Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-06 / 6. szám
ált: Itt a ön fel a há- , de minden Mezőket. Nem fezekre. )dik a nagyDe mit meg yecskék ked- acslnt. Dezső, id mit kezde- :e a nagyma- skánk rózsái. • ndja most már í még azt is a nagymama y holnapi év. Jtször tizenöt ietvenöt éves. ndja. Terített lelyre ültetik. gy pillanatra, ivérét.) Hát ő : darabokban, len ép darab vissza vésték, )ban kijönnek jndta Piroska, hanem otthon lemegyünk, [olánkára néz. iama. Ha hét- Uégák helyet- ígyatok. Megjgint „eltűnt“, j 1 lesi. Reggel ás nem odáz- j [pjük őkegyel) vagy a mér- : akarnak len- a nem haragja -fogatni. Végmányt, ő for- harmincan ül- . A konyhából néni mégsem a zöldre fes- t, az üvegfalú zt, hogy nincs tonozták a ku- észre a nagy- Nagymama, ha >ltuk, hogy öl- t a konyhába, y kemence. A tszekrény fog- , oldalt a gáz- ikáéknál. Jobbcsempe, a be- bb ajtó. Vécé. íz. A fürdőszo- csapot. A víz légy az udvar- igy engedelmesére a gyerek árt a veranda, I oskára néz. ö izárkózott az juk nyugodtan.- Jöjjön csak, nyakon csípném nem érti, benyit. Zoli a szerszámokat ^u, légy szíves űtékot ott kint ikást. Ami má- néninek még megemészti a csora, az sem szétszéledni a daszól Jolinak: 1, hogy Pétiké igyezel. nem lesz ter- lok. lékem egy daicska mocorog, r főzött s most iagját, a szép, at. Itt Jolánka kenyeret, mert sonyi háromna- ■ kérdezi, de azt kívánom, m még huszonöt Reggel negyed ötkor berregett a telefon. Kiugrott az ágyból, és rohant az előszobába. Felemelte a kagylót, és szokása szerint úgy jelentkezett, hogy bemondta telefonja számát. Füle azonban csak a távoli zúgást fogta fel, mintha a szél játszadozott volna a telefondrótokkal. Belefeledkezett ezekbe a hangokba. Azokat az időket juttatták eszébe; amikor kövekkel verte szét az oszlopokon levő porcelán szigetelőket. Sokáig hallgatta a távolság zúgását. Amikor letette a hallgatót, tudta, hogy már nem alszik el. , Hatkor is elég lett volna felkelnie, hisz a vonat csak negyed nyolckor indul. A telefon azonban előbb felkeltette, így hát megborotválkozott, megmosakodott, felöltözött, és fel-alá járkált a konyhában. Állandóan az órát nézte. Végül már nem bírta tovább, fogta a táskáját, becsukta az ajtót, és elindult az állomásra. Második osztályra szóló jegyet vett, és kiment a peronra. A vonat már ott állt. Végigment az egész szerelvény mellett, a vonat végén megfordult, visszament, és a mozdonytól számolva a második kocsiba szállt fel. Az ablakhoz ült, fejét a támlára hajtotta, és bezárta a szemét. Nem akart aludni, még csak bóbiskolni sem volt szándéka, más okból zárta be a szemét. A vonat lassanként megtelt Utasokkal. Hallotta, hogy köhécselnek, csámcsognak, beszélnek, újságot lapozgatnak körülötte. Hallgatta a közelében tartózkodó emberek hangját. A bezárt szemű ember a vakhoz hasonlóan érzékenyebben fog fel olyan hangokat is, amelyek más körülmények között elkerülnék a figyelmét. A hangsúlyról, a szünetről, a hangárnyalatról és egyéb jellemző apróságokból következtetve könnyen képet alkothatunk arról az emberről, akinek a hangját hallgatjuk. E szórakozás izgalmas csúcspontja aztán az elképzelés szembeállítása a valósággal. Kényelmesen elnyújtózott a pádon, és hallgatta a hátulról jövő hangokat. De hirtelen minden hangot elnyomott egy mennydörgő hang, amely hatalmas zuhatagként tört be a kocsiba. Egyik fülkétől a másikig gátolt. Micsoda tolakodó! Női hang volt. Amikor a hang tulajdonosa a kocsinak ahhoz a részéhez ért, ahol a magányos, látszólag alvó utas ült, megállt, és határozottan mennydörögte: — Itt maradunk, van itt elég hely! Tenyerével a combjára csapott, majd egy kicsit megtorpant, és valamivel halkabban, de egyáltalán nem csendesen mondta: — Csendesen, alszik! Az ablaknál ülő férfi akarata ellenére kinyitotta a szemét. A nő csomagjait rendezte el a polcon. Elég alacsony termetű volt, de ami hiányzott a magasságéból, azt az isten jócskán pótolta neki szélességben. Amikor leült a padra, a teste kenyértészta módjára ömlött szét. A nőnek társa is volt. Sovány, szórakozott, félénk férfi. Szorongatta a bőrönd fogóját, s alig-alig tudta rászánni magát, hogy feltegye a polcra. Aztán újra félénken körülnézett, és leült a nővel szemben. A férfi valóban nagyon kicsi volt, feneke, két nadrágba bújtatott fokhagymagerezd, alig foglalt el valamit a pádból. A vele szemben ülő nőből tíz ilyen férfit lehetett volna gyúrni. — Már fenn van, csak nem keltettük fel? — kérdezte a nő a szemét kinyitó utast. — Nem aludtam — válaszolt az kelletlenül. — Nagyon örülök, hogy nem keltettük fel — mondta a nő, és röhögött. A sovány férfi megrándult, a nőre tekintett, szinte itta minden szavát. Arcáról eltűnt az a zavart kifejezés, amely még kisebbé és esetlenebbé tette. Most sokkal jobban nézett ki. TH mmm 1 ■■■I mim BmbMI egy népi bölcshöz méltó mosoly megszépítette az arcát. — Hallod, lőmester, nem keltettük fel őt — mondta a nő. A férfi zavartan elmosolyodott. — Fura rend van itt Szlovákiában, mondhatom! — jelentette ki a nő. — Csak húsz percet késtünk, de a csatlakozó vonat nem várt meg. Személyvonat nem várja be a nemzetközi gyorsot! Eddig a váróteremben ücsörögtünk. Ki tudja, mikor érünk Veikébe. Nem tudja véletlenül, mikor leszünk ott? — kérdezte a nő az ablaknál ülő férfit. — Tíz körül — mondta az. — Addig meg is üt a guta. Gyorsan megy legalább ez a vonat? Persze hogy nem. Biztosan úgy cammog, mint régen. Csehországban sokkal gyorsabban járnak a vonatok. — Ott tudják annak a módját — mondta a sovány férfi, és a nőre nézett, de az semmit sem értett az egészből, ellenkezőleg, locsogott tovább. f — Hát persze, az egészen más nép, össze sem lehet hasonlítani, kulturált. Ezt én mondom! — És ügyes — toldotta meg a férfi. — Úgy bizony. Lőmester, ne horkolj már megint — rázta meg a férfi vállát. — Süket, mint az ágyú. Décínben csatlakozott hozzám. De egészben véve jól eltelt kettesben az út, egykettőre megvirradt, és már Bratislavában voltunk. Az ablaknál ülő férfi nem szólt semmit. Remélte, elveszi ezzel a nő kedvét a további beszélgetéstől. — Tudja, műtét után vagyok, nem lenne szabad ilyen hosszú útra vállalkoznom, de hát muszáj. A húgomhoz megyek, mert ott valami történt! — folytatta a nő. Utolsó szavai vé- gigmennydörögtek az egész kocsin. — Tegnap telefonhívásom volt. Tudja, nincs otthon telefonom, a megadott időben tehát a postára mentem. Az üveg mögött ülő kisasszony azt mondta, hogy menjek a hármasba, azaz a telefonfülkébe, mert már vár a hívó. Bementem a fülkébe, de a telefonban semmi, csak recsegés és súgás, kimentem, és mondom annak az incifinci lánynak, hogy semmit sem hallok, mire ő azonnal rávágja, hogy a hiba Szlovákiában van. Hol is lehetne másutt! Még mindig hallgatott, de a nő locsogása már felkeltette érdeklődését. Mikor a nő látta, hogy továbbra is hallgatagon elzárkózik, békében hagyta, és kellemesebb munkához látott. A táskájából kivett egy csomagot, kibontotta a zizegő celofánt, és enni kezdett. Megevett egy bécsi szeletet, egy fél sült csirkét, egy darab házikolbászt, mintegy fél kiló vékonyra vágott császárhúst és hozzá jó sok kenyeret. Még le sem nyelte az egyik falatot, már tömte a szájába a másikat. Az ablaknál ülő férfi azt gondolta, hogy így tömi az anyja kukoricával a kacsákat meg a libákat. Megfájdult a gyomra. Bár a nő csupa jó falattal tömte magát, abban a percben nézni sem tudott az ételre, a szagát meg már végképp nem bírta elviselni. Az ablak felé fordult, fejét hátravetette, és a lehető legtovább igyekezett visszatartani a lélegzetét, hogy ne szívja magába a hús illatát. A nő jóllakott, kis ideig csendben volt, de csakhamar ismét viszketni kezdett a nyelve, és utazásának okáról újabb információáradatot zúdított rá. — Történnie kellett valaminek, különben nem telefonáltak volna — mondta. — A húgom ugyan még csak negyvenéves, nem tudom, mi lelhette. Á gyerekei még kicsinyek, a fiú tizenkettő, a kislány meg hétéves. Mi is lenne szegénykékkel. Talán magamhoz venném őket. Persze, én is gyengén állok az egészségemmel, nem fogok sokáig élni — elgondolkodott, a sírás környékezte, de aztán összeszedte magát, és folytatta: — Vagy talán a sógor? Nem, az lehetetlen, nem hiszem, ő egészséges, mint a makk — és olyan szemrehányóan nézett az ablaknál ülő férfira, mintha ő sugallta volna neki ezt a gondolatot. — De az a motorkerékpár! Na látod, a motorkerék: pár. Állandóan azon száguldozik, egészen meg van vadulva érte. Istenemre, ez valószínű... — meresztette ki a szemét, egy pillanatra megmerevedett, úgy tett, mintha megfejtette volna a váratlan telefon- hívás titkát. Az ablaknál ülő férfit meghökkentette a kövér nő képzelgése. Egy kicsit fel is háborította, hisz minden szavából a temető szele csapta meg. Arra gondolt, hogy megkérdezi ezt a nőt, miért festi erőnek-erejével az ördögöt a falra, miért nem tételezi fel, hogy rokonai más okból telefonáltak neki. Keresztelőre vagy búcsúra akarták meghívni. Meglehet, értesíteni akarták őt, hogy meglátogatják, vagy csak a hangját akarták hallani, ilyesmi is megesik ... Any- nyi magyarázat kínálkozott, de a nő csak a legrosszabbra gondolt. Szerette volna ezt megmondani neki, de végül semmit sem szólt. Kinézett az ablakon. Csak ekkor ébredt tudatára, hogy a vonat már rég elhagyta az állomást. A vasút bal oldalán kavicsgödröket látott. A puszta, homokos parton még nem .vertek tanyát a fürdőzök. Túl korai volt még, hogy átadják magukat a nyári örömöknek. Hullámok cserzették az áttetsző zöldes vízfelületet. Az utóbbi években ritkán utazott haza. Csupán a nagy ünnepekre s ezenkívül még kétszer-háromszor egy évben. Most csak azért ment haza, mert megígérte az apjának. Az apja ugyanis már régebben elhatározta, hogy még egy szobát építenek a házhoz. Amikor utoljára járt otthon, ismét szóba hozta a dolgot. Végül is megígérte neki, hogy ezen a szombaton eljön, és segít a falazásnál. — Fekete ruhát, fekete szvettert és fekete harisnyát csomagoltam a táskába. A cipőt felhúztam. Amint hazaértem a postáról, azon nyomban felkészültem az útra — mondta a nő. Hirtelen felé fordult. Az arcába nézett, nem akarta elhinni, hogy ezt komolyan gondolja. A nőnek ez látszólag jólesett. Azt gondolta, hogy érdekli őt a mondó- kája. Gyorsan folytatta: — Amikor utoljára telefonáltak, apám temetésére hívtak. Ennek már négy éve. Csakhogy akkor beszéltünk, tudtam, mire megyek, nem úgy, mint most. Ekkor az ablaknál ülő férfi eszébe jutott, hogy őt reggel a telefon berregése ébresztette fel. A lőmester még mindig aludt, és a nő szüntelenül beszélt. Ű azonban már nem hallgatta. A szeretteire gondolt, aggódott értük. Nem tudta, hogy történhetett, de már neki is bolha volt a fülében! Nevetséges és bosszantó volt egyszerre, de a hátra levő útszakaszon csak a legrosszabbra gondolt. A vonat még csak fékezett, már ugrott is le a lépcsőről. Rohant haza. Amikor kinyitotta a kaput, meglátta az apját. A kútnál mosta a kerékpárt. Köszöntötték egymást, majd az apja ezt mondta neki: — Tegnap délután telefonáltam neked, és ma korán reggel is próbálkoztam, de a posta nem tudott kapcsolni. Csak azt akartam megmondani neked, hogy a jövő szombaton fogjuk húzni a falat. A kőmű-, vés valahogy betegeskedik, el kellett odázni. A kerítéshez támaszkodott, és mélyet lélegzett. — Rosszul vagy, hogy úgy elsápadtál? — kérdezte az apja. — Talán az éhségtől. Ma . még semmit sem ettem — mondta. OLEXO ANNA fordítása Gyűrűk Éva illusztrációja
