Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-13 / 7. szám
RIPORT MOZAMBIKBÓL A természetes inélyvizű öböl tette Maputót kikötővárossá (A szerző felvétele) > 1977. ' II. 13. „Mozambik tranzitország volt a portugál időkben“ — mondta a maputói kikötő egyik mérnöke, amikor a darukhoz kísért. Tőle hallottam, hogy Mozambik kikötőinek évi kapacitása 30 millió tonna áru ki- és berakodása. S ebből 15 millió tonna jut Maputóra! A látvány valóban lenyűgöző volt a kis hajóról, amellyel az öböl túlsó partjára, Catembébe igyekeztünk. Onnan jól látni egész Maputót és a kikötőben sorakozó hajókat. Az egyik óceánjáró éppen akkor állt a daruk alá: az S. A. Huguenot — Fokvárosból. Árbocán dél-afrikai zászló s a nemzetközi szabályoknak megfelelően a mozambiki nemzeti lobogó. De nem ez az egyetlen dél-afrikai vagy legalábbis Dél- Afrikából árut szállító hajó a maputói kikötőben ... Dél-Afrika közel van Lourengo Marques — a mai Maputo — kikötőjét az utóbbi évtizedekben a dél-afrikai Transvaal ipari központjainak és bányáinak, valamint Szváziföld (Swaziland) vasércének és azbesztjának fő kikötőjévé fejlesztették. Beira pedig a rhodesiaiak kikötője volt. így vált Mozambik „tranzitországgá“ — s részben még ma is az, napjainkban ennek terhét nyögi ... A 70-es évek elején a maputói kikötő forgalmának csaknem 98 százalékát Dél-Afrikával bonyolította le és ma is ez jelenti számára a munkát. Ugyanis Durban és a többi dél-afrikai kikötő túlzsúfolt: képtelenek több árut rakodni. Néhány hónappal ezelőtt negyventagú dél-afrikai üzleti delegáció járt Maputóban és a forgalom fejlesztését javasolták. Közben azonban Ma- putótól délre Richards Bayben a dél-afrikaiak új kikötőt építenek maguknak — számítván arra, hogy forgalmukat majd elterelik a szocialista utat hirdető Mozambik fő kikötőjéből... Amikor a portugálok a fajüldöző dél-afrikai és rhodesiai rezsim „tranzitországává“ alakították Mo- zambikot, „kölcsönös egymásra utaltságra“ kárhoztatták őket: a gazdasági élet ezernyi szálával kötötték Mozambíkot a kolonializmus „dél-afrikai végvárához . Igaz, két évvel ezelőtt még mozambiki gyarmatuk is ehhez a végvárhoz tartozott, amíg 1975. július 25-ig az utolsó portugál katona is hajóra szállt... A Samara Machet elnök vezette rendszer nem tett elvi^ engedményeket, de nem is ment „fejjel a falnak“: tudomásul véve a terhes örökséget, nem zárta be a maputói kikötőt a dél-afrikai áruk tranzitforgalma elöl, hiszen ez nemcsak fontos valutaforrás a devizában szegény Mozambik számára, hanem munkalehetőség is sok ezer mozambikinak. A Zambe- zin épülő, de már évi 18 milliárd (!) kilowattóra áramot szolgáltató (Cabora Bassa) vízi erőmű energiáját továbbra is Dél-Afrikába szállítják a magasfeszültségű vezetéken. Dél-Afrika valutával fizet érte — és cserébe áramot szolgáltat Maputónak! Mert a mozambiki fővárost nem mozambiki, hanem dél-afrikai árammal világítják meg... Pedig a Cabora Bassa Afrika legnagyobb vízi erőműve, s ha teljesen elkészül, évente 50 milliárd kWó áramot ad majd — többet, mint jelenleg egész Afrika összes villanyerö- műve együttvéve! Cabora Bassa áramát azonban egyelőre Dél-Afrikának adják el. Ennyi energiát még a viszonylag iparosodott (Afrikában a 7. helyen álló) Mozambik sem tudna felhasználni. Ahogyan, ha csők kenő mértékben is, a dél-afrikai bányákban továbbra is dolgoznak mozambikiak — hiszen ez több tízezer (johannesburgi adatok szerint 80 ezer) munkahelyet jelent és aranyat, devizát az ebben nagy hiányt szenvedő új rendszer számára. Ez az arany korábban Lisszabonba vándorolt, ahogyan a mozambiki pénz aranyfedezete is. Mozambik csaknem félmilliárd dollárnyi adósságot örökölt — a portugál gyarmatos! toktól. A „beirai csapás" Mozambik 1976 márciusában egyetlen csapással elvágta a rhodesiai Smith-rezsimhez fűződő gazdasági szálakat, lezárta a határt és Beim kikötőjét a rhodesiai tranzitforgalom elől! Ez a „beirai csapás“ megfosztotta Rhodesiát legfontosabb tengeri kijáratától. (Azóta a rhodesiai szállítmányok csak Dél-Afrikán át jutnak rendeltetési helyükre, hatalmas kerülővel, túlzsúfolt vasútvonalakon.) Chissano külügyminiszter szerint a „beirai csapás“ évi 50 millió dollár, egy ENSZ-bizottság szerint azonban legalább 110 millió dolláros veszteséget jelent Mozambik számára. (És csak a veszteség kis hányadának pótlására tett ígéretet Nagy-Britannia és az Egyesült Államok — mivel ENSZ által elrendelt bojkottról van szó Rhodesia ellen.) A maputói kormány mégis vállalta ezt az áldozatot — a zimbabwei szabadságharcosok támogatásáért, a fajüldöző Smith-rezsim életének megrövidítéséért. Dél-Afrika azonban még gazdasági partner — anélkül, hogy hivatalos kapcsolatok lennének a két ország között. Ez a gyarmati múlttól örökölt „kényszerű egymásrautaltság“ azonban nem akadályozhatja a mozambiki kormányt, hogy szemben álljon a fajüldöző dél-afrikai rezsimmel és elítélje a pretoriai Vors- ter-rezsim apartheid-politikáját. Meddig tarthat ez így? — kérdik s mérlegelik Maputóban és Johannesburgban egyaránt... Vonattal Marracuenéba Egyik csütörtökön nem volt programunk s mivel kíváncsiságunk vidékre hajtott bennünket, lengyel kollégámmal elmentünk a pályaudvarra: hová utazhatnánk a CFM-mel, a mozambiki vasúttal? (Bérelt gépkocsira hetekig kell várni, ráadásul drága dolog az utazás manapság Mozambikban. A vidéki buszok pedig zsúfoltak és lassan vánszorognak...) A maputói pályaudvaron egyetlen falragaszon olvasható az egész ország vasútjának, a CFM minden járatának menetrendje. Ebben a „tranzitországban“ csak kelet—nyugati irányban építettek vasútvonala kát, amelyekkel a dél-afrikai és a rhodesiai árut a mozambiki tengeri kikötőhöz szállították. A CFM egyetlen nemzetközi személyvonata (később meggyőződtem arról, hogy a rozoga pálya aligha viselné el egy expresszvonat száguldását!) naponta egyszer indul Johannesburgba. Vagonjain a S. A. R. — a dél-afrikai vasutak — jelzése, s persze oldalán a felirat: NIE BLANKES — NEM FEHÉREK részére. A kalauz (délafrikai fekete) megjegyezte: olyan vagont aligha en gednének be Mozambikba, amelyen a WHITES ONLY — CSAK FEHÉREK részére — felirat olvasható, mert itt nincs faji megkülönböztetés! Mozambiki területen a NIE BLANKES vagonba is bárki beszállhat, ahogyan a többi-kocsiban is együtt utazhatnak a fehérek és feketék. De a határon túl — „az más világ, kérem“, mondta a dél-afrikai kalauz ... Mi Marracuenéba indultunk, egy közeli városkába. A Diesel-mozdony után 2. és 3. osztályú CFM-vago- nok sorakoztak. A 2. osztályúban még ülőhely is akadt az ablak mellett, egy indiai férfi társaságában. Félóra késéssel indultunk és kétórás döcögéssel tettük meg a 40 kilométernyi távolságot. Marracuene néhány hónappal korábban még Vila- Luisa volt — portugál földbirtokosokkal, csendőrökkel és afrikai béresekkel, meg néhány indiai kereskedővel. Köztük indiai útitársunkkal, aki kérés nélkül sorolta a tudnivalókat: — A portugálok innen mind elmenekültek. Féltek a FRELlMÖ-tól, hogy még a gyerekeket is államosít /ák. Csak a kórházban maradt néhány portugál upá ca, ápolónőként. Az ültetvényeken alig maradt gép, meg traktor, nehéz itt az élet... A vendéglőben sört és kekszet kértünk, más enni valójuk nincs — esetleg gyümölcsöt vehetünk a piacon ... A vendégek nagyban tárgyalták: ki lehet a két idegen? Portugál nem járt itt 1975 óta! Fényképezőgépünkkel vállunkon bejártuk az inkább falunak mint városnak tűnő Marracuene néhány aszfaltos utcáját, a piacot, s megörökítettük a „népi gyógyszertár“ építését, majd elsétáltunk a folyóparthoz. A falu vezetőit nem találtuk — ezért nézelődtünk, s céltalanul őgyelegtünk. Egyszer csak elénk vágott az úton egy bordó Fiat és három civil férfi ugrott ki belőle. Az egyiknek az oldalán pisztolytáska lógott, a kezével azt babrálgatta ... Szóval igazoltatás: — Önök kicsodák, honnan jöttek, mit keresnek itt? Kérjük az igazolványokat! — szólt hozzánk szigorúan az egyik fekete. Csak útlevelünket tudtuk felmutatni, hiszen az információs minisztériumtól semmiféle papírt nem kaptunk. — Hívják fel a minisztériumot! — mondtuk a vezetőnek, aki szemmel láthatóan elégedetlen volt, amíg útlevelünkből végre kiböngészte, hogy két szo- cialista ország zsurnalisztái állnak előtte. A hang azonnal megváltozott. Kezet szorítottak velünk és elnézést kértek, de vigyáznlok kell: Rhodesiából és Dél-Afrikából az itt élt portugálok közül néhányon ma is „visszalátogatnak“ kis magánrepülőgépekkel és megtalálják itteni embereiket ... és azt tudják az elvtársak /„camaras“), hogy a rhodesiaiak gyakran betörnek Mozambikba... Hát legközelebb ezért kérjenek papírt, ha vidékre látogatnak ... A rövid beszélgetés során kiderült, hogy ketten helyi vezetők voltak, a harmadik egy „dinamizador“. Marracuenéban még nem hozták létre az új rendőrséget, így a lakosság és a helyi vezetők maguk gondoskodnak a városka rendjéről és biztonságáról. Kik azok a-„dinamizadorok"? „Dinamizadorokkal,“ vagyis a FRELIMO politikájának megvalósításáért a tömegeket dinamizáló, mozgósító aktivistákkal sokfelé találkoztam Mozambikban. A „Grupo Dinamizador“, az aktivisták csoportja létrejött csaknem minden gyárban, hivatalban, ültetvényen, a falvakban és a hadseregben. Mindenütt. Egy vasárnap délelőtt a maputói „iskolakombinátban“, a korábban Salazar, ma már fosina Machet (az elnök elhunyt feleségének) nevét viselő líceumban találkoz tunk velük. Azaz csak hallgattuk a hatalmas teremben összegyűlt több száz „dinamizadort“, akik maputói gyárak dolgozóit képviselték (például a magánkézben levő, de államilag ellenőrzött Cometal Mome talt, a Manufatos állami ruhagyárat, a Metalbox magántulajdonú konzervdobozgyárat, az állami ellenőrzés alá vett Bonsuino virsligyárat). Arról tanácskoztak, hogyan lehetne növelni a termelést, hogy több áru kerüljön az üzletekbe. Hogyan vezessék az állami kézbe került gyárakat (Mozambikban eddig csak a külföldiek által elhagyott vállalatokat államosították), hogyan szervezzék meg a munkásellenőrzést? Munkaidőn kívül, vasárnap tanácskoztak, vitatkoztak. A Grupo Dinamizador ok sokféle módon segítik a párttá formálódó FRELIMO politikájának érvényesülését: felvilágosító munkával, a hibák feltárásával, a szabotázsok leleplezésével, az ifjúsági szervezet — a Juventude FRELIMO — és a nőszervezet létrehozásával, az írástudatlanok tanításával, a nyomorúságos lakótelepek javításával, latrinák építésére való ösztönzéssel, állami segítséggel építhető családi házak szervezésével, politikai tanfolyamok létrehozásával. És a szabotázsok megakadályozásával, az ellenséges ügynökök leleplezésével. Rengeteg a tennivaló Mozambikban. A FRELIMO február eleji III. kongresszusa, amely létrehozza az országos marxista pártot, pontosan körvonalazza a tennivalókat. És a „dinamizadorok“ közül kerülnek majd ki az új párt első tagjai. SEBES TIBOR
