2 millió : 271 000 arány ellenére egyébként 65 százalék a fehérek javára) teljesen értéktelen és művelésre al kalmatlan terület, minden jó föld a fehéreké. És hiányzik az is, hogy egyetlen olyan Smith-törvény sincs, amely bármilyen előnyt is adna akár egyetlen fekete bőrű zimbabweinek is. Még két mondat a Newsveek Smith-interjújáből: „Engem meglep, mennyivel több fekete rhodesiai utasítja el a fekete többség uralmát, mint néhány évvel ezelőtt ... Csak az európai és az amerikai fehér baloldaliak gondolják azt, hogy a színes bőrű ember nem tehet rosszat és a fehér bőrű nem tehet jót — kivéve, természetesen, ha kommunistának vatlja magát...“ Ezzel a szemlélettel lépett át a Smith-rezsim az 1977-es évbe. és ez a szemlélet akadályozta meg. hogy egyáltalán folytatódhasson a múlt évben megszakított genfi értekezlet. G. M. (Folytatjuk) Angol biztonsági emberek, titkosrendürök gyűrűjében indul el Ian Smith Genfben a Nemzetek Palotájába, a Rhodesia-értekezlet színhelyére Néhány pillanattal a genfi értekezlet kezdete előtt . .. Smith mellett külügyminisztere, van der Byl, a zimbabwei hazafiak küldöttségét a szemüveget viselő Joshua Nkomo vezeti 1977. III. 6. 14
