Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-06 / 10. szám
ÚJ szú Eze kben a napokban rendezik meg a cseh és a szlovák művészet alkotószövetségek kongresszusait. Ebből az alkalomból közöljük az alábbi tanulmányt is, melynek szerzője eszmei és szakmai szempontból egyaránt igényesen, sokoldalúan elemzi az új cseh írónemzedék fejlődését, a fiatalok erényeit és fogyatékosságait JAN ADAM 1977. III. 6. VANMITMONDANI A VILÁGRÓL „Aki a jelenkor irodalmáról ír, olyan munkát végez, amely szüntelenül újrakezdődik. Es ez a legcsodálatosabb benne.“ E rövid idézet, mely jan Petr- michel irodalomkritikus — évekkel ezelőtt megjelent — A cseh irodalom tizenöt éve című könyvéből való, egyszerű és kézenfekvő kifejezése ónnak, hogy az irodalom és a róla való elmélkedés nem más, mint szüntelen mozgás, állandó folyamat. Minden megírt és kiadott űj alkotással nemcsak az illető szerző előző művének Jelentése módosul, lesz pontosabb, hanem az egész irodalom szervezetéé, melynek értákrétegeződése egyáltalán nem változásán. Az utóbbi öt-hat évben jelentkezett fiatal prózaírók műveinek egész halmaza fekszik előttünk (an- - nak teljes tudatában használjuk a jiatal Jelzőt, hogy nem gondolunk semmiféle éles vonalra, mely elválasztaná az egészen fiatalokat a kevésbé fiataloktól és a középkorúaktól) azzal a céllal, hogy megvizsgáljuk, mi érdekli az egyes szerzőket, miből táplálkoznak, melyek a közös és melyek a megkülönböztető jegyeik. Az utóbbi hat esztendőben meglehetősen nagy figyelmet szenteltek éppen a fiatal írónemzedéknek. A pártszervek, az írószövetség, a könyvkiadók és folyóirat-szerkesztőségek gondoskodása azokra az írókra irányult, akik nem az egyoldalúan megrajzolt atomizált ember ábrázolását tartották fontosnak, hanem annak az embernek irodalmi megformálását, aki Jelenünk világában keresi a harmóniát, aki szilárdan megvetette a lábát a szocialista társadalomban. A hetvenes évek elején Jelenünk valóságának új látásmódjával hívják fel magukra a figyelmet olyan szerzők, akik már jó néhány esztendővel ezelőtt átestek az irodalmi tűzkeresztségen —' mint például Vladimír Kle- vis, JH Kfenek, Miroslav Rafaj, Fran- tiSek Stavtnoha, Stanislav Vácha, Bo- humil Nohejl és mások —, és lassan már az alkotói érettség időszakába lépnek; hasonlóképpen már érettebb műveket közöl Karel Misáf, Jirí Navrá- til, Jana Moravcová, lan Dvorak. Ota- kar Chaloupka... És ezzel egy módszertani problémához érkeztünk: Jó lenne körülhatárolni, mi is tulajdonképpen a jiatal próza, hogy kissé élesebben megkülönböztethessük arculatát irodalmunk más rétegeiétől. Tegyük meg kritériumnak, hogy az adott generáció képviselői a harmincas (a fent említett szerzők) és a negyvenes években születtek (tehát a harminc- harmincöt évesek], azzal a megszorítással, hogy már az ötvenes években született nemzedék is publikálni kezd. Ez értelemben ide sorolhatók Ján Kostr hun, Vojtéch Steklaé, Danielle DuS- ková, jirí Medek, jirí Svejda, Václav DuSek, LuboS Macháöek, Altbéta Ser- berová és mások — valamennyien olyan szerzők, akik már legalább egy kötetet kiadtak. Ez tehát azt jelenti, hogy figyelmünk elsősorban azokra a szerzőkre irányul majd, akik a hetvenes években kezdtek alkotni (vagy akiknek a munkássága a művészi módszert tekintve lényeges változásokon ment át). Jellemző, hogy a fiatal alkotók mindenekelőtt a fiatalokról írnak — alkotásaikban lecsapódik véleményük közvetlen környezetükről, a családról, az érzelmi szféra, különösen a szerelem problémáiról, figyelemmel kísérik azt a folyamatot, amelyben a gyermek- vagy a serdülőkor kicsi világának sáncai beomlanak és az ember váratlanul egy sereg ismeretlen helyzettel találja magát szemben. Vladimír Klevis (1933) Toulavy éas (A kóbor idő, 1974) című kisregényében olyan — átlagemberszámba menő — fiúkról és lányokról beszél, akik nehezen tudnak eligazodni a hatvannyolcas események bonyolult valóságában. Ezek a fiatalok eddig a maguk apró örömeinek és gondjainak szempontjából nézték a világot, ám váratlanul olyan problémák kellős közepén találják magukat, amelyekkel szemben a többi állampolgárhoz hasonlóan akarva-akaratlan állást kell foglalniuk. Az egyén és a társadalom között elkezdődő párbeszédet az író sikeresen (humoros hangvétellel) vezeti, s írása arról tanúskodik, hogy jól ismeri az adott ifjúsági réteg mentalitását és nyelvhasználatát. Némileg már eltérő, hadd említsük meg, hogy sikeresen próbálkozott meg a humorral Jan Tru- neőek (1933) is a Jeden jako vsechny (Egyik olyan, mint a másik) című elbeszélésében jDnes ráno poprvé, Mladá fronta 1975). Ha ebből a típusból további munkákat akarnánk példaként felhozni, sajnálattal kellene megállapítanunk, hogy a fiatal prózában itt véget is ér a humor. A már nem éppen legfiatalabb szerzők közül — noha íróként csak a hetvenes években mutatkozott be az olvasóknak — mindenképpen meg kell említeni FrantiSek Stavinohát (1928), azt a sajátos hangú elbeszélőt, akinek írásaiban úgy sorjáznak a humoros epizódok, ahogyan azt hőseinek, a kladnói bányászoknak élete kínálja. Epizódfüzérre emlékeztet az 1975-ben megjelent Písniöky s pribékem (Egy történet dalai) című könyvének felépítése, mely afféle önéletrajzi ciklus. Ilyen azoknak az elbeszéléseknek a kompozíciója is, amelyek Stavinoha legújabb kötetében, a Figurky ze sman- tű (Viaszfigurák, 1976) címűben találhatók. Ezekben az epizódokban, melyeket évek hosszú során át lesett el a bányász környezetben, összesűrítve megtalálható az emberi nagyság és gyengeség, a vígság és a könny, a szépség és a rútság. Közvetlen vallomás ez, mely az elbeszélések hőséül választott emberek kitűnő ismeretével és az irántuk tanúsított megértéssel, méltán számíthat feltétlen elismerésünkre. Stavinoha fényképész-elbeszélő, írásai dokumentumértékűek. Kedvelt tematikája mellett a szerző távolabbi időkbe, a második világháború időszakába is elmerészkedett a balladikus hangú jak se slusí umírat (Hogy illik meghalni, 1975) című kisregényének lapjain. Itt is egyik erőssége konszolidált helyzetben az egyszerű emberek rajza, *,Magyarul 1974-ben jelent meg ja szerk megj.j. találja a maga ifjúságát Danielle DuS- ková (1943), ez alkalommal a közép- iskolás ifjúságot a Bobby (1975) című kisregényében. Az előző, Hra na lás- ku (Játék a szerelemért,* 1972) című könyvével szemben, melyben az írónő — megfizetve a becsvágy adóját — elvesztette uralmát hősnője szupernőiessége fölött, a Bobbyban mélyebb elemzését adja jelenkorunk polgári családjának, és saját képviselője által könyörtelen bírálatnak veti alá. Kellemetlenül hat viszont, hogy a hős alakjának felépítésében bizonyos egyenetlenség tapasztalható: az éppen érettségi előtt álló hős egyrészt egyáltalán nem mondható naivnak (lásd csodálatát Cortazár, Godard, Bergman, Antonioni és a nyugati művészet más csillagai iránt, azonkívül józan és tárgyilagos szexuális viszonyát a szomszédlánnyal), másrészt Don Quijote-i vitába bocsátkozik polgári környezetével, mert Bobby egyébként olya# hős, mintha a szocialista ember erkölcsi kódexéből lépett volna elő. Természetesen DuSková egyáltalán nem könnyű feladatot tűzött maga elé, megkísérelte a mai fiatal ember komplex ábrázolását, negatív és pozitív oldalaival együtt — s itt nyilvánvalóan nagyon nehéz megkeresni az igazságot, ha nem akarunk megelégedni csupán a kiélezett negatívumokkal és pozitívumokkal s a rövidzárlatokkal közöttük. Értékelnünk kell ezenfelül a humorát is, amiből a mai prózában oly kevés van. Hasonló utakon jár jana Knitlová (1942) a Zkrocení zlého puchyre (A gonosz hólyag megfékezése) című elbeszélésében, mely a Mladá fronta kiadónál 1974-ben napvilágot látott Kdo ' sní víc veéefí (Ki eszik meg több vacsorát) című antológiában található. Ha már az antológiáról beszélünk, amelyekről még ejtünk néhány szót, akik ott is magas fokú erkölcsi felelősségérzetről tesznek tanúbizonyságot, ahol azt senki sem várná. A társadalom perifériáján élő robusztus alakokat teremtett Václav Dusek (1944) a Panna nebo őrei (Fej vagy írás, 1974) című regényében. Hőse lelkét a korábban elkövetett kisebb- nagyobb bűntettek terhe nyomja, bűnözői hajlamával küszködik és oly erős benne a normális, rendezett élet utáni vágy, hogy eltépi az erős köteléket, mely a bandához kötötte és sikerült kitörnie az emberi lét alagsorából. A Druhy dech-ben (Második nekifutás, 1976), mely szervesen kötődik az előző regényhez, a vágóhídi környezet, vagyis a hős munkahelye túlnő az alakokon és a cselekményen. A konfliktus, melyre a kisregényt építette a szerző, vagyis a hősnek az az igyekezete, hogy megnyerje mosíohakislá- nya kegyeit, nem bírja el a regényben található leírások sokaságát. Dusek a spontáh elbeszélőknek ahhoz a típusához tartozik, amelynél az eszmei-tartalmi cél mindig világos, viszont a mű stílusrétege háttérbe szorul, így nagyobb gondot kell rá fordítani. Lényegesen jobban megbirkózott a választott problémakörrel jirí Svejda 1 (1949) a Havárie (Baleset, 1975) című Wolker-díjas regényében, melynek cselekményét, akárcsak Dugek, termelési környezetbe helyezte. Svejda jóval több alkotói fegyelemmel bír és tökéletesebben látja a mű egészét, mint pályatársa; egy olyan fiatal enjbert választott hőséül, aki — noha provinciális viszonyok között — a high-life bűvkörébe esett; a szerző hagyja, hogy hőse konzumszínvonalra süllyedjen, de végül is megvilágítja előtte a „féregélet“ kelepcéjéből kivezető utat. Svejda regénye nagy olvasói visszhangot keltett — ám a kritikus felelőtlen jóslatok helyett inkább megismétli azt a közismert aranymondást, mely szerint majd a második könyve dönti el, megtalálta-e igazi, eredeti stílusát, mivel első regényében a fiatal író e tekintetben Vladimír Párái hatása alatt áll. Falusi témát dolgoz fel jan Kostrhun (1942) Cerné ovce (Fekete bárány, 1974) című ugyancsak Wolker-díjas regényében. A régi viszonyoknak új, szocialista viszonyokkal való felváltását — mindegy, hogy az emberek egymás közötti vagy a munkához, földhöz való viszonyáról van-e szó — friss és mélyre hatoló szemlélettel ábrázolta. Bízvást elmondhatjuk, hogy fiatal prózairodalmunkon ott kezdenek mutatkozni az érettség jelei, ahol a szerzőknek sikerül kitörniük a szubjektív érzelmek szférájából és tájékozódni képesek az egész társadalmi és történelmi fejlődés „kitágult világában“. Ugyanaz a briliáns stílus, gondolati és érzelmi pontosság jellemzi Kostrhunt a kisepikái műfajban is, elsősorban a Houpací kun (Hintaló, 1976) című novellás kötetében. A szerző érett, kissé nosztalgikus szemléletének egysége által kemény csokorba kötött apró helyzetszondák ezek az írások. Hogy Kostrhunnak kitűnő humorérzéke is van, azt a Modrij kví- tefek (Kék virágszál), című kvázi de- tektívnovellája bizonyítja, mely a Mladá fronta egyik antológiájában jelent IFolytatás a 11. oldalon) Köniizsi István felvétele
