Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-02-20 / 8. szám

Monomotapától Zimbabwéig — 1 I Bmmríím 4 TÉMÉpm Zambia szülje H J V«'aK ésszolfáK „parWsej Mert «eiet MP mfflislteretao* 1956 és 1962 között, kerek hét éven át miniszterelnök volt, túlélt hat lon­doni gyarmatügyi minisztert és össze­sen tizenegy év alatt, amíg előbb pártelnök, majd kormányelnökként te­vékenykedett, minden módon megpró­bálta megteremteni a „partnerságon alapuló afrikai államrendszert“. Azt mondotta: szemben a dél-afri­kai apartheid-rezsimmel, azaz a fehé­rek és színesek teljes elkülönítésének fajvédő elképzelésével, ő a „külön­böző színű emberek együttműködését, partnerségét“ teszi politikája alapjá­vá. Csak annyit felejtett el megmon­dani az egykori mozdonyvezető, hogy ezt a partnerséget az úr és a szolga partnerségében látja — az úr mindig a fehér ember, a szolga örökké a fe­kete marad ... Welensky egyébként emlékirataiban — amelyek ennek a politikának a kanyargós útját írják meg 1964-ig — szüntelenül arról be­szél, hogy a fehér telepeseknek van egy olyan csoportosulása, amely re­ménytelenül áll szemben a haladással, nem érti még, hogy „a második világ­háború óta Afrikában alapvetően megváltozott a helyzet és csuk a fe ketékkel való, az eddiginél jobb együttműködés segíthet a fehér föld birtokosok és gyárosok egészséges üz leti tevékenységében“ — azaz felraj zolja a lan Smith és Winston Field vezette szélsőségesek politikai vona­lát is. séhez — mert számukra még London „színesbarát“ látszatengedményci is túlzottak voltak. Ekkor került a kormány élére lan Smith. Az 1964 derekán megalakított első Smith-kormányt a londoni sajtó hamarosan cowboy-kormánynak ne vezte el. Azt akarták ezzel kifejezni, hogy az új miniszterelnök nem riad vissza semmitől, minden kaland vé­gigjátszására hajlandó és célja egy te lepesállam megteremtése. 1964 szeptemberében haladó angol újságírók megírták, hogy a mosoly- tálán miniszterelnök“ (Smith azért nem tud mosolyogni, mert háborús sé rülése után megoperálták az arcát, és éppen azokat az izmokat távolították el, amelyek a mosolyt formálják ki az emberarcon) nemcsak az akkor afri­kai reakció jelképének tekinthető Moise Csombévul tart szoros kapcsolatot, ha­nem titkos tárgyalásokat folytatott Verwoerd dél-afrikai miniszterelnök kel, és az akkor még hatalma teljé­ben levő gyarmattartó Lisszabonnal, Salazar és Caetano rendszerével. Ma­ga lan Smith Salisbury-ben született — nem voltuk tehát már, mint oly sok más rhodesiai politikusnak, pél­dául Winston Fjeidnek is, gazdasági, családi, személyi kapcsolatai Lón donnái. De mindenesetre hozzálátott, hogy a „telepesállam“ érdekében mozgósítsa mindazokat az angol po­litikai és gazdasági nagyságokat, akik A férfi ott feküdt a halottas ágyon körülötte a család, a palota más termeiben politikai vezetők várakoz­tak. A haldokló egyik utolsó mondata egy kérdés volt: „Ugye nem szokták megváltoztatni országok nevét?“ — suttogta. A haldokló férfi neve: John Cecil Rhodes. Akkoriban már úgy emleget­ték, mint az „angol gyarmatbiroda­lom nagy megerösítöje“, vagy csak úgy, hogy „korának legnagyobb üz­letemberei közé tartozó finánczseni“. A herstfordhirei pap fia, a Brit Dél afrikai Társaság megalapítója. Fok­föld miniszterelnöke teljes joggal tet­te fel ezt a kérdést. Mert hiszen hét évtizeddel halála után örökre el­tűnik a neve Afrika térképéről, amelyre akkoriban még két helyre is odarajzolták: az Észak-Rhodesiának és Dél-Rhodesiának nevezett területek visszakapják eredeti, igazi nevüket, azt, amelyet valaha rég, az igazi gar­dák, az őslakosok, Afrika fekete fiai adtak annak idején. Valamikor rég portugálok szálltak partra Afrikában és előrenyomulva a földrész belseje felé megtámadták Monomotapa államot, azt az országot, amelyben a masóna néger nép lakott. Ez még több mint négy és fél éuszá- századdal ezelőtt a dél-afrikai Trans zaddal ezelőtt történt, aztán másfél vaalból elkergetett matabele néger törzs emberei érkeztek meg délről, menekülve a fehér hódítók elől és meghódították a masónák földjét. A múlt század utolsó évtizedében jelent meg itt a Rhodes által alapi tott Brit Dél-afrikai Társaság. Még nem is tudták pontosan, hogy mi min­dent rejt a föld mélye, csak az arany ról tudtak, de ez már elég arra, hogy rátegyék a kezüket a matabele és a masóna törzsek földjére ... 1890 és 1898 között a Brit-afrikai Társaság saját fegyvereseivel-— a tő kések szinte ,Jcölcsönkérik a haderőt Londontól — szabályszerű magángyur- matot létesít, amely 1898-ban a Dél Rhodesia nevet kapja. A dúsgazdag nagytőkések 1923-ban, tehát negyed százados uralom után óriási összegű „kártérítés“ ellenében átadják Dél Rhodesiát Angliának, amely „önkor­mányzattal rendelkező gyarmatként“ kezeli. Ez a rend harminc évig állt fenn; 1953-ban az elenyészően kicsiny fehér kisebbség a dúsgazdag telepesek nyo­mására létrejön a Rhodesia és Nyassza- föld-szövetség, amely képviselteti ma­gát a Brit Nemzetközösség tanácsko­zásain. 1961-ben teremtik meg az új alkotmányt — természetesen a meg­alkotásban, semmibe véve az őslakó kát, csak a fehérek, az elenyésző ki sebbség kap szerepet. Az úgynevezett RhodesiaNy assza)öld Szövetség vagy más néven Közép afrikui Államszövet ség az első pillanattól fogva a nem­zeti felszabadító mozgalom harcainak színtere. 1962. december 19-én ismeri el Anglia Nyasszaföld jogát, hogy kilép jen a szövetségből, 1963. február 1-én kap önkormányzatot és veszi fel a Malawi nevet — 1964. július 6 án pe dig Malawi a Brit Nemzet közösség ke­retében alkotmányjogi függetlenséget kap, azzal, hogy két esztendő múlva, 1966 júliusában független köztársa sággá lesz. A szövetség másik részé­nek harca más irányt vesz: 1964 ja­nuárjában Észak Rhodesia belső ön- kormányzatot kap, októberben pedig Zambia néven kikiáltja a független­séget. Marad tehát Dél-Rhodesia, amely magát hamarosan csak Rhodesiának nevezi — egy közel 400 000 négyzet­kilométernyi terület, amelynek közel ötmilliónyi lakosából még 250 000 sincs fehér — mégis ők az ország gazdái, szemben az igazi tulajdono­sokkal, a masóna, az udebele, a mata­bele, a tszonga, a tonga, a bavenda nyelvet beszélő bantu négerekkel. Még 1964-ben jelent meg a londoni könyvpiacon egy különös memoár. Sir Roy Welensky könyve, a „Welensky's 4000 days“ címmel. A Collins Kiadó hihetetlen gyorsasággal, néhány nap alatt adta el az első kiadást, amelyet aztán még három másik követett. Ez- a könyv azóta is sokat segít abban, hogy az ember valamelyest megértse a hatvanas évek rhodesiai problémá­it, azokat a kérdéseket; amelyeknek jórésze sohasem oldódhatott meg, hi­szen a gyarmati elnyomásban, a faj­gyűlöletben gyökeredzett és gyöke­redzik mindegyik. A könyv írója Sir Roy Welensky az afrikai történelem legkülönösebb figu­ráinak egyike. Családja az egykori cá­ri birodalomból a pogromok elől me­nekült a brit szigetekre, maga We­lensky valahol útközben született egy kivándorlóhajón. A család egy része azután Afrikába került, ahol Welens- kyböl ifjúsági sportoló, nehézsúlyú bokszbajnok lett, aztán mozdonyveze­tőként dolgozott néhány évet, szak- szervezeti funkcionárius volt, végül pedig megalakította néhány más fe­hér polgárral és földbirtokosokkal együtt az United Federal Party-t, amely az egykori gyarmat érdekes csoportosulása volt: tagjai közé fel­vett néhány fekete bőrű polgárt is, de lényegében a fehér uralom meg­szilárdításának pártja volt. Welensky Roy Welensky, a volt nehézsúlyú bokszbajnok 1964-ben Welensky megbukott mint kormányelnök, pártja kettészakadt, és a [járthoz tartozó jómódú feketék az Egyesült Néppárthoz csatlakoztak, a fehérek közül pedig a jelentős több­ség belépett a már működő Rhode siai Front nevű szélsőségesen jobbol­dali, fajvédő pártba. Ennek a pártnak szervezéséhez az ország leggazda­gabb dohányültetvényese, Winston Field adta a pénzt. (Ezért is kapta meg Welensky bukása után a minisz­terelnöki posztot.) Winston Fieldnek igen jó kapcsolatai voltak űz angol dohányipar vezetőivel, és nyilván ezért lépett vissza, amikor pártja ha­marosan a legjobboldalibb csoport nyomására hozzákezdett a gyarmat teljes függetlenségének előkészíté­lan Smith 1964-ben, a rhodesiai rádió mikrofonja előtt érdekeltek Rhodesia valamelyik nagy cégében vagy a rhodesiai dohányüz letben. így került sor arra, hogv Áme ry légügyi miniszter, Lord Malvern és Lord Salisbury hamarosan ugyanazo­kat a kijelentéseket tették Londonban az alsóházban és a felsőházban, ame lyekkel Rhodesiában Ian Smith ké szítette elő az úgynevezett önállósá­got. Maga Ian Smith, miután többször is kijelentette, hogy „amúgy is sor kerül majd nagyon hamarosan a tel­jes önállóság kimondására“, egy be szédében gúnyosan ezt mondta: „Leg jobb lenne pénteken délután kinyilvá nitani önállóságunkat. A tőzsde és a City uzlétházai akkor már bezártak, s a víkend után, amikor a szombat vasárnapi horgászásból visszatértek az uruk a fővárosba, hétfőn mindenki na pirendre tér majd az esemény felett.“ A rhodesiai fejlemények — lan Smith kormányának mind nyersebb intézkedései a nemzeti fiiggetlensé gért küzdő őslakók, az ország igazi gazdái, a feketék ellen — mind ki ncsabb helyzetbe hozták Londont. Í.964 nyaránál Londonban megtartott nem zetközösségi értekezleten szinte min den tagország - egyáltalán nem csak a színes bőrű nemzetközösségi országok képviselői! — szokatlanul éles hungon bírálta u rhodesiai ullrá kát. Ugyanebben az esztendőben két alkalommal az ENSZ ben is erőteljes bírálat érte lan Smith tevékenységét; egy alkalommal még a Biztonsági Ta­nács napirendjén is ott szerepelt faj­üldöző politikája. Az angol kormány számára mind kellemetlenebbé vált a telepesmi­niszterelnök. Arról már szó sem le­hetett, hogy az ultrák, a fehér tele­pesek minden követelését teljesítsék, de leheletlen volt a határozott szem­befordulás is a rhodesiai kormány­zattal. Ezt nem tűrte volna el a 42 konzervatív képviselőből, két minisz­terből álló úgynevezett „réz-lobby“, az az angol politikai csoportosulás, amely mindenre hajlandó volt lan Smith’és politikája védelmében. G. M. I Folytatjuk f 1977. II. 20. Cecil Rhodes szobra Salisbury főterén

Next

/
Thumbnails
Contents