Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-06 / 10. szám
ÚJ szú ► VAN MIT MONDANI A VILÁGRÓL (Folytatás a .9. oldalról) meg (Kapitän Exner uvádi, ME' 1976). Filmje, a Plavení hríbat (Csikóúszta- tás) — mely a Prázdniny című kisregényéből készült — pedig lírai hajlamairól tanúskodik. Falusi környezetbe helyezi két kisregényének cselekményét Jirí Medek (1950) Is. A Písíalicky (Furulyák, 1974) hőse szülőföldjén járva döbben rá, milyen mélyen gyökerezik e tájban, milyen erős szálak kötik a táj természetéhez és egyszerű embereihez. A Pfíböh (Történet, 1975) címűben viszont a munka értelmét kutatja, melyért az élet is feláldozható. Medek alkotásait egyszerű szerkezet és tiszta, kissé archaizáló nyelvezet jellemzi, akárcsak Jirí Navrútil (1939) elbeszéléseit. Navrétilnál a vidéki vagy kisvárosi környezet már másodlagos, csupán hátteret képez. Navrátil fő témája — első elbeszéléseitől kezdve — az otthon és a környező világ közötti egyensúly, a hőst mélységben meghatározó kisvárosiasan szűkös viszonyok és a belső önállóság s kötetlenség utáni vágy közötti egyensúly keresése. Ezt találjuk az Slib (ígéret, 1973) és a Nitky (Fonalak, 1975) című elbeszéléskötetében éppúgy, akárcsak a Stöstí (Boldogság, 1976) című kisregényében. Központi problémáját a szerző egyre tágabb teret befogadó körben igyekszik megoldani, melynek fő alakja rendszerint az anya, akinek életünket köszönhetjük. s ' Az elbeszélés műfajában, mely igen jellemző fiatal irodalmunkra, fel kell hívnunk a figyelmet Pavel Francomra (1932), aki Takové iicho (Mélységes csend, 1974) című elbeszéléskötetében a kisember hétköznapjainak határhelyzeteivel foglalkozik. Áttetsző, tiszta stílusával Pavel Francouz közel áll az előtte említett szerzőkhöz. Művészi színvonal tekintetében a sikeres könyvek közé sorolható elbeszélésköteteket publikált Petr Prouza (1944) — Pozár v krabici na klobouky (A lángra lobbant kalaposdoboz, 1975) című könyvében felsorakoztatott elbeszéléseinek témája korunk emberének érzelmi kollíziója, Lubomír Macháöek (1947) — Láska v kaluzi (Sárba hullott szeretet, 1975), itt épp a gyerekek és a felnőttek kapcsolatainak témáin van túlsúlyban, Jaroslav Sekera (1929) — Maturity (Érettségi, 1975). Franti- Sek Skorunka (1944) — Chat zít (Életkedv, 1976) és mások. A társadalmi tematikában legmesszebbre jut el Éva Bernardinová (1931) Dobré slovo (Egy jó ^szó, 1976) című elbeszéléskötetében. A kötet egyes darabjaiból mo- zaikszerűen épül fel egy duzzasztógát építőinek élete, melyet a későbbiekben is nyomon követ a szerző. Az, írónő nem csupán személyes sorsokat villant fel előttünk, hanem a vízmű építése következtében az emberekben és a tájban végbemenő mindennapos változásokat is megmutatja. Vojtóch Stek- lac (1945) Cerná since (Fekete nap, 1976) című legújabb könyvében a Pfíb- ram környéki bányászok és a közeli víztárolók építőinek világa fonódik egybe, ám a hangsúlyt az író egy kisfiú örökbefogadásának problémájára helyezi annak ürügyén, hogy a kisfiú bányász bácsikájához költözik. A kisregény az ember, a táj és a munka- környezet közötti kölcsönhatás motívumaira épül. A leíró ábrázolást, részletet és realitást mint gondolati modellt bőségesen felhasználó prózától (mint amilyen például a Kamen ke kameni — Követ kőre, 1967 — című kisregény) fokozatosan jutott el Otakar Chaloupka (1935) a prózai alkotásnak ahhoz az értelmezéséhez, miszerint a kisregény monográfikus vallomás a konkrét történelmi helyzetbe állított egyénről. Legújabb könyve, a Ta chvílé, ten okamíík (Az a pillanat, az a perc, 1976) azt bizonyítja, hogy Chaloupka korábbi stíluskísérletei nem voltak öncélúak és hiábavalóak. A sebész története, aki nyugodt lelkiismerettel át tudta élni szélárnyékban a megszállás éveit, és annak ellenére együttműködött a partizánokkal, tökéletesen, részletekbe menően végiggondolt és kidolgozott vallomás a pátoszmentes és természetes hősiességről, mely az élet feláldozására is képes a többiekért. Chaloupka nem csupán egyszerű történetet konstruál, hanem a történet elmesélésének körülményein és lehetőségein is elgondolkodik. Ez a kísérlet arról tanúskodj k, hogy a formai újszerűség voltaképpen az igazmondás elmélyítésének a keresése, miközben sorra végigpróbálja az írói kifejezőeszközöket, pontosabban feltárhatja nz emberi lélek bonyolultságát és közelebb juthat tetteinek megértéséhez. A Cha- loupka-féle alkotói típushoz közel áll lan Dvorak (1937), aki — miután megírt három kisregényt: Tulácké dny (A csavargás napjai, 1970), Domácnost (Háztartás, 1971), Láska pfed západem sluce (Szerelem alkonyaikor, 1973) — új prózai alkotásában (Muz mezi zenami — Egy férfi a nők között) megpróbálkozik a szintézisteremtéssel; hősének alakja harmonikusan beleépül a valóságba, teljes szélességében átfogva azt. Természetesen nem sorolhatunk fel minden szerzőt, aki beletartozik a fiatal cseh prózairodalom fogalmába. Nem beszéltünk például Éva Schmidtováról (1943), mivel úgy véljük, hogy ez idáig írt prózai alkotásai (Odpusfte, ze je mi Sestnáct — 1970, Dívka jako ty — 1972) inkább serdülő lányoknak íródtak; nem említettük Alzbeta Ser berovát (1946), aki eddig kiadott kisregényei után Dívka a dívka (Lány és lány — 1970; Manekynka — Manöken 1974) olyan témán dolgozik, ami a vallomás eddigi „mutatványosságát“ kissé- eltolja a realista forma felé. Eszmei-tematikai vázlatot készítettünk egy egész sor prózai alkotásról, amiből eléggé világosan kitűnik, hogy a fiatal írók érdeklődési köre meglehetősen széles, művészi palettája pedig sokszínű és repertoárja tematikailag nem különbözik az előző nemzedékétől. A fiatal próza semmiképpen sem szigetelődik el a jelenkori cseh prózairodalomtól, ma már természetes és szerves részét képezi annak. Talán többször nyúl vissza a gyermek- és a serdülőkorhoz — ez afféle fix pontkeresés. Azoknak a lehetőségeknek a kitapogatása, ahonnét biztonságosabb az elrugaszkodás (például Navrátil, Dvorak, Macháöek, Prouza, Medek, Steklaö és mások), ugyanakkor nincs itt szó az eszmei megoldásokért vívott heves belső harcról, mert az eszmeiséget a fiatal nemzedék szinte az anyatejjel szívta magába (hiszen ez az írói nemzedék már a szocializmus korszakában született, vagy vált éretté). Az egyes művekben a jellegzetesebb eszmei síkú konfliktusok a hősök gondolataiban játszódnak le; ez azokra a szerzőkre vonatkozik, akik korukat vagy valóságszemléletüket, tapasztalataikat tekintve érettebbek (Stavinoha, Kostrhun, Pajaj, No- hejl, Sekera, Klevis, Vácha, Bernardinová és mások) — az ő hőseik vállalják a mindennapos küzdelmet, amely sohasem ér és nem is érhet véget. A fiatal próza a termeléstől sem riadt vissza — bátran kivonult a gyárakba éppúgy, mint a földművesszövetkeze- fekbe; visszapillant a történelembe is, melyet ez idáig az ötvenes évek, legfeljebb a második világháború időszaka jelenti számára. Tovább folytathatnánk a témák és témakörök sorolását, ám elég, ha megjegyezzük, hogy fiatal prózánk mai hőse egészében véve egészséges és aktív ember, aki tudja, mit akar. Fiatal prózaíróink megértették, hogy nem lehet az abszurditás és az egzisztencializmus csalárdul utánozható mankójába támaszkodni. Természetszerűen a fiatal prózában is találkozhatunk az un poco triste hangolással — de vajon nem gyötri-e szomorúság a mi társadalmunk emberét is? Elvégre éppúgy beletartozik az életbe, mint a nevetés, mint a szerelem, mint a munkából eredő öröm. A jelenkori irodalmi hősben kell, hogy legyen valami mindannyiunkból — hiszen nem tankönyvminta! A fiatal írónak, aki íróasztalhoz ül, egy alaptételt sohasem szabad felednie: hogy mindig legyen mit mondania a világról... Mert nincs szomorúbb és haszontalanabb az olyan fiatal írónál, aki sémákat, kliséket és halott utánzatokat alkot. Végezetül ejtsünk néhány szót arról, mi hiányzik a fiatal prózairodalomból. íróinkat nagyjából két csoportba sorolhatjuk. Az egyik csoportba azok a szerzők tartoznak, akik számára fontos minden szó, mondat és nagy súlyt helyeznek alkotásaik stilisztikai színvonalára, a másik csoportba azokat soroljuk, akik nem túl sokat törődnek műveik nyelvi kidolgozottságával. Ezzel eljutottunk az irodalom legkisebb építőeleméhez — nézetünk szerint ugyanis a mű egészének átgondolt szerkezete vagy épülete már itt sokat nyerhet vagy veszíthet. Amit a szerző elmulaszt vagy elveszít a szónál, semmilyen merész, nagyszabású gondolati boltívvel nem hozhat helyre. Ha közelebbről megvizsgáljuk egy-egy alkotás kompozícióját, megdöbbent bennünket, sok esetben mennyire szimpla (nem egyszerű, áttekinthető) és lineáris: a fabula, a mese az esetek többségében azonos a szüzsével, ami rendszerint a szerzők művészi Kényelmességének a jele, és ez gyakran a kontextus jelentőségének a csökkenését is magával hozza. Ezzel egyszersmind az is összefügg, hogy oly csekély fejlődés figyelhető meg az egyes alkotások belső szerkezetében — sok a sztereotip bonyodalom, konfliktus, szokványosak a konfliktusfeloldások, végkifejletek, „végjátékok“ stb. Itt viszont fennáll annak a veszélye, hogy az „ügyes“ és rutinos eljárások fiatal alkotóinkat a rutinos világlátás és világábrázolás ingoványára terelik, innét pedig már könnyű eljutni az irodalmi megrendelések rutinos és gyakorlatias teljesítéséhez, más szóval a konzumirodalomhoz. Fiatal prózánknak egész sor formai fogyatékossága van. Talán elmondhatjuk, hogy elégtelen formai találékonysága a modern ember világszemléletében — valamint az idő- és térérzékelésében beállott változások — bizonyos fokú ignorálásából ered: ha gyökeresen megváltozott a bennünket körülvevő világ, éppoly gyökeresen meg kell változniuk azoknak az eszközöknek is, amelyekkel a világot birtokunkba vesszük. Prózánkat olvasva időnként az a benyomásunk, hogy szerzőink még mindig postakocsin utaznak és nem vettek tudomást a holdutazásokról, a más bolygókra küldött űrszondákról, a szervátültetésekről, nem reagálnak a változó életkörnyezetre stb. Korunknak, a huszadik század alkonyának kolumbuszi aktivitása (szociális, műszaki, tudományos stb.) a cseh prózát nagyobbrészt nem érintette; a legtöbb talán, amit tesz, hogy öregurasan kommentálja e változásokat a postakocsiból,, de még szívesebben rejtőzik a magánproblémák és a szokványos témák leple alá abban a boldog meggyőződésben, hogy így leghamarább megéri a kétezredik évet. Nem, ebben nem modern fiatal prózánk, és nem is fiatal — még ha szüntelenül ennek az ellenkezőjét is fogjuk bizonygatni. A wolkeri nezvali generáció életérzésében százszor modernebb volt! Fiatal prózairodalmunk a hetvenes évek elejétől hosszú utat tett meg — erre kellőképpen rámutattunk. Természetesen nem rekedhet meg a bevett hadállásokban: a korral nem haladni kell — hanem részt venni annak megalkotásában! 1977. III. 6. SYLVIA PLATH VÉGSZAMK Nem akarok egyszerű ládát, tigriscsíkos Szarkofág kell, arc legyen rajta, Holdkerek,'- hogy fölmeredhessek. Látni akarom majd, ha jönnek, Vájkálva néma ércek közt, a gyökerek. Már látom is őket - sápadt, csillag-távoli arcok. Most ők még semmik, nem is csecsemők. Apa-anya nélkül képzelem őket, mint az első • isteneket. Eltűnődhetnek, fontos voltam-e. Elrakom napjaim cukros gyümölcsként! Tükröm felhősödik Még pár lélegzet, s nem ver vissza semmit. Minden virág s arc lepedővé fehérül. Nem bízom a lélekben. Gőzként szökik Almokon, szem-száj üregén. Nem tarthatom fel. Egy nap nem jön vissza. A dolgok mások. Ök maradnak, kis részlet-ragyogásuk Fölmelegszik a sok érintéstől. Szinte dorombolnak. Ha a talpam áthűl s fázik, Türkizem két szeme vigasz. Maradjanak velem a rézedények! Piros lábasaim Viruljanak körülöttem, illatos éji virágok. Bebugyolálnak majd, szívem odarakják A lábam alá, takaros dobozban. Alig ismerek magamra. Sötét lesz, S az apró dolgok fénye édesebb, mint Isthar arca. TANDORI DEZSŐ fordítása MIKOLA ANIKÓ SZOKÁS-E? Özv. Szabó Istvánná emlékezetének Szokás-e még hogy vénülő parasztok hálaadással szegnek kenyeret hogy éneklésük felveri a partot mint aranyvessző az elapadt eret Szokás-e még hogy azt mondják be ékes napra virradt a tegnapi világ vagy csak bennem az utódban ébreszt a tiszta sző ilyen nosztalgiát Szeretném ha a ládamélyek felszámolnának minden álszemérmet s a szemfedőnek elrakott lomok napfényre kélve élni kezdenének JUNNA MÓRIC AfROfitTÉ ESETE Ez a nő itt a tengerből kilépett, kézzel takarván szemérmét, a szépet, legott a népek tömegébe lépett. Az izzadt pék a zsákoknál zihált, az .izzadt ács deszkákat eszkabált, de két borbély leste őt legkivált. Ez a nő hogy a tengerből kilépett, tüstént a népek tömegébe lépett. A trágyadombon légysereg zabáit, vénasszony bottal űzte a halált, egy csecsemő kásácskát papikált. Ez a nő pedig a vízből kilépett, és megbűvölte az emberi népet. A paraszt illendően meghajolt, házába hívta, kinek háza volt, s a csecsemő nanyója így dalolt: Ládd-é, a néni a vízből kilépett, most majd meg fogja nyugtatni a népet, azért vág ilyen képet. BEDE ANNA fordítása DANYI MAGDOLNA ELEKEK És két kezedben férne el az arcom.
