Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-02-27 / 9. szám

av Fuks

m mourn mr/m

iggel, még sötéttel — csakúgy, ; ilyen tájban —, a gyár portáit a bélyegzőóra. Kint fagyott, nár fűtöttek, de az emberek ke- nberedett volt a hidegtől. A bá- csmás Faktor lenyomta az eme- ;íkné a szárítóból fagyos ujjait majd egy különös, gyűrűs kéz Péniáníké, a csaposé, fején sza- ;e kalap, utána VránskJ fino- iliő raktáros hosszú, sápadt, be- negő ujjai, aztán Jaroslav Rá- onsült marós elgémberedett fiús gül Jan Lukeä, és a bélyegzőőra ;a elnémult.

kban és a műhelyekben megin- ípek, mozgásba jöttek, a csapok- t elő, a szárítóban a hőség meg- ! a levegőt, és mindenütt nyug- •alkodott. Az udvar fölött zúgni csőhálózat, a kapunál megindult utó, a portánál Bína igazgatóhe- :sija fékezett, és mindenütt fe- ralkodott. Délután két órakor első műszak, és munkába állt És délután fél ötkor ...

fél ötkor Mínekné a többi Ilivel együtt a bélyegzőórához sie- minél hamarabb otthon legyen, n, és vacsorát készítsen a fiá- slt csak a fizetés előtti napok kálikor a bérelszámolók a munka- liatt csak későn este jártak ha- sg csak húszadika, de Mínekné négsem ment haza. Sőt Miliő, a :m ment haza. Majdnem minden- kantinba sietett.

fti műszak munkásaihoz ugyanis hír, hogy a kormány nem ült ítólag a nem kommunista mitávol maradtak, külön üléseznek elnökségen. Délután további hír í prágai gyárakból küldöttségek : elnökségre az ellenzéki minisz- íegtudni az elszigetelődés okát...

gyár üzemi bizottsága határo- ározta, hogy ők is odaküldenek na igazgatóhelyettes sofőrje, Ce- autóval, meg Faktor, Lukeä és Emikor fél négykor még nem iza, Drábekné a könyvelőségben i:

(Bulgária): GYŐZELEM 174)-7- Alighanem az előszobában várakoznak. Ha egyszer annyian vannak ott, az összes prágai gyárból. — Péniáník a kantinban a söntéspult mögött megjegyezte:

— Lehet, hogy kisöpörték őket, kidobták a mellékbejáraton. Vagy összeszedték valamennyit, és most a Pankrácon csücsülnek. Majd pont őket várja valaki a kormányelnökségen. — Négykor érkezett visz- sza a gyár küldöttsége, azután pedig megjött a harmadik hír: a nem kommunista miniszterek beadták lemondásukat...

Amikor Mínekné fél ötkor bement a kantinba, Péniáník nagy zajban és füstben csapolta a sört, vidáman és erélyesen csapolta, mintha búcsú volna, s amikor megpillantotta Míneknét, csakhogy fel nem kiáltott. — Ez a nő is itt van — mondta aztán Vránsk^nak a pultnál —, jobban tenné, ha inkább a számokat nézné, és nem keveredne bele az ilyesmibe. Tudja, hogy a fia az építészetin van?

Mínekné egy távol eső asztalhoz ült le, a könyvelőségbeliekhez, levette a szemüvegét, s mivel Vránskf a pultnál csak itta a sört és hallgatott, Péniáník azt mondta:

— A miniszterek lemondására nem számítottak. A miniszterek lemondását nem vészelik át.

— Attól függ, elfogadja-e a lemondást a miniszterelnök — mondta Vránsk^ —, és tőlünk is függ. — Vránsk^ mérnök a szociáldemokraták elnöke a gyárban. — Csak nehogy ez a mi kettéválásunkhoz vezessen, mint ahogyan az első világháború után is történt — mondta a homlokát ráncolva. — Nyugtalanság van itt... — Ekkor lépett be a kantinba Skoba.

— Mit parancsol, igazgató úr? — kérdezte Péniáník.

* * *

Másnap délelőtt Skoba korábban ment haza a gyárból. Mary a felesége telefonált neki, hogy megérkezett Kraj ezredes.

— Komolyra fordul a dolog, Skoba úr — mondta az ezredes a csukott ajtó mögött.

— Hallgatta tegnap a rádiót? Mi van a gyái ? Kicsoda az a Lukeä?

— Az üzemi bizottság elnöke — felelte Skoba fáradtan. — Még nagyon fiatal, gondjaiba vette a gyár fiatal munkásait meg néhány árvát. Vránskf mérnök, a szoc- demek elnöke aggódik, nehogy a minisztereik átálljanak a kommunistákhoz. Péniá- ník az Alcronban dolgozott, ügyes üzletember, valamiféle machinációk miatt kellett távoznia, csak átmenetileg van nálunk. Szállodát akar építeni meg parkolóhelyet a Dvofiátéban külföldieknek, osztrákoknak. A termelésben dolgozókat nem ismerem úgy, ahogy illenék, de azok nem annyira fontosak. Aztán vidámabban hozzátette: — Greig ma visszatér Londonba.

— Éppen jókor tér vissza — mondta az ezredes —, talán tudja, mi lesz ma a szak- szervezetek holnapi kongresszusának előestéjén. Talán ön is jól tenné, ha biztosíttatna két repülőjegyet magának meg a feleségének ... — Skoba az ablak felé fordult. Eszébe jutott a n^rskói nyaraló, amelyet oly szerető gonddal épített, és hallgatott. Nem szívesen kérdezősködött. Az ezredes meg felállt, és elment. Egy óra múlva megérkezett Greig. Búcsúzni jött. Kilenc harmatos rózsával meg egy ékszeres dobozkával. A fekete bársonyon briliáns- fülbevaló csillogott, és Skoba ezúttal nemcsak a szívében érzett szúrást, hanem az agyában is. De nem tehetett mást, udvariasan mosolygott, meghajolt és hallgatott, mintha közönséges üveg csillogna a fekete bársonyon.

* * *

Sokan már ötös sorokban álltak, indulásra készen, sok transzparens rúdjára már tenyerek simultak. De sokan még szaladgáltak, egyezkedtek és nevetgéltek, például hátul a portánál, ahol Bína igazgatóhelyettes autója állt, s Péniáníknek az volt a benyomása, hogy az udvar mindjobban valamiféle mulatságra kezd hasonlítani.

A pult mögött Péniáník ökölbe zárta furcsa, gyűrűs kezét. A háta mögött, a fülkében meghallotta a telefont, a pultnál állók a lármán keresztül is hallották, hallotta Vránsk^ is, de Péniáník, mintha még az agyában is hallotta volna. Megragadta a poharát, egy hajtásra kiitta a tartalmát, és ismét rohant be a fülkébe.

— Mi van ezzel? — kérdezte valaki a pultnál. — Dühös, hogy mindig csöng a telefon? — de akkor Péniáník már a fülkében állt pulykavörösen.

— Micsoda? Mínekné? Mínekné? — kiabált kivörösödve, aztán egy kis ideig rémülten hallgatott, majd halálsápadtan letette a kagylót, és visszament a pulthoz.

— Hihetetlen — szólt, abban a pillanatban az ablakon át behatolt a vidám nevetés, s talán nem is vette észre, hogy hangosan beszél —, hihetetlen. Ilyen véletlen, s pont ilyenkor. Micsoda csapás. — Kiment az udvarra. — Telefonáltak, hogy itt dolgozik-e — kiáltotta a Lukeät körülvevő vidám csoport felé, s hangja és arca sápadtsága egyszeriben elnémította a nevetést —, Igen, magát keresték, Minekné asszony, hogy a Rybní utcában lakik-e. A mérnök urat a Stépánsk? utcában az Alcron előtt találták a kövezeten. Elvitték a lakásukra, azonnal menjen haza. A diákokra lőnek

— kiáltotta. — A fia talán halott! — Mínekné előtt elsötétült a világ.

— Ez nem lehet — mondta Faktor kis idő múlva, még mielőtt szétröppent a hír az udvaron, és befutott a kantinba Péntá- ník után, Lukeä abban a pillanatban csak Ráőekot látta, ahogy a transzparenst tartó keze megremeg, ahogy mozdulatlanná merevedik... valamennyien megdermedtek. Az egész udvar; odalett a jókedv. Hirtelen mintha árny suhant volna végig a gyárablakok és a csővezeték alatt. Mintha már nem győzelmi menet állna, ott, hanem gyászoló gyülekezet. Mindnyájan ismerték Míneket, tudtak a fiáról, s ez majdnem olyan volt, mintha a haláleset az ő házukban történt volna. — Ez nem lehet — ismételte Pöniänik a kantinban a pult mögött. — Az egyik diadalmenetté változtatja a felvonulást, a másik gyászmenetté. Hihetetlen — szólt —, ilyen véletlen! — kiáltotta be a fülkébe Faktornak is, de Faktor nem értette, mint ahogy más sem, Vránsk? sem, nem is figyelt rá. Kezében tartotta a kagylót, és autót kért Bínek igazgatóhelyettestől. Aztán felhívta Cené- ket. — Mínekné asszony, nyugalom, biztosan tévedés — mondta, amikor visszatért a kantin elé —, hogy mi történt, úgysem tudjuk most meg telefonon keresztül, a legjobb lesz, ha Cenék elvtárs hazaviszi magát. — Cenéknek pedig azt mondta: —• Villamossal már nem lehet közlekedni, mennek a felvonulók, vidd magaddal Ma- fíknét is, aztán visszajössz, és megmondod, mi van. Valószínű, a Sokolovsk^n találsz már bennünket. — Besegítették Míneknét a kocsiba, Mafíkné melléje ült, Lukeä pedig beszélni kezdett az udvaron az emberekkel. Az ötös sorokban és a csoportokban áll- dogálló sápadt emberekkel. Azokkal, akik aktatáskát vagy másféle táskát tartottak a kezükben, azokkal, akiknek a kezében transzparensek és jelszavak voltak, azokkal, akiknek üres volt a kezük. — Maga bízott benne, hogy nem használnak fegyvert — mondta neki valaki, és Lukeä bólintott. — Az a fiú biztosan nem volt bujkáló ellenség — jegyezte meg másvalaki, és Lukeä ismét bólintott. Aztán kijött a kantinből Vránsk? mérnök. Sápadt volt, mint valamennyien, odalépett Lukeához és. így szólt:

— Látja, elvtársi Magának éppen megszületett a fia, az övé meg meghalt. Ismerje el, hogy ez rettenetes... — Lukeä egy pillanatra felemelte a fejét, s az udvar fölött megpillantotta a hideg februári eget. Világoskék és szürke volt, de súlyos, mint az acél, mint a kő. Súlyos teher nyomta, a sziklánál is súlyosabb. — Igen

— mondta Vránsk^nak, és nem kereste a a választékos szavakat, arca sem öltött ünnepélyes kifejezést. Mégis, amikor tekintete találkozott Ráőek, a ZiZkovi árva tekintetével, megpróbált megnyugtatóan mosolyogni.

— Felmegyek magával — mondta Cenék Míneknének a ház előtt. — Van itt lift?

— Felesleges kérdés volt. Cenék szinte a karjában vitte fel a félájult asszonyt az első emeletre, a másik oldalon Mafíkné támogatta. A lakást ki kellett nyitni. Ma- fikné megtalálta az asszony táskájában a kulcsot, de Mínekné maga nyitotta ki az ajtót. Abban a pillanatban bebukott rajta. Tomää évfolyamtársába, Mirekbe botlott.

— Hol van Tom?! — kiáltotta, és berohant az udvarra néző szobába. Mindez oly szédítő gyorsasággal történt, hogy Tornáénak nem maradt ideje felállni a székről. Ült az asztal mellett, az asztalon cigaretta- csikkel teli hamutartó, üveg és két pohár. Már nem volt olyan nyúzott és sápadt, mint vasárnap, amikor itt járt a nagybátyja. — Mi történt? — kérdezte.

— Marié, Péniáník tévedett — mondta Mafíkné, mihelyt Mínekné végre összeszedte magát valamelyest, és képes volt felfogni a szavait —, Marie, Péniáník összetévesztett valaki mással.

... Cenék lassan, szinte lépésben vezetett a Sokolovsky úton a járda mellett, szemben velük hosszú sorokban vonultak az emberek a külvárosi gyárakból a centrum irányába transzparensekkel, zeneszóval, lassan haladtak, lépésben, erőltették a szemüket, végül fele úton megpillantották az övéiket. Az élen, a jelszavak és transzparensek előtt menetelt Lukeá, Faktor és Bína igazgatóhelyettes. Erős, nyugodt léptekkel haladtak, de Cenékék látták, hogy még nincs minden rendben. Megálltak, kiugrottak a kocsiból, és feléjük futottak. Odaértek, a menet néhány pillanatra megtorpant. Valaki kiáltott valamit, de akkor ismét kiléptek, s aztán már minden nagyon gyorsan ment. Lukeá megragadta Míneknét, és odahúzta a maguk hármas sorába. — Nyilván a lövöldözés is hazugság — mondta —, biztos, hogy egyáltalán nem lövöldöztek. Majd kiderül — szólt, és a úgy érezte magát, mint aki újjászületett. Itt menetelt az egész gyár. Másodízben vonultak az Öváros térre, ott kellett elhangza- niuk az utolsó döntő szavaknak a haza további sorsáról. A gyár délig csendes maradt, üres, mint a sziget, melyet elhagytak a tengerjárók.

Csak a kantinban, az asztálnál ült három ember. Három ember, rumot ittak, Hennessyt meg szódát, lucskos volt körülöttük a padló.

Abban a pillanatban kinyílt a kantin ajtaja, s egy asszony állt a küszöbön. Perzsabundában, kalap nélkül, hosszú fekete szempillájával, briliáns-fülbevalójával olyan yolt, mint egy jelenés. Felkáltott, és Pé- níáník azt hitte, ott helyben elájul.

— Csak nincs tűz, nagyságos asszony? — nevetett Péniáník.

— De tűz van — mondta az asszony, és odaugrott a lucsokba, az asztal mellé —, tűz van! Csomagolunk és indulunk Londonba, egy pillanatig sem maradunk tovább. Kraj ezredes nálunk van. — Aztán minden összefüggés nélkül kiáltotta: — Útlevél ide, útlevél oda, a börtönből sem az ajtón keresztül szöknek.

— Útlevelünk van — Skoba igyekezett megőrizni a nyugalmát, ülve maradt az asztalnál, megpróbálkozott az utolsó lehetőséggel. — Hiszen semmi sem történt, Mary — mondta, —, tovább élhetünk és dolgozhatunk itt, mint bárki más. Pihennünk is lesz hol,, a nyaraló...

— Hát akkor maradj itt — Mary hirtelen hűvös lett —, megyek egyedül. Megyek, mégpedig azonnal, még ha egész a repülőgépig kell is átfurakodnom a tömegen. A gyár előtt vár a sofőr az autóval — hevesen az ajtó felé fordult, Skoba ... Skoba tenyerével az összeöntözött asztalra támaszkodott, és felállt. Felállt, de mintha ellenkezőleg, éppen leülne. Sápadt volt és meggyötört, mint aki kétszeresen eljátszotta az életét.

Az ablaknál, lakásuk kék szalonjában hideg szemű árny állt, a háta mögött egy állványon az eltört pagoda, de a falnál már néhány leakasztott kép meg egy kristálycsillár. Kraj ezredes az ablaknál állt, az utcát figyelte.

Alatta, a fagyos, száraz utcán végtelen emberáradat menetelt, gyárakból, hivatalokból transzparensekkel, zeneszóval, feliratokkal, aztán feltűnt a kékesszürke egyenruhás üzemi őrség, karjukon szalag. Kraj összeszorította a zsebében a kezét, az utóbbi napokban fegyvert hordott magánál, s magában azt gondolta: A harc nem ért véget. A harc csak most kezdődik. Látott egy csoportot, a jelszó a kétéves tervet hirdette meg a gyerekek boldogabb jövőjét. A gyerekek boldogabb jövőjét hirdető jelszót valamiféle inas vitte. Előtte az élen három férfi meg egy szemüveges nő haladt.

Mentek, s minél jobban közeledtek az Óváros térre, annál jobban elvesztek az áttekinthetetlen ember- és transzparensáradatban. Ügy vesztek el, mint csepp a tengerbe, de önmaguk számára nem vesztek el. És a többiek számára sem. Úgy érezték, hogy éppen ilyen cseppekből, ilyen kis forrásokból lesz a tenger, mint amilyenek ők is, akik egy kis időre elhagyták a gyárat. Ráőek, az újdonsült marós, a Külvárosi árva mosolyogott, tele szájjal szívta a metsző hideg levegőt. Lukeá a feleségére gondolt meg a fiára, aki épp ma született, Mínekné Tornáéra, aki épp ma támadt fel halottaiból, ha ugyan feltámadt halottaiból az, aki nem halt meg, és a bátyjára, a turnovi vasutasra, Krására. Amikor a tömeg nagy keservesen átjutott a Lőportorony alatt, apró pelyhekben ismét hullani kezdett a hó.

Február huszonötödiké volt, délután négy óra ...

KOPASZ CSILLA fordítása