Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-06 / 10. szám
Georgij Holopov NŐNAP ÉS VIDÁM kisértetjArAs A FEGYVEREK ÁRNYÉKÁBAN Március 8-án — még mielőtt hadseregünk elindult a Dunántúlra — ta- vaszias meleg köszöntött ránk az alföldi kisvárosban. A deszantosok között levő katonanők kihasználták a szép időt, és a Nemzetközi Nőnap ünnepének tiszteletére ledobták a télen már megunt nehéz köpenyt. Karonfogva, hatos-nyolcas csoportokban, ősszekapaszkodva, vidáman lépdeltek nehéz nemezcsizmájukban a kisváros csendes utcáin, s valami különös mámorral énekelték. A lányok hangja szilajul csengett, messzire, igen mesz- szire elhallatszott, mint sötét éjszakán valahol egy távoli kubáni kozákfaluban. Egy ilyen lánycsapat a mi szállásunk ablakai előtt is elhaladt. Erzsébet, mihelyt meghallotta az énekszót, az ablakhoz sietett. Két szomszédnője, Marika és Paula is utánaszaladt — ők éppen átjöttek meglátogatni. Szemjonov meg én is ablakhoz mentünk. A katonalányok egy sorban haladtak, az egész utcát ellepték. Valamennyien vállas, izmos testalkatú élénkpiros arcú teremtések voltak. Jólesett rájuk nézni. Erzsébet is gyönyörködött bennük. — Bizony, az orosz lányok^ hősök! És milyen erősek! — mondta. — Mások, mint a magyar lányok .— jegyezte meg felénk fordulva, szomorúan Marika, aki nyilván elsősorban önmagára gondolt: ő vézna, beteges külsejű volt. — Ugyan már!... — avatkozott bele a beszélgetésbe az igen tapintatos Vologya Szemanov. — Hiszen a magyar nők olyan elragadóak! — El-ra-ga-dó-ak! — ismételte szótagolva Marika. — Én bezzeg az első puskalövéstől menten meghalnék. — Én is! — mondta Paula. — Az orosz lányok pedig géppisztolyból tüzelnek! ... — No és Erzsébet? — kérdeztem én. Az asszony megfordult, kedvesen mosolygott, de semmit sem válaszolt. Azt hiszem, Erzsébet semmitől sem ijedt volna meg. Érezni lehetett, hogy ez a törékeny teremtés erős jellem. Már a legelső találkozásunkkor kitaláltam ezt, amjkor Erzsébet abbahagyta a zongorázást és megjelent a lépcső tetején, s anyósával egyáltalán nem törődve, behívott bennünket a házba. Hamarosan elmentünk. Majdnem az egész napot a szerkesztőségben töltöttük. Késő este tértünk haza, tizenegy óra felé. Otthon kellemes meglepetés várt ránk: az asztalon kré- mes- és almásrétes-hegy pompázott, mellette boroskancsó állt. A szobák fényárban úsztak. Erzsébet és a mama ünneplőbe öltözött. Sándor köszöntött bennünket: — Köszöntöm önöket a szovjet nők napja alkalmából! Mama is, Erzsébet is... — De hát mi férfiak vagyunk, Sándor! — nevetett Panyin és átölelte a vállát. Ekkor Erzsébet lépett oda hozzánk: — Köszöntjük az orosz férfiakat a szovjet nők ünnepe alkalmából! így helyes? Bár ez ugyanaz volt, megerősítettük, hogy igen, így helyes: a mi asz- szonyainkat és leányainkat köszöntik általunk, férfiak .által. Vologya Szemanov pedig megjegyezte: — Mi pedig közvetlenül, a nők ünnepe alkalmából köszöntjük a mamát és Erzsébetet! — és gálánsán kezet csókolt nekik. — Hiszen március 8-a minden lány és asszony nemzetközi ünnepe, nemcsak a szovjet nőké. — Barátunk hajlandó lett volna kerek kis beszédet kivágni ebből az alkalomból, én meg Panyin azonban idejében megrántottuk a zubbony alját. Amikor asztalhoz ültünk, Vologya gondolt egyet és így szólt: — Fiúk, miért ne hívjuk meg almás pitére Pjotr Ivanovicsot is? Hiszen egyedül gunnyaszt otthon, bizonyára unatkozik. Panyin meg én összerezzentünk és csodálkozva pillantottunk Szemjonov- ra: ugyan miért ötlött ilyesmi az eszébe? Pjotr Ivanovicshoz, derék szerkesztőnkhöz fűződő kapcsolatunk bizony nem volt felhőtlen — különösen az enyém. Egyszerűen ki nem állhattuk egymást. Sándor azonban Vologya segítségére sietett: — Igen, igen, hívják meg a szerkesztőjüket is, ma remekül sikerült a rétes! De még Szemjonov sem árult el semmi vágyat, hogy önként elmenjen Pjotr Ivanovicsért. Sorsot kellett húzni — és rám esett a „szerencse“! Vállamra vetettem zubbonyomat s kiléptem az utcára. Csillagtalan, sötét éjszaka volt. Ráadásul valamennyi ház ablakait szorosan takarták a spalet- ták, sehol egyetlen fénycsík sem látszott. Tapogatózva mentem az utcán, néha-néha zseblámpámmal világítottam meg az utat. Alighanem ez az a ház, ahol Pjotr Ivanovics lakik; majdnem az utca végén van. Ököllel bezörgetek a kapun. Várok. Odabent semmi nesz. Akkor lábujjhegyre ágaskodom s bekopogok az ablakon. Az bizonyára duplakeretes és télire kóccal tömték be, belülről spaletta is takarja: a kopogást mégis könnyen meg lehet hallani. De megint csak semmi nesz. Akkor eszembe jut, hiszen a mi szerkesztőnk nagyothall, és ököllel kopogtatom meg az ablakot — no persze, nem az üveget, hanem a keretet. A spaletta egyik fele végre kinyílik. Hunyorgok az éles fénytől. — Pjotr Ivanovics! — kiáltom. — Jöjjön át hozzánk almás pitére! Elképzelem, mennyire meglepődik, amikor megpillant engem az ablak előtt. Kezét a füléhez teszi, rákönyököl a párkányra — csupa fül lesz. — Pjotr Ivanovics! — kiáltom megint a sötét éjszakába. — Jöjjön át hozzánk almás pitére! Miég ha nem volna nagyothalló — bizonyára akkor sem hinne a fülének. Hogyan lehetséges az, hogy az éjszaka kellős közepén almás pitére invitálják? Amikor már harmadszor is kiáltani akarok — egyszerre valami hideget érzek a halántékomon. S azon nyomban, balra és jobbra, a fény és a sötétség határán, két kísértetet pillantok meg. Igen-igen, valódi kísértetek, talpig fehérben. Kétfelől pedig egy- egy óriási pisztoly csöve szege-ződik a halántékomra. Az első kísértet kuncogva kérdezi: — No, mi az — Pjotr Ivanovics, Pjotr Ivanovics? — Próbáld csak még egyszer mondani, ha mered! — tódítja a másik. Megint lehunyom a szememet, majd felnyitom. Igen, valódi kísértetek! A nyelvem is megbénul. Pjotr Ivanovics pedig hallgatásom láttán maga is kopogni kezd az ablaküvegen és szájának mozgásáról leolvasom: mit akarsz? Én azonban egyetlen szót sem tudok kiejteni és hátrálni kezdek — minél távolabb a rám szegeződő pisztolycsövektől; azt remélem, hátha Pjotr Ivanovics is észreveszi a kísérteteket. Ö azonban semmit sem vett észre, csak legyintett és becsapta a spalet- tát. Én pedig megint koromsötétbe kerültem, ráadásul magam maradtam a két kísértettel. De olyan sötét volt, hogy a kísértetek valósággal szertefoszlottak a homályban. Ott voltak mellettem, vagy elbújtak, vagy odébbálltak a háztól — ezt nemigen lehetett megmondani. Ha fegyver lett volna nálam, bizonyára másként cselekszem; így azonban futásnak eredtem s igyekeztem a kerítés tövében maradni. Amikor vadul kalapáló szívvel beléptem házunk kapuján, az utca végében két lövés dördült. Benyitottam az ebédlőbe. Nyilván annyira sápadt lehettem, hogy Panyin és Szemanov nyomban felugrott az asztaltól. Panyin megkérdezte: — Mi lelt? Alig lehet rád ismerni! Én azonban csak ennyit tudtam kinyögni: — Az imént kísérteteket láttam ... Mindketten furcsán néztek rám — nem hibbantam meg? —, majd átszaladtak a dolgozószobába a fegyverükért, én pedig felkaptam a forgópisztolyomat, és kirohantam az utcára. Ott azonban már a mi szerkesztőségi alakulatunk katonái kiáltoztak egymásnak, akiket felriasztottak. Az utcát tucatnyi zseblámpa világította meg: a lövöldözőket keresték. Nemsokára hazamentünk. Itthon valamennyien rábeszéltek, hogy meséljem el részletesen találkozásomat a kísértetekkel. Én persze már jól tudtam, hogy az egész ostoba tréfa, amelyet néhány tökfilkó eszelt ki, de halálos komolyan töviről hegyire beszámoltam a kísértetjárásról. Feltevésem másnap igazolódott. Megtalálták a kísérteteket: kiderült, hogy két fiatal, az iskolapadból éppen csak kiderült deszantkatona volt, aki unalmában elhatározta, hogy a nőnapi ünnepség után egy kis mókát csap. A szomszéd utca egyik házának fészerében bukkant rájuk az éjszakai őrjárat: megtalálták a „bűnjeleket“ is — a lepedőket és a rakétapisztolyokat. — ... Akkor este azonban, ott az asztalnál, figyelmesen végighallgatták az egész históriát. No persze, valamennyien nevettek rajtam. Csak a mama volt komoly és hallgatag. Később elmesélte, hogy gyermekkorában egyszer ő is találkozott egy kísértettel, s ez éppen valamilyen fontos esemény előtt történt — hogy mi volt, arra már nem emlékszik. /— Valaminek történnie kell — jelentette ki sokatmondóan, felemelte az ujját, aztán- pedig, együttérzése jeléül, jókora darab almás rétest vágott le nekem. GELLERT GYÖRGY fordítása Kopócs Tibor illusztrációja « A tan vi kor ii nőm. gálató kapta: hézséj tam, miatt, Floren a sző maga az sót órán kocsm negyvt osztan De 1 lan út is mej érkeze pályau jutott csinálr kénysz sok tö vacsori a kocs berke A figu tett. A figurák csomó sé hős: — más a kát eléggé Az i volna, talom mosoly mutatói hát od — H ilyen f sedve rám pi paraszt nézett fogok i — É: a para: utat ny Látja, i hogy AÍ tagolta Várat csakner — Ne — Há mint el Villán az aszte között, rejtvény korlott a figurf — No enyhe i: A vil merev k lokát, k. M házak végébe ni. Alt csak i Esetün Itteni, a bizoi meszel messzi) tes sze De csa szélső letörőd gúny i: A ké lyik hu meténe pingált qal. A bő gyobb var kö; egészet tett sz meretle rekét a fontos héteme i ben: re re egy költ. — Ve mondta tanár. ■ jószág — Ni sége, n A ka. eltérőek bár ezt közvetít egymást dikról,
