Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-13 / 7. szám
I ► Tényleg „jobboldali szél fúj"? MERRE TART NYUGAT EUROPA? Azon a szeptember végi késő estén, amikor világossá vált, hogy negyvennégy év után távozik a hatalomból a svéd szociáldemokrata párt, a stockholmi Kungsgatan egyik épületéből úgynevezett r,fáklyás—menet“ indult el, ünnepelendő a polgári pártok győzelmét. úgynevezett fáklyás menet — a furcsa fogalmazás indokolt. Mert fáklyák ugyan égtek — ám menetről aligha lehetett beszélni. A fáklyákat ugyanis néhány nagy Volvo-kocsiból nyújtotta ki pár elszánt konzervatív reklámember; talán ha nyolc-tiz kocsi gördült végig, fölöttébb lassan, lobogó fáklyákkal és harsogó hangszórókkal a svéd főváros elegáns főútvonalán. Aztán októberben, nem is sokkal később e sorok írója látta Bonnban meg Kölnben, még a választás utáni - kedden is, hogy az éppen csak elért, éppen csak hajszálvékony koalíciós győzelmet, a szociáldemokraták és szabaddemokraták győzelmét egyszerűen el sem akarták hinni a még mindig „Kohl a mi kancellárunk!“ — jelszóval jel-felvonulgató CDU-hivők. És a képernyő előtt mindnyájan jól láttuk, miként vonult utcára Madrid, hogy ki vívja Carrillónak, a kommunista párt főtitkárának szabadon bocsátását — azaz láttuk, miként fordul erőteljesen balra a francóista évtizedek iszonyú nyomása után a spanyol közvélemény. Mindez afféle egyszerű felelet lehetne arra a kérdésre, amit a múlt év, 1976 végén, meg a mostani, 1977-es esztendő elején szinte minden nyugati polgári lap feltett. A kérdés így szólt: „valóban jobboldali szél fúj Európában?“ (így fogalmazva a Svenska Dagbladet tette fel. De a Le Monde, a Guardian vagy a Süddeutsche Zeitung is hasonló nézőpontból vizsgálta a földrész nyugati felének holnapját. Nem volt nyugati lap, amely olyan tömör, mégis részletes feleletet adott volna, mint az amerikai Newsweek. íme a válasza: „Az év végére két, nagy vonalakban körülhatárolt — és összeegyeztethetetlen — tábor alakult ki Nyugat-Európában. Az egyik a földközi-tengeri Európa, amely Franciaországból, Olaszországból, Spanyolországból és Portugáliából áll, és amely balra csúszott. Ennek ellentéteként az északi tábor, amely Svédországot, a Német Szövetségi Köztársaságot, Angliát és a Benelux-országokat foglalja magában, kissé jobbra tolódott.“ Az amerikai hetilap év eleji helyzetképét érdekesen egészíti ki az a január végi koppenhágai közlés, hogy Jörgensen dán szociáldemokrata miniszterelnök — mivel kisebbségi kormánya elvesztette egyfőnyi többségét a parlamentben, ahol eddig négy párt állt a szociáldemokraták mögött — február derekára rendkívüli választáso-. kát írt ki. Itt a magyarázat az érdekes: a négy eddigi támogató polgári párt „túlságosan baloldalinak“ ítélte Jörgensen politikáját. Vajon tényleg kétféle fejlődés van Nyugat-Európában“? Tényleg igaz lenne, hogy csak a „földközi-tengeri Európában“ van balratolódás? Tényleg igaz lenne, hogy Északon „jobboldali szél fúj?“ Vegyünk először két olyan adatot, amely, ha csak a számokat nézzük, ezt az „összeegyeztethetetlen“ kettősséget mutatja. . Az angol közvéleménykutatás szerint, ha november végén általános választásokat tartottak volna, a kormányon levő Munkáspárt a szavazatoknak mindössze 35 százalékát kaphatta volna meg, a konzervatívok viszont legkevesebb 50, de talán 52 százalékot. Ez első pillanatra a „jobboldali szél“ elméletét támasztja alá. De ha arra gondolunk, hogy a közvéleménynek a Callaghan-kormányzattól, a munkáspárti vezetéstől való elfordulása éppen ennek az irányzatnak a kompromisszumokba menekülő, mindig jobbfelé kacsintó, minden valódi baloldali döntéstől húzódozó politikájára mondott határozott nem — mindjárt másként értékeljük a számokat. Az angol közvélemény azért kíván változást, mert a munkáspárti vezetés eddig minden terhet (márpedig a súlyos gazdasági helyzet Angliában mind több terhet jelent) a dolgozókkal akar megfizettetni. Ä francia közvélemény pedig — amelyről még a párizsi rádió éppen nem baloldali kommentátorai is megállapítják, hogy az új Barré-kormány „legtöbb lépésével értetlenül, néha meg ellenségesen fordul szembe“ — ugyancsak a teherelosztás abszolút igazságtalansága miatt vesztette el maradék bizalmát Gíscard d’Estaing elnök politikájában. S vajon a leglátványosabb „baloldali vereség“, a szociáldemokraták 44 év utáni ellenzéki szerepe tényleg olyan egyértelműen végleges jobbrafordulást jelent? A már idézett amerikai Newsweek írja: „A svédországi változás jellegét és jelentőségét nem szabad túlbecsülni. Az, hogy Olof Palme kormányának helyébe a Thorbjörn Fälldin juhtenyésztő gazda vezette kormány lépett, semmiképpen sem jelenti a szocialista programok hirtelen felfüggesztését.“ (Csak néhány tény: Stockholm változatlanul adja a régi segély- összegeket például Angolának és Vietnamnak; egyetlen szociális jellegű juttatást sem csökkentettek. A legtöbbet támadott dolog, az adórendszer annyiban változott, hogy a legmagasabb jövedelemmel rendelkezők adóját mint- egy 4—5 százalékkal korrigálták, vigyázva, hogy a leszállítás szót se használják...) Svédországban sem olyan egyértelmű tehát az, hogy „túlsúlyra jutott a jobboldal“. Érdemes egy pillanatra végiggondolni ebből a szempontból azt is, ami a Német Szövetségi Köztársaságban végbemegy. Igaz, hogy az utóbbi időben az NDK-val szembeni provokációk száma megnőtt; igaz, hogy újra meg újra megkísérlik Nyugat-Berlin szerepét a maguk módján magyarázni, tagadva a négyhatalmi megállapodás világos szel- lemét-szavát, amely nem engedi meg a várost az NSZK részeként kezelni. Igaz az is, hogy a koalíció kisebbik partnere, az FDP, hajlandónak mutatkozott egy többhónapos csábítási periódus után egy tartományi kormányban a CDU-val lépni szövetségre; igaz az is, hogy a nagytőke erőteljes nyomást gyakorol a bonni kormányra, adjon jelentős adókedvezményeket „a beruházási kedv felkeltésére“, mert másként nem építhető le az újra egymilliós létszám fölé emelkedett munkanélküliség. Ez azonban csak a jobboldal harci kedvének — és sokoldalú támadási tervének — meglétét bizonyítja, nem erejét. Mert arra is figyelni kell, hogy az NSZK szakszervezetei, éppen az egymilliós munkanélküli-számra hivatkozva, erélyesebben lépnek fel még a szociáldemokrata vezetéssel szemben is. Mind gyakrabban merül fel szak- szervezeti és szociáldemokrata körökben, hogy még most kell tenni valamit. Hogy a munkanélküliség ne legyen állandó kísérője a következő évtizednek. Ehhez egyszerre két határozott és a SPD—FDP-kormány által véghez is vitt döntés kell. Az első: a szocialista országokkal való kölcsönös előnyű gazdasági kapcsolatok bővítése. Ez újabb piacokat, újabb kapacitás- igényt jelent. A második: mintegy egymillió új munkahelyet kell teremteni, hogy ne átmenetileg és rövid időre, hanem véglegesen leszámoljanak a munkanélküliséggel. Aki a két, egymással összefüggő tennivaló útját végiggondolja, aligha képzelhet „jobboldalt fejlődést“ a Rajna partján. Ami a jobboldal gazdaságszervező és gazdaságirányító képességeit illeti, arról a világ az elmúlt évtizedekben Róma felé pillantva szerezhetett információkat. Az amerikai Newsweek írta: „Olaszország kormánypolitikusainak legkésőbb a 70-es évek elején lépéseket kellett volna tenniük az ország gazdasági káoszba süllyedésének megakadályozására, de megbénították őket a régi szokások és az a meggyőződés, hogy a problémák, ha nem törődnek velük, többnyire maguktól is megszűnnek.“ Ebből a képből csak az hiányzik: a kormánypolitikusok a kereszténydemokrácia vezetői voltak, a tőkésrend szilárd hívei, akik nem is akartak soha olyan lépéseket tenni, amelyek megkérdőjelezték volna a monopóliumok, a nagy cégek hatalmát, ez ugyanis az ő hatalmukkal volt azonos. Mindaz, ami most zajlik Olaszországban — az 1976 júliusi választásokon kirajzolódott a stabil baloldali tömb képe, kiderült újra és végleg: kommunisták nélkül nincs többé fejlődés Olaszország politikai színpadán — arra mutat: a kommunisták tudják, hogy a gazdasági válságot csak az ő terveik valóra váltásával lehet megoldani. S a kereszténydemokrata miniszterelnök — aki lényegében csak a kommunisták várakozó türelméből maradhat helyén — a „jobboldali megoldás“ reményében éppen a szociáldemokrata bonni kancellártól kért segítséget ahhoz, hogy (bonni milliárdok után!) most a közös-piaci kasszából és a Nemzetközi Valuta Alap pénztárából is kapjon kölcsönt ... Ma még aligha látható, hogy Schmidt kancellár Andreottinak adott ígérete mennyi dollárban fejezhető ki — a tények azonban itt sem a „jobboldali megoldások“ lehetőségét mutatják. Ha Bonn a munkanélküliséggel kénytelen megküzdeni, Róma az infláció szörnyének néhány fejét szeretné levágni. Van mit vágni: 1976 végén az évi inflációs arányt több mint huszonegy százalékban jelölték meg az olasz bankemberek... Ahol pedig a leglátványosabban lendül balra a közvélemény- hangulata, Spanyolországban, immár csak utóvédharcra van ereje a jobboldalnak. (Hiba lenne persze ezeknek az utóvédharcoknak az erejét lebecsülni. Amikor például Franco halálának évfordulóján gyászmiséket rendeztek, vagy a Falan- ge egyik vezetőjének madridi előadására felvonultak a tegnap emberei, az egykori szovjetellenes „kék hadosztály“ aggastyánjaitól egészen a közép- iskolás fasiszta süvölvényekig a jobboldal erői, jól látható volt: csak egy kis rész kapott „mozgósítási parancsot“, jelentős a tartalékban készülődő jobboldali erő is.) Kétségtelenül nagy jelentőségű tény, hogy sikerült kiszabadítani Santiago Carrillót, a Spanyol Kommunista Párt főtitkárát a börtönből, — de hátra van még a nagy harc a kommunista párt legalitásáért. A kormány, amely a vártnál több reform- intézkedésre volt eddig hajlandó, eb ben a kérdésben megmakacsolta magát. Az esztendő első felében sor kerül majd a Franco-utáni Spanyolország első képviselő-választására. Suarez a választás előtt nem akar hallani a kommunista párt törvényes létéről — bár nagyon jól tudja ő is, mások is, hogy a kommunisták igen ' jelentős, szervezett erőt jelentenek. így hát lehetséges: az ellenzéknek meg kell mutatnia, hogy hű marad alapelhatározásához — csak a kommunisták helyzetének tisztázása után tárgyal tovább a kormánnyal. Ez a helyzetkép igazolja: Madridban egyszerűen nincs más alternatíva, mint a baloldalé. A nyugat-európai politikai színtér egyik legizgalmasabb területe ma Franciaország. Az a Franciaország, amelyet még az idézett Newsweek-cikk is a „lehetséges baloldali győzelem“ országának nevez. Az a Franciaország, ahol szinte néhány hónap alatt vesztette el a bizalmat Giscard d’Estaing elnök és ahol az utóbbi hónapokban újra vágtatni kezdett az infláció és nőtt — mindenekelőtt a fiatalok körében — a munkanélküliek száma is. És bár azt senki sem mondhatja, hogy Giscard d’Estaing elbocsátott kormányelnöke Jacques Chirac a baloldal embere lenne — úgy látszik, a nagy földindulást éppen Chiracnak az új Montparnasse- felhőkarcoló 32. emeletén levő irodájában tervezik meg. Lehet, hogy Chirac megmarad elhatározása mellett és indul a párizsi főpolgármester-választáson, lehet, hogy más színtéren, de mindenképpen harcba indul az elnök ellen — és az egykori gaulleisták támogatásáért. S miközben a polgári táborban Chirac—Giscard, Barré—Chirac, Barré—Giscard ellentétekről beszélnek és mind világosabbá válik, hogy ennek oka abban keresendő, hogy az 1974- ben elnökké választott Giscard nem tud megbirkózni a mind súlyosabb gazdasági válsággal, a francia politikai élet minden megfigyelője leszögezi: a baloldali tömb pártjai — a szocialisták csakúgy, mint a kommunisták — állandó erősödése éppen a kormánytöbbség folytonos zsugorodásának következménye is. Az amerikai Newsweek néhány megállapítása alapján próbáltuk végigpillantani a nyugat-európai színteret. A lap a tőkés gazdaság bizonyos jelenségeit is emlegeti. így: „A termelés növekedése ... Nyugat-Európában megállt. A nyári lelkendező hangulat után, amikor a szakemberek úgy vélték, hogy 1977-re fellendülés várható, és csak amiatt aggódtak, hogy a fellendülés annyira túlfűtötté válhat, hogy 1979- ben »szuper-összeomlás« következik be, a hangulat gyökeresen megváltozott. Az 1976. évi részleges gazdasági fellendülések — állapította meg Schmidt nyugatnémet kancellár — csupán »buckák voltak a lejtős úton«. 1877. Mint az angol Országos Gazdasági és Társadalmi Kutatóintézet megfogalmazta: »A szakemberek attól félnek, hogy a fellendülés ellanyhul, még mielőtt eléggé megerősödne és felélesztené az üzleti befektetéseket, amelyektől az 1977 utáni fellendülés függ.« Ha ez bekövetkezik, nyilvánvalóan megerősíti a baloldali mozgalmakat egész Nyugat- Európában ..." A tőkés gazdaság saját törvényszerűségei szerint fejlődik: sem a munka- nélküliség, sem az infláció nem olyan dolgok, amelyből egy vagy több tőkés- csoport ne húzhatna hasznot... •a. Állást keresők a frankfurti munkakásraUtö hivatal folyoeéján G. M. 14 ÚJ SZÚ
