Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-06 / 10. szám
:sméban ültem, kelletlenül ;m a sörömet és lehangol- ilső autóbuszt, mely tíz óranégy órát kellett várakoz- négy órátl Katonai szol- 1 hónapja után végre meg- távozást. Prágáig minden ne- viszonylag gyorsan eljutot- a csekély átkozott tíz perc láltam a Főpályaudvarról a utat, az autóbusz elment — lmében az orrom előtt. Aki g egy ilyen első eltávozást, ti meg, mit jelent az, négy mül várakozni egy füstös órát tölteni el így a csekély amit valamiképpen meg kell j papa és Miluäka között. Jtnénk?! Prága • áthatolhatat- ár elátkoztam, s már azzal hogy Miluáka, miután nem jelzett időben az autóbusz- amegy egyedül, csak most agy szemügyre vegyem, mit inképpen a többiek, akik . együtt várakoznak. Az utamellett tereferélt, néhányan z- egyik asztalnál, valahogy yékában egy torzonborz em- sakktábla fölé görnyedve, megkezdett játszmát sejte- egykedvűen gunnyasztott a z asztalon szétdobülva egy rt, azokban lapozgatott. Kis- rajta tartottam tekintetemet a többi jelenlevő, meg aztán hébe-hóba elsakkozgattam, sakk. slpillantott, mintha sejtette n őt, és könnyedén az asz- itett a fejével. Zavartan el- ismeretlen újra intett, rá- székre maga mellett, így :zá. ílatos! Hogy juthatott eszébe lépés! — kiáltott fellelkc- ;e, anélkül, hogy akárcsak )lna, és megtolta az egyik szól hozzá? — végre föl- nohó tekintettel várta, mit i futárral lépnék. Bár... az nképpen az egész szárnyon lásra — mondtam.- bólogatott egyetértőén. — ^niális? De ne feledjük el, R-rös bajnok volt... — szó- i. észve a szemembe nézett és n lehorgasztotta a fejét, a velem, kérem, egy partit? yáltalán számításba jöhetek eltakarította a folyóiratokat gkivágások is voltak a lapok íint ahogyan mások kereszt- íak ki az újságból), és gya- kkal alaphelyzetbe rendezte 3t választja? — kérdezte és Hant a szemében, lyúltam. Kissé meglepődött, öltött, összeráncolta a hom- ték támlájára támasztotta. — Indulhat — közölte velem kis idő múlva hivatalos hangon. Minden gondolkodás nélkül kiléptem egy paraszttal. — Hm... — pillantott rám -higgadtan. — Fordított szicíliai... Nem túlságosan bízol magadban, tábornokom — ment át tegezésbe, és elindította ellenem az egyik csikóját. A játszma lassan lendületet vett. Játékostársam beavatottan kommentálta a maga és az én lépéseimet sportszakkifejezésekkel — párhuzamot vonva a mi lépéseink és a nemzetközi nagymesterek lépései között, melyeket a mexikói, bahamai vagy a stockholmi sakkvilágversenyen alkalmaztak —, és valamennyit gondosan befejegyezte elnyűtt noteszába. Az olyan kihívó nevek hallatán is igyekeztem megőrizni derűlátásomat, mint Alje- hin, Parma, Tal, Hort és még sorolhatnám tovább a világnagyságok nevét — és rendre visszavertem a támadásait. A sakktábla igazi harcmezövé vált. Az asztal körül néhány kíváncsiskodó csődült össze és feszülten figyelte a játékot. Az emberke egymás után kétszer is leütött egy-egy parasztomat, és utat nyitott a nehéz figurái előtt. Végképp nem sajnáltam a parasztjaimat, hagytam, hadd „kaszabolja az embereimet“ és közben igyekeztem előkészíteni azt a helyzetet, amikor majd két lépéssel mattot adhatok neki. Az emberek ujjongtak az asztal körül. A mester, ahogyan emlegették, jelentős fölényre tett szert, és meglehetősen szorongatott a királyi szárnyon. — Ez pedig Petroszjan a felezővonalon Fokvárosban 1959-ben — mondta győzelmesen és mélyen előrevonta a királynőjét. Ideje volt, hogy megvalósítsam szándékomat. Figuráinak összpontosítása veszélyes helyzetet teremtett. Feláldoztam a futáromat, majd a bástyával elvágtam a támadás útját és előre hoztam a királynőmet. — Botvinnyik ötvenkettőben. Kissé merész ... — csóválta meg a fejét, figyelmesen végigcsúsztatta tekintetét a sakktáblán és láthatóan megdöbbent. — Ugyan hol?... — vonta össze a homlokát, zavartan belepillantott feljegyzéseibe és nyelt egy nagyot. — A... — sóhajtott fel és ökölbe szorított kézzel az asztalra támaszkodott. — Nyolcadik lépés ... nyolcadik lépés ... — dünnyögte. Egyszer csak — szinte hihetetlen, milyen gyorsan — megnyugodott, szeme sarkából rám pillantott, vajon tisztában vagyok-e a helyzetemmel, azután higgadtan lépett egyet, nyilvánvalóan fedezetlenül hagyva a bástyáját. A kibicek meglepetten felhördültek. A mester hibát követett el. Borzasztó, sorsdöntő hibát. Ilyen ostobán elveszíteni egy bástyátl Megsajnáltam az ellenfelemet. Teljesen egyformán álltunk. Matt két lépéssel. Csak nekem eggyel több lépésem volt. Végképp nem kellett nekem a bástyája, elég lett volna, ha három mezőnyit jobbra lépek a királynővel — és a mestert semmi sem menthette volna meg a mattól. De én hirtelen ráeszméltem, hogy ezt nem szabad megtennem. Ismerem én egyáltalán ezt az embert, aki egész idő alatt az ölébe verte a cigarettahamut? Van fogalmam róla, mit jelent számára egy ilyen sakkjátszma? Tudom-e, milyen mélyen él az ő sakkmesteri illúziója ebben a kocsmában, ahol mindenki ismeri és elismeri őt? Én pedig? Hajnali kettőkor otthon leszek és talán eszembe se jut többé ez a játszma. Három újjal felemeltem a királynőmet és látszólag határozatlanul nézegettem a sakktáblát. Az emberke szinte rám szegzett tekintettel várakozott. Ha sejtette volna, milyen gondolatok foglalkoztatnak! Leütöttem a bástyáját. Megkönnyebbülten fellélegzett, összegyűrt zsebkendőjében megtörölte a homlokát és tűnődő pillantást vetett rám. Bocsánatkérően vállat vontam. A mester lassan lehajtotta a fejét, úgy tetszett, mintha egészen magába roskadt volna, és csak rettenetesen sok idő múlva lépett a lóval. — A következő lépésben matt — préselte ki magából csaknem szégyenkezve. A sakktáblára tettem a királyomat ' és csalódottan felsóhajtottam: — Feladom. A kocsmai kibicek ujjongani kezdtek. — Nem játszott rosszul, admirális — mondta valaki. — Sokáig tartotta magát. Egy üveg vodka került az asztalra. Koccintottam volt ellenfelemmel. Sokan megveregették a vállamat. Csak a külvárost nagymester ült szótlanul, magába roskadtan, és szomorú pillantásokat vetett rám. Kezet nyújtottam neki. — Már mennem kell, indul az autóbuszom. Jól elszőrakoztunk ... A többiektől is elköszöntem és kimentem a kocsmából. Hideg vcát. Köpenyembe burkolóztam és meggyorsítottam a lépteimet. Azt a két órácskát még valahogy kibírom. Ajtó- csapódást hallottam magam mögött. Megfordultam. A mester odajött hozzám. — Hát már ilyen öreg volnék, barátom? — emelte karját a mellére. Egy pillanatig álltam a tekintetét. Szemében szomorúság és bűntudat ült. Tiszta szívből sajnáltam. Talán a lekésett autóbusz miatt lágyultam el ennyire? Vagy ráncos keze láttán kabátja kifényesedett hajtókáján? Nem tudom. Értetlen képet vágtam. — Ne tettesd magad — ingatta meg a fejét elutasítólag. — Te tudtál arról a mattról — tette hozzá a jós bizonyosságával. Letörten állt előttem, zavartan morzsolva ujjai között kabátja kopott hajtókáiét, és merőn nézett rám, mint aki bűnbocsánatot vár. — Mindenkinek van néha gyönge pillanata — mondtam. — Mindenkinek ... Pislogott néhányat, a szeme felragyogott, leeresztette a karját és elmosolyodott. — Ne haragudj a miatt a tábornok miatt, testvér... És gyere be máskor is egy játszmára. — Bejövök, biztosan bejövök, ha majd valamikor megint erre járok ... Kezet nyújtottam neki. Erősen megszorította a kezemet. Megfordultam és lassan elindultam. A tekintete szinte égette a hátamat, de féltem megfordulni, mert tudtam, hogy biztosan elsírnám magamat, ha belenéznék szép öreg szemébe. Mindenkinek van néha gyönge pillanata ... KÖVESDI JÁNOS fordítása * * Fiatal cseh prózaíró. HAVARIE [Baleset) c. regényéért 1975-ben Wolker-díjjal tüntették ki sí ne ismerné a csa- élű kis fabódét? A lőtt, vagy az udvar eldugva szokott állem beszélnek róla, veszik, hogy van. iban műszál megem- azért is, mert erre ira két nagy nullát gyerekek, úgyhogy ürkületben félelme- is látszhattak volna, nincezres lakótelep csodálták atyai bellibe valami enyhe em tetszett valame- •kel megáldott cse- piros olajjal alá- ■ víz hiányában cúgalig valamivel na- llt a tenyérnyi ud- ty ottfelejtették az szombat este veti- filmben a lelkiis- ny nem kívánt gye- najtóban. Ez a bódé játszott az L-12-es ikk lakóinak életéit felröppent tetejé- te kakas és kukorétermészeti csoda —, emeleten a nyelvin veszi ez a csöpp talmas tüdőt? je — felelte a fele- ra fordult. Ikotott vélemények a ház lakói között, diák, hiszen csak a omszédok köszöntek mérnöknek, a máso- ílelőttjét tönkre tette: elég lett volna fél hatkor kelnie, de a kukorékolás fél órai alvástól fosztotta meg. — Ha nem vágják le azt a dögöt, akkor én megmérgezem. Vagy elkérem az öcsém légpuskáját és PilU A gyűlölettől sziszegővé élesedő f-el néhány csepp nyál is kifröcs- csent száján, ettől a feleségének nagy hirtelen kezdett az idegeire menni a férje, eszébe jutott, hogy már lánykorában is undorodott a nedves beszédtől. És reggelikészítés helyett n is inkább hasra fordult. A vízvezeték-szerelő kitárta a harmadik emeleti ablakot, nyújtózott egy nagyot, s örült, hogy új lakásban lakik a belvárosi penészes falak helyett. — Tudod, ez a kakas visszavarázsolja a gyerekkoromat — beszélt ébredező nejéhez. — Behunyom a szemem és a falusi házunkban érzem magamat. Hallom a hangos ká- rálást, szinte látom, ahogy anyám reggel kinyitja az ól ajtaját. A sok tyúk pedig csak úgy tülekszik kifelé, s majd feldöntik őt. Eközben a kis fekete kakas vígan kukorékolt s arról ábrándozott, hogy egyszer olyan nagy kakas lesz, mint amilyen a hangja. Még csak nem is sejtette, hogy ő okozza egy család várható szétesését. Az ötödik emeleten a bérelszámoló — kisportolt, de már hízásnak indult negyvenes — beköltözés után örült is a reggeli ébresztőnek. Félálomban átnyúlt feleségéhez s jólesöen megállapította, hogy a terjedelmes és puha domborulatokból nem -hiányzik semmi, az éjszaka mindent megőrzött. Az asz- szony pedig kereken visszautasította a hajnali próbálkozásokat: azt a fáradságot sem véve ehhez, hogy felébredjen. Ahogy ez már az inkább telt, mint karcsú nőknél lenni szokott. A bérelszámoló pedig egyre hangosabban vágta be maga mögött az ajtót s a vasárnapi ebédeket is egyre ízetlenebbnek talál ta: Egy szombat délelőtt a fekete kakas átrepülte az alacsony kerítést, s az út szélére huppant. Vesztére, mert egy veszettül hajtó osztrák turista Opelje nyomban továbbröpítette. Fent a levegőben utoljára megadatott neki az érzés: Nagy kakas vagyok — akarta kiáltani, de mire földet ért, már csak halott kakas volt. Először a mérnök kislánya, meg egy kisfiú szaladt oda.' Nézték. A fiú a cipője orrával rugdosta. — Fúj! — mondta a lány. Mikor az árnyék rájuk vetődött, a gyerekek félrehúzódtak. — Ennyi csak az élet. A valuta ölt meg — sóhajtott a nyelvtanár, ilyeténképpen vegyítve a költészetet a bírálattal. — Hagyd a fenébe! — szólt rá lányára a mérnök, aki két tömött bevásárlószatyorral a kezében épp akkor ért oda. A vízvezeték-szerelő fusizni ment. Megemelte a sapkáját: — Isten veled, kiskakas! A bérelszámoló az ablakból nézte a tetemet és a feleségére gondolt: isten veled, asszony! Összerezzent és elvörösödött. Nem tudta, csak magában beszél-e, vagy hangosan is kimondta. A felnőttek elmentek, s a kislány is visszasompolygott. — Dög — mondta. — Halott — felelte a fiú. — Kis halott. — Kis tyúkfiú halt meg. — Kakasfiú — tyúkfiú nincs. Te messük el — indítványozta a lány. — En leszek a pap! — Hogyisne! Én! — Női papok nincsenek. —■ Hát akkor? — Legyél te a siratóasszony, mint a nagyi, amikor Sanyi bácsi meghalt. — És mit kell csinálni? —■ Sírni, de jó hangosan. A ruhádat nem kell megszaggatni, mert az apád megver. — Azt is szokták? — iíhüm, olvastam. — Hát akkor kezdjük. De én nem jogom meg a dögöt, neked kell, te vagy a pap. — A pap se fogja meg. — A sirató se. — Hát jól van, mégiscsak én vagyok a férfi. A jajveszékelésre a mérnökné az ablakhoz rohant. Látta, amint a kisfiú gödröt ás, a lánya pedig siratja a kakast. Odahívta a férjét is. — Milyen érzékeny, jó szíve van — mondta könnyekig meghatódva az asszony. — Szerencse, hogy nem rád ütött. — Nem is hittem volna, hogy így szereti az állatokat. — Veszünk neki egy kutyát. — Ide a lakásba? — borzadt el a férfi. — Ide a lakásba! — Nem is kell neki. — De kell. — Nem. — De igen. — Honnan tudod? — Az anyai szív megérzi! A férfi érezte, hogy legyőzték. Az asszonyoknál az anyai szív emlegetése megfellebbezhetetlen érvnek számít. Vajon hánykor kezd ugatni egy kutya? — tűnődött félhangosan a férfi. Jirí Svejda* Hana Gustabová illusztrációja MALINÁK ISTVÁN Káassirafo
