Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-27 / 9. szám
... A másik megdöbbenve bámult az arcába. Mi lelte ezt a nyomorultat, ezt a hülyét, ezt a puhányt? Megnyalta kiszáradt ajkát, nyugalmat erőltetett magára: — Hol vannak a papírok? Ma estére ígérted, tudod, hogy ma éjszaka olajra kell lépnem! Add ide, egy órán belül indulnom kell! — Nélkülük indulsz ... — Micsoda?! — A kemény ujjak karomszerűen megragadták a vállát, rázták, mint a rongyot. — Megőrültél?! Át akarsz ejteni? öt hetet vesztegettem itt el miattad — sziszegte gyűlölettel az arcába —, itt állok egy fillér nélkül, és... mit mondok majd a —• elharapta a szót, már majdnem ordított. — És mit mondok majd Verának — tette hozzá gyorsan, hadarva, összehúzott szemmel várta a választ; ha ez a rongy erre sem mozdul, akkor ... akkor mindennek vége. De a mérnök megmozdult. Fölemelte a fejét, hosszan, vizsgálódva a másik szemébe nézett. Aztán csak ennyit mondott: — Verát üdvözlöm. Éljen boldogan ... Ekkor érte az arcát az első ütés. A másikra már nem emlékezett, hangtalanul, lihegve dulakodtak, aztán felborult egy szék, valami recs- csent, végigvágódtak a földön, s tompa kábulatban érezte, hogy az egyik rúgás a koponyáját éri... Aztán valami ködös káprázaton át látta, hogy a másik feltépi a szekrény ajtaját, vadul kutat, ruhadarabok repülnek a padlóra, aztán az éjjeliszekrény fiókja zuhan a földre, az ágyból kivágódik a párna, a könyvespolcról könyvek fordulnak alá ... Az agya kitisztult, valami derűs nyugalom szállta meg. — Hiába kutatsz — szólalt meg, a bedagadt szája miatt nehezen forgó nyelvvel, de tisztán és érthetően. — Itt voltak, az összes papírok itt voltak, de mindent visszaadtam. A másik megrettenve egyenesedett föl, riadtan a zsebéhez kapott. Ez az állat, villant át az agyán, ez az állat erkölcsi gátlásokat kapott. Bedőlt a bolsiknak! Megfertőzték a hangzatos szólamaikkal, és az utolsó pillanatban elárulta őt! Menekülni! — volt az első, ösztönös gondolata, talán már a nyomában is vannak. Kivette a zsebéből a revolvert, a földön fekvő, mozdulatlan alak fölé hajolt. — Kinek beszéltél rólam?... Ki tud rólam, feleljl De a mérnök lehunyta a szemét, nem válaszolt. — Felelj, mert szétlövöm azt az •átkozott koponyádatl Hitegettél, a pénzemből uraskodtál, kinek köptél be közben, felelj! Te szemét! — Hirtelen támadt dühvel sziszegte az arcába: — Te ... úriember! A szóra felnyitotta a szemét. Hosz- szan végignézett rajta, aztán elfordította a fejét. — Eredj a fenébe — mondta közömbösen. Meg sem próbált feltápászkodni, jó volt így feküdni, ez egyelőre mindent megoldott. Verát és Erzsikét és a másnap reggelt és mindent. De miközben az előszobaajtó felől felharsanó éles csengetés belehasított az agyába homályosan felrémlett előtte, hogy az életét többé nem oldja meg semmi sem. Aztán újabb rúgás érte a koponyáját, s ettől ismét elájult. Mikor a közbiztonsági szervek, akiket az öregasszony hívott oda a feje fölött dübörgő zaj miatt, betörték az ajtót, még mindig eszméletlen volt. Aztán álmodni kezdett. Mintha egy idegen hang valami fegyverről beszélt volna, amelyet el kell venni valakitől, s ő csodálkozott •ezen, mert hiszen neki sohasem volt fegyvere. Aztán mintha valaki bevillant volna a szobába; egy asszony volt, s ő kínlódva próbálta megfejteni, Vera vagy Erzsiké?... És az asszony félrelökte maga elől a férfiakat, aztán felsikoltott, zokogni kezdett: „Mamika, minek avatkoztál bele...“ Aztán már nem tudta, ki lehet az a mamika, a többiből már csak annyit értett, hogy valahol távolabb egy öregasszony szipog, és ijedten hajtogatja: „De mikor azt hittem, betörők járnak nála... hiszen ez a gyilkos félig megölte ... hát ez a gyilkos nem betörő?...“ Nem betörő ... nem betörő ... Vera! ... Erzsiké! ... • Részlet az író Megtudtam, hogy élsz című regényéből ... A tárgyalóterem ablakán egy életunt légy ődöngött, a bíró időnként lopva odapillantott, szerette volna közelebbről szemügyre venni. Ablakon zümmögő legyet könnyű leütni, jutott eszébe, és a gyermekkorára gondolt. Náluk otthon, ilyenkor ősszel annyi volt a légy, hogy sokszor még a füzetét is belepték tanulás közben. De később, mikor városi iskolába került, bosszút állt rajtuk. Az óra közti szünetekben, amíg a többiek fogócskáztak az udvaron, vagy a tízóraijukat majszolták a pad- ban, ő sorra járta az ablakokat, és irtotta a legyeket. A fiúk el is nevezték légyölő galócának. De ő nem bánta. Lopva elmosolyodott. Eszébe jutotf, hogy a hivatása is hasonlít a legyek irtásához. Persze nem minden légy egyforma. Az a szikár, nyurga alak ott, a ronda keskeny bajuszával, alattomos fajzat. Döglégy. Mindent tagad. Szeretne mindent rákenni arra a másikra, az pedig hagyja. Ha nem ismerné olyan jól az ügyet, sok gondot okozna neki ez a szerencsétlen. Olyan, mintha szándékosan még jobban bele akarna keveredni az ügybe. Életunt légy. .Szándékosan zümmög itt a síkos üvegen, várja, hogy agyoncsapják. Nem, barátom, a dolgok nem ilyen egyszerűek. Hülye fráter vagy, elkényeztetett úrifiúcska, de azért én nem haragszom rád. Most majd egy kicsit leizzasztjuk a fölösleges puhaságodat, dolgozni fogsz, hogy megtanuld megbecsülni a munkát és az életet. Hanem a barátodnak kitekerjük a nyakát. Az ügyvéd befejezte a védőbeszédet, elegánsan meghajolt, leült. Az ügyvéd úr a régi iskola híve volt, szerette a hangzatos, szép beszédeket, szerette a szíveket markolászni. Most is remekelt: ahogy a háború borzalmait okolta mindenért, igazán megrázó volt, bár ami a partizánok száraz kenyerét illeti, hát azzal egy kicsit melléfogott. Nem, száraz kenyerük nemigen volt. Emlékszik, még a felkelés elején, valahol Polyanka alatt sikerült elcsípniük egy komiszkenyeret szállító katonai teherautót, akkor mindegyikük kapott egy egész kenyeret. Ű a magáét egy ültében megette: akkor már három hete nem láttak kenyeret. De hogy valaha is rájuk száradt volna a kenyér, arra igazán nem emlékszik. De mindegy, azért az ügyvéd úr nagyon szépen beszélt. Bár ami az asszonyt, azt a bizonyos Vera nevű csodát illeti, hát ott is túlzásba vitte egy kicsit azzal a két szerető szívvel, amelyet a fasizmus könyörtelen karmai elragadtak egymástól, mert ha nem csalódik, mire ez a szerencsétlen mafla kiszabadul, addigra a szerelmes szívű asszony már a harmadik amerikai tiszt felesége lesz. Esetleg a szeretője. Mindenesetre jó nő lehet, hogy ez a lovagias félkegyelmű makacsul hallgat róla. Bár a háttér így is világosan áll előtte, nem volt nagy művészet összeállítani. De őt most jobban érdekli az a másik asszony itt, aki ott ül a tanúk padján, a szeme ég, a szája félig nyitva, néha kétségbeesetten odapillant a másik tanúra, aki viszont határozottan rosszkedvűnek látszik. Nem ideges, rosszkedvű. Főmérnök. A szája körül valami ismerős, keserű vonás van, kire emlékezteti őt ez a keserű férfiarc? A légy mélabúsan zümmögött az ablakon, oda kellett pillantania. Poros az ablak, szólni kell a takarítónőnek. A légy elhallgatott, kimerültén megült az ablakkeret alsó sarkúban. Elfordította a fejét az ablaktól, közben egy pillanatra felvillant előtte a saját tükörképe az asztal fekete üveglapján. Megvan. A keserű vonás — a saját szája körül látta heteken át, akkor, mikor megtudta, hogy a sógorát agyonverték a gárdisták. De ez már régen volt. Régen volt. Egy másik világban. Talán a főmérnök szája sarkából is eltűnik egyszer az a vádló és marcangoló keserűség. Az ember meg tud békélni a múlttal, ha biztos a jövőben. ... A kis szőke asszony, ott a tanúk padján, összerezzent. Az emelvényen álló férfi egyenletes, nyugodt szavai belémartak. — Népi demokráciánk tisztasága megköveteli, hogy éberen őrködjünk a dolgozók erkölcse felett... Nem léphetünk be piszkos, idegen szennyektől mocskos bakancsban a munkának abba a csarnokába, amelyet vérrel váltottunk meg, könnyel és verejtékkel mostunk szeplőtlenné. A vád ... ... Igen, ez az. A szemét ellepték a könnyek, a halott urára gondolt és a kislányára. Úgy érezte, mintha a szavak neki szólnának, mintha az idegen szenny rá tapadna a legjobban, az ő tiszta, kis élete hull itt a sárba. Felzokogott, nem is érezte, mikor a főmérnök megszorította a karját, és óvatosan a füléhez hajolt. — Hagyja abba — sziszegte a fülébe halkan. — Azonnal hagyja abba. Az emberek azt fogják hinni itt mögöttünk, hogy azt a fájdalmas képű lovagot siratja. — Az asszony kínlódva nagyot nyelt, aztán ökölbe szorította a kezét, kihúzta magát. A főmérnök bosszúsan dőlt hátra, a mennyezetre függesztette a tekintetét. „Népi demokráciánk tisztasága megköveteli...“ Jó sok szemét akad még ebben a mi népi demokráciánk tisztaságában. Beletelik még néhány év, amíg megszabadulunk tőle. Könyörtelen szigorral, kérlelhetetlenül meg kell rostálnunk az embereket. Ámbár — amennyire az iratokat tanulmányozta, ebben az ügyben ő sem nagyon gratulálhat magának. Megelégedett azzal, hogy ez a dróton rángatható nyavalyás ott a vádlottak padján, ellenszenves neki. Annyit tudott róla, amennyit az életrajza meg a hivatalos papírjai elárultak. De sohasem vett magának annyi fáradságot, hogy egy kicsit mélyebben, emberibben foglalkozzék vele. Ha megtette volna, talán most nem ülne ott. Többet kell majd foglalkoznia az emberekkel, többet. Kiegyenesedett, a szeme megakadt a bírón. Vajon mit firkál? Biztosan az ítéletet szövegezi. De a bíró nem az ítéletet szöve- gezte. A bírónak még mindig az ügyész szavai csengtek a fülében. „Népi demokráciánk tisztasága megköveteli ...“ Igen, ez az. Ez az egyedüli világos szempont. Nem a bosszú és a megtorlás, hanem a tervszerű tisztogatás, a fáradhatatlan, makacs rendcsinálás, a dolgozók erkölcsi védelme, a kiverekedett új élet védelme. Ítéletek mindig lesznek, de az új ítéleteket nem a vádlottak padján ülő bűnös szempontjából kell megfogalmazni, hanem a vádlottak padján kívül álló társadalom szempontjából. Az ügyész összehajtogatta a jegyzeteit, a védő a vádlottakhoz lépett, valamit súgott nekik. A teremben csend lett, valamelyik ablakon egy légy zümmögött. A bíró felállt. .. . Második éve már, hogy összeforrott ezzel a képpel, amelybe már ő fúrta bele a két új, magasba szökő, karcsú, vörös kéményt, az új üzem megbízhatóan zömök, szürke falait, a rakodó hűvösen szabályos betonsíkját, s az igazgatósági épület büszke, mélykék csempével kirakott homlokzatát. Ö hajszolta, rimánkod- va, könyörögte, követelte össze a szürke falak között duruzsoló, zümmögő, zakatoló gépek minden gyönyörű darabját, az impozáns kavarót, a hetyke szeletelőt, emeletes villanykocsikat, a gépház királynőién lenyűgöző dinamóját, s ő toborozta melléjük az embereket is. A nehéz léptű és dörmögő szavú embereket, akik a sapkájuk felé böktek, ha befordult a tágas csarnokok valamelyik lengőajtaján vagy a műhelyek vaskapuin, fél szemmel intettek feléje a dübörgő gépek vagy a kattogó csillék mellől, és melléje szegődtek, ha végigment a kváderek szürke porával és a vörös téglaporral vastagon borított udvaron. Ez mind hozzátartozott az élethez, sőt valójában ez volt az élete. Holdas estéken, ha nagy néha magányosan, gyalog ballagott hazafelé az elcsendesedett, széles műúton, és a város felé vezető, merész kanyarban még egyszer eléje tárult a gyár éles kontúrokban kirajzolódott háttere, szokatlan szavak és érzések kerítették hatalmukba, amelyeknek egyszer, egy kivételesen meghitt pillanatában így adott megszövegezést: az ember és a táj... Megült a csend, beszé'lni kezdett. A másik kettő még mindig zavar tan, értetlenül bökdöste egymást, a szemével, neki kellett megszólalnia. — Idestova másfél éve vagyok ebben a gyárban, és most rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok ide való. A hátam mögött lopnak, feketéznek, szélhámoskodnak. És én nem látom, nem veszem észre. És az elvtársak sem segítenek nekem. A gyár párt- szervezetének az elnöke tud a dolgokról, de nem szól. Az üzemi bizottság elnöke látja,* de hagyja. Nem, elvtársak, ne szóljatok közbe, nem akarok vádaskodni; igazatok van. Ha a nemzeti gondnok nem látja, minek szóljatok ti. De még sincs igazatok: a gondnok lehet vak, lehet csirkefogó is. És nektek mindenféleképpen szólnotok kell... Bacsó felpattant. — Széles elvtárs, nem hallgatok tovább! Nem tudom, miről beszélsz, de azt látom, hogy nem úgy beszélsz, ahogyan szoktál. Hát én megfelelek úgy, ahogyan én szoktam. Te azt mondod, másfél éve vagy itt, és most látod, nem vagy ide való. Én azt mondom, fél éve vagyok raktáros, azelőtt munkás voltam. De én mégsem mondom azt, hogy nem vagyok ide való, mert lehet, hogy butább vagyok, mint a régi raktáros, de hogy az tolvaj volt, én meg nem vagyok, az biztos. Ennyit arról, ki ide való és ki nem. Ami pedig a másik kérdést illeti, hogy mért nem szóltam neked, hát arra meg csak annyit mondok: aki rókát akar fogni, az nem visz dobot magával. Te ma jöttél rá a disznóságokra, én vagy három hete. Azóta szimatolok, nézge- lődöm. Tegnap végeztem a pénztárszelvények összeadásával. A pénztárosnő segített, megmondtam naki, ha eljár a szája, repül. Hát előbb nem szólhattam. Mi lett volna, ha tévedek, mi? A pártelnök beledugta az orrát valamibe, amihez semmi köze, és felsült. Akkor mit csinált volna Széles elvtárs, a kommunista és a nemzeti gondnok? Hagyta volna, hogy együtt röhögjenek rajta a pártelnökkel, vagy odaállította volna a pártelnököt bűnbaknak? — Ha nem lett volna igazunk, csendben maradtunk volna. — Ebben sincs igazad, Széles elvtárs, ahogy én látom a dolgokat. Ha a gondnok kezd fürkészni, annak híre megy. Akkor nem lehetett volna csendben maradni. — Akkor is szólnod kellett volna. Nem dolgozhatunk egyedül, ki-ki a maga szakállára. — Lassan lehiggadt, most már szégyellni kezdte előbbi gyöngeségét. Felállt, végigsétált a szobán. — Sokat kell még tanulnunk, elvtársak — állt' meg aztán sóhajtva Dobra előtt. Dobra hunyorogva nézett fel rá, széttárta a karját: — Hát engem meg büntess meg, vagy válts le, tégy velem, amit akarsz. De én megmondom nyíltan, nehéz egyik üzemvezetőnek beleszólnia a másik dolgába. Mindjárt ráfogják, hogy irigykedik, meg hogy versengeni akar. Rácz Olivér Megbékélsz a málnai, ha biztos a jövőd*
