Új Szó, 1977. december (30. évfolyam, 332-361. szám)
1977-12-29 / 359. szám, csütörtök
Február hagyatéka és a jelenlegi ideológiai harc aj MH 1977 I. XII. 29. 3 Jan Fojtík elvtársnak, a CSKP Központi Bizottsága titkárának a Februári Győzelem 30. évfordulója alkalmából rendezett országos szemináriumon elhangzott beszéde A bevezetőben gondolkozzunk el Február hagyatékának fogalmán. A hagyaték szó általában azt jelenti, ami bizonyos eseményből vagy valamely egyéniség életéből és életművéből fennmarad a jövő számára, az újabb nemzedékeknek ihletője, s az egyes generációkat élő kapocsként köti össze, történelmi folytonosságot jelent, ,a jelenkort a cselekvés szintjére emeli, s ezáltal ezt „történelminek“ lehet jellemezni, tehát az emberek mindennapi tevékenységét mélyebb társadalmi értelemmel telíti meg. A burzsoá demokrácia válsága Február hagyatéka semmit sem veszített jelentőségéből, sőt, egyre időszerűbb. Hiszen a munkásosztály szerepének és a kommunista mozgalom jelentőségének kérdése, a tevékenység jellege., az egyes pártok befolyása s ezzel a marxizmus —leninizmus jelentősége napjaink alapvető problémáinak megoldásában világméretekben az ideológiai harc középpontjában áll főleg a létező szocializmus létrejötte és győzelmes előrehaladása óta, mely a gyakorlatban elméletünk forradalmi erejét tanúsítja. Ez törvényszerű. A kapitalizmus, az utolsó kizsákmányoló társadalmi rend az imperializmus korszakában, veszélyezteti az emberiséget, az ember, valamint élete és jövője számára a legnagyobb veszély. Létrehozta a fasizmust, két szörnyűséges világháború és számos más katonai konfliktus szülőanyja. Az ember alapvető jogainak elnyomásával, a diver- zió, a megfélemlítés és mások belügyeibe való beavatkozás politikájával, újabb és újabb veszélyeket vált ki, s ezáltal reakciós és antihumánus jellegét juttatja kifejezésre. jelenleg, amikor elmélyül a kapitalizmus általános válsága, az imperializmus létezésével kapcsolatos kockázat világviszonylatban egyre növekszik. Tömegméretekben eltorzul az emberek élete, megfosztja őket az élet értelmétől, ami aztán tragikusan visszatükröződik a reménytelenségben, ,a bizonytalanságban, egész társadalmi rétegek lelkiállapotában, s következtében rendkívül súlyos helyzet áll elő, mely különösen az ifjúság jelentős részét sújtja, amely hiába keresi érvényesülését. Nem csoda, hogy ennek a helyzetnek a visszahatásaként harapódzott el az erkölcstelenség, a bűnözés, valamint a különböző ultraradikális tiltakozások és megnyilvánulások, melyeket különféle destruktív elemek, a társadalom perifériáján élők szerveznek, akik a terrorizmus és a harc fasiszta módszereihez folyamodnak. A burzsoá demokrácia és az ennek megfelelő elméletek válsága soha nem volt olyan mély a kapitalizmus léte során, any- nyira megoldhatatlan, mint napjainkban — mely egyrészt abban nyilvánul meg, hogy növekszik a reformizmusra való törekvés, mivel a tőke képviselői ebben látják reményüket, másrészt közelebb hozza a tőkéhez a reformizmus képviselőit és jövőjüket problematikussá teszi. Ez a helyzet, melyért a felelősség nagymértékben a világimperializmus élén álló Amerikai Egyesült Államokat terheli, ennek az országnak számos politikai és ideológiai képviselőjét napjainkban arra kényszeríti, hogy az Egyesült Államok tekintélyének „felújítására“ tegyenek kísérleteket, felélesszék az „amerikai mítoszt“ a szabadság országáról. Az állammonopolista gépezet, a hadiipari rendszer, a rendőrségi és a felderítő Intézmények mint például a CIA sokoldalú befolyása, a hidegháborús fegyverkezésért lázasan síkra szálló hatalmas reakciós körök széles körben kibontakozott tevékenységének hátterében ezek a törekvések kimondottan paradoxonként és hiteltelenül hatnak, s az amerikai politikát különösen az utóbbi időben farizeu- sivá teszik. A jogfosztottság és a tömegméreteket öltött erőszak világával szemben egyre inkább kifejezésre lutnak a létező szocializmus előnyei, s ezzel nő a marxizmus—leninizmus ideológiájának hatása és példájának ereje. Az szándékai és tervei A leninizmus befolyásának növekedése kétségtelenül korunk egyik alapvető törvény- szerűsége. S ahogy sikeresen fejlődik a szocializmus a Szovjetunióban és a többi szocialista országban, egyre erősödik forradalmi elméletünk befolyása. Ezért nem véletlen, hogy az imperializmus erre a törvény- szerűségre új és kétségbeesett kampányokkal reagált, melyek csakis defenzív pozíciójáról tanúskodnak. Világos, hogy ezek a kampányok szovjetellenesség- be torkollanak. Az antikommunizmus gondosan különbséget tesz ellenségei sorában főleg a szovjetellenesség kérdésében elfoglalt álláspontot tekintve. Osztályozza az egyes pártokat, érdemjegyeket, oszt nekik aszerint, hogy a pártokon belül az egyes csoportok vagy személyek mennyire „Moszkva-elle- nesek“ vagy „Moszkvn-pártiak“. S eszerint viselkedik velük szemben, s utasításokkal látja el őket. A mi pártunkról és országunkról a legszörnyűbb kifejezéseket használja. Meg kell vallanunk, nekünk ez nem számít. A maga nemében ez a mi értékelésünk, s nem éreznénk magunkat jól, ha az ellenség dicsérne bennünket. A létező szocializmus lejáratása ma már elképzelhetetlen a kapitalizmus nyílt védelme révén. Az antikommunizmus ezért egyre inkább azoknak a segítségére szorítkozik, akik a szocializmust „autentikusan“ megismerték, tehát az ún. disszidensek és revlzionisták segítségére, vagy pedig a szocializmus különböző renegátjainak segítségét igényli. Valamilyen új hivatás, az „ügynökök“ új hivatása van kialakulóban, akik kimondottan felforgató propagandára, a szocialista országok felforgatására specializálják magukat. A hírnevet nem szerző értelmiségiek a tudományban, a művészetekben és a politikában kevésbé méltányolt tehetségek előnyben részesülnek. Különösképpen azokat értékelik, akik a „forrásoknál“ voltak, és saját gyakorlatukból ismerték, mi az a „sztálinizmus“, melyet az an- tikommuniöták ma általában a szocialista forradalom és a szocialista építés lenini elméletének tekintenek. Többnyire olyan emberekről volt szó, akik valamikor bizonyos mértékig valóban részesei voltak a szocializmus bizonyos deformációinak, a „dogmatizmus“, illetve a későbbi „liberalizmus“ képviselői voltak, akiknek ambíciói csődöt mondtak, és amikor nem érték el céljukat, dühükben és gyűlölködésükben képesek voltak mindenre, ami országuk és népük ellen irányul. A szocialista országok ellen irányuló kommunistaellenes kampány napjainkban olyan formában nyilvánul meg, hogy azt a látszatot keltse: kiagyalói megkülönböztetett figyelmet szentelnek népünknek és annak, hogyan lehet kiküszöbölni a szocializmus állítólagos eltorzítását. Ogy lépnek fel. hogy népünket a szocializmus „megjavításáért“ folyó harcában szeretnék buzdítani. A valóságban azonban a szocialista országok viszonyainak lazítására törekszenek. A szocializmus „jobbá tétele“ elsősorban a munkásosztály és a kommunista párt vezető szerepének megtagadására, a marxizmus— leninizmus lejáratására, a szovjetellenesség hullámának szélesítésére irányul. Ez a célja az életünk „demokratizálására“ és „liberalizálására“ irányuló különböző kampányoknak. A szocializmus „jobbá tételének“ koncepciója alapján az antikommunista központok kidolgozták a szocializmus ideológiai tisztítását célzó ismert tervet. Ez elsősorban a szocialista társadalmakban ma még létező különféle ellentétek kihasználására, a feszültség szítására irányul. Ezért elsősorban olyan kérdéseket ölel fel, melyek a meg nem értés forrásai lehetnek, mint például a nemzetiségi kérdés, a szocialista állam és a hívők közötti viszony, a nemzedékek közötti kapcsolat stb. A hibákon és a fogyatékosságokon akarnak élősködni. Ennek a tervnek az egyik legjelentősebb szerzője J. Carter amerikai elnök mai tanácsosa, Z. Brzezinski. Az 1968- as „prágai tavasz“ nyilvánvaló kísérlet volt arra. hogyan lehet országunkban megvalósítani ezt a tervet. Az „eurokommunizmus” és misztifikálása A disszidensek és a renegá- tok kihasználása során az antikommunista erők egy « másik, kevésbé jelentős célt is követnek. Arra törekszenek, hogy a kapitalista világ dolgozói ne tudják meg az igazságot a szocializmusról. Arra törekszenek, hogy manipuláljanak velük, és felhasználják őket a létező szocializmus ellen, gyengítsék a létező szocializmus befolyását és a leninizmus befolyását a kapitalista országokban. A szocialista országok disszidensein és renegátjain kívül erre a célra használja fel az ún. eu- rokommunizmust is. Ez a kérdés szorosan összefügg Februárnak és annak az útnak az értékelésével, melyet a csehszlovák nép megtett azért, hogy elérje a szocializmust, s összefügg jelenlegi politikánk értékelésével is, mely szorosan kapcsolódik Február hagyatékához, s amelyről az „eurokommunisták“ bírálóan nyilatkoznak. Ez kétségtelenül feljogosít s egyidejűleg arra késztett bennünket, hogy véleményt nyilvánítsunk az „euro- kommunizmusról“, s különösen azokról a kérdésekről, melyek történelmi tapasztalatainkkal és jelenünkkel kapcsolatosak. Sajtónkban már elmondtuk, hogy az „eurokommunizmust“ az antikommunizmus szüleményének és segítőtársának tekintjük a Szovjetunió, az országunk és az egész szocialista közösség elleni támadásokban, minden testvéri párt elleni támadásokban, melyek a leniniz- musból mint az általánosan érvényes tanításból indulnak ki, s melvek következetesen síkra szállnak a proletár és a szocialista internacionalizmusért. Ha az „eurokommunizmust“ az antikommunizmus alkotásának tekintjük, ez nem jelenti azt, hogy tagadjuk azoknak az erőknek a feladatát, melyek ugyan elhatárolják magukat az „eurokommunizmus“ fogalmától, de felsorakoznak azokhoz az eszmékhez, melyek rendszerint fedik ezt a fogalmat. S éppen ezzel kezdődik el egy bizonyos misztifikálás, melynél időzzünk el egy kicsit. Az egyik ilyen misztifikálás az a tézis, hogy csakis az,.eurokommunizmus“ ismeri el minden párt önállóságát és autonóm felelősségét politikájának formálásában. Szándékosan azt a benyomást keltik, hogy a kommunista mozgalomban az egyes pártok felelőssége és az egyes kérdésekben elfoglalt önálló álláspontja valamilyen rendkívüli dolog, szinte lehetetlen, ezért kitartóan harcolni kell, s ha valaki ezt már kiharcolta, szüntelenül védelmeznie kell, mert veszélvben van. Mintha valamilyen döntő központ létezne f nyilván Moszkvában], melynek mindenki köteles magát alárendelnie, és az ilyen szófogadást az internacionalista egység, a proletár internacionalizmus elvet kényszerítenék ki. A proletár internacionalizmus elvei ma már állítólag nem érvényesek azért, mert szerintük lehetetlenné teszik a kommunista mozgalom egyes pártjainak önálló eljárását. Valóban súlyos misztifikálásról van szó, s hogv semmi hasonló nem létezik, ezt nagyon jól tud la — kivétel nélkül — az összes párt vezető képviselője. Miért ápolják tehát az eu- rokommunizmusnak“ ezt a misztifikálását? Szemmel láthatólag többek között olyan módszerről van szó, hogyan hatá- , rolják el magukat bizonyos hibáktól és torzulásoktól, legyenek azok akár valóságosak vagy véltek, hogyan szabaduljanak meg a „múlt bilincseitől“, melyeket az antikommunista propaganda a „sztálinizmus“ fogalmával jelöl meg. Kétségtelen, arról a módszerről is szó van, hogyan „gátolják meg“ az antikommunista propaganda nyomását. Igaz, kockázatos módszer ez, mivel a valóságban a nyomást nem akadályozza meg, hanem arra kényszerít, hogy alávessék magukat, tehát szov je tel lenességet eredményez. Az „eurokommunizmusra“ jellemző misztifikálás s ez az irányzat az egyedüli, amely elismeri minden ország önállóságát és saját felelősségét, s hogy helytelenül azt a feltevést alakíthassa ki, miszerint mi csak az együttműködés és az egység internacionalista kötelességét hangsúlyozzuk, más nem is fontos, hogy talán semmibe vesszük vagy nem értékeljük az önállóság elvét. Ennél nagyobb tévedés nem is lehetne. Álláspontunkat világosan kifejezésre juttattuk a kommunista és munkáspártok 1976. évi berlini konferenciáján. Csatlakoztunk ennek a jelentős fórumnak a záróokmányához. Ez a marxizmus—leninizmus dokumentuma, harcunk nemzeti és nemzetközi jellegének dialektikus egységéből indul ki. és minden párttól magas fokú internacionalista felelősséget követel meg. Az anyag kidolgozása és az európai kommunisták általi elfogadása egész mozgalmunk sikere.-Egy másik misztifikálás az „eurokommunizmus“ kizárólagos összekapcsolása a demokráciával. Különösen a mai Csehszlovákia nem tetszik nekik. A demokrácia „durva“ megsértésének „bizonyítékaként“ azt a tényt hozzák fel, hogy országunkban fellépünk a különféle szocialistaellenes elemek ellen. Szocializmus és demokrácia Ne beszéljünk most azonban egyes emberek tevékenységéről, mint olyan tevékenységről, amely ellentétes a szocializmus érdekeivel, s így törvényellenes. És vajon a demokrácia kérdése a marxisták—leninis- ták számára csak az emberek nézetei és tevékenysége korlátozása szabadságának kérdése-e? Vajon a tudományos szocializmus nem oldotta meg már régen a demokrácia kérdését, szembeállítva a polgári demokráciák gyakorlatával, amelyek intézményei a legkülönbözőbb módon takarni igyekszenek a polgári társadalmak létező el- ientmondásait, a tőke hatalmát és önkényét, a kizsákmányolást, egész társadalmi osztályok és csoportok elnyomását és diszkriminálását, valamint tömeges méretekben egyénekét is? Annak ellenére, hogy a történelem eddig nagyon bonyolult volt, vajon a létező szocializmus gyakorlata nem bizonyította-e be a napnál is világosabban, hogy a szocializmus a demokráciát csak a munkás- osztály hatalmára és uralmára, s a többi dolgozóval való szövetségre támaszkodva fejlesztheti? A marxizmus nem ismerheti el a demokrácia semmilyen más értelmezését; mint az osztályértelmezést, hacsak nem akarja saját magát megtagadni. Ez ellen bárki felvethetné: más dolog az elméleti koncepció, és megint más a politikai harc. Sohasem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy ez a harc csak a forradalmi elméleti koncepció segítségével lehet sikeres. Hogy e harc egyes fázisai néha megkövetelnek taktikai lépéseket, az igaz, sohasem szabad azonban feláldozni a forradalmi stratégiát. Ellenkező esetben az történhetne, ahogy a jelenséget Brezsnyev elvtárs kimerítően jellemezte a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 80. évfordulója alkalmából megtartott ünnepségeken előterjesztett beszámolójában: megtartanánk a hajunkat, de elveszítenénk a fejünket. A szocializmus és a demokrácia egymástól elválaszthatatlan. A szocializmus valósítja meg az igazi demokráciát, amelyet azonban a maga fejlődésében kell látni. Ez a demokrácia elkerülhetetlenül különböző akadályokat küzd le, de törvényszerűen elmélyül és kiszélesedik, mégpedig a szocializmus pozícióinak megszilárdulásával párhuzamosan A szocialista demokrácia elmélyülésének és tökéletesedésének folyamata a fő irányvonala a szocialista államiság fejlődésének, bázisa a dolgozók széles körű aktivitásának és kezdeményezésének, amely nélkül a szocializmus nem tudna sikereket elérni a gazdasági életben, sem pedig a társadalmi élet bármely más területén. Valamennyi sikerünk a nép széles körű aktivitásának és kezdeményezésének köszönhető. Ezt az aktivitást és kezdeményezést nem értelmezzük anarchista módon, ösztönszerű folyamatként, amelyet tisztelni kell, sem pedig „önirányításként“, amely nélkülözi az állam szerepét. A szocialista demokrácia elválaszthatatlan a törvényességtől, szervesen összefügg a nép szocialista rendjével. Az a legfontosabb küldetése, hogy a társadalom védelmet nyerjen az összes destruktív elemekkel szemben, mindenkivel szemben, aki tönkre akarja tenni a nép munkájának eredményeit, meg akarja zavarni nyugodt életét és távlatait. A szocialista demokrácia nemcsak hogy nem zárja ki a törvényességet, hanem egyenesen előfeltételezi, elkerülhetetlenül fontos és szervesen hozzátartozó elemként magába foglalja. Ezt annál inkább is kell hangsúlyozni, mert manapság a Nyugaton védelmükbe veszik azokat a különféle bűnözőket, akiket mi elítélünk, a huligánokat és a társadalomellenes személyeket üldözött művészeknek, a légi kalózokat pedig „szabadságharcosoknak“ tüntetik fel. Az általuk értelmezett demokráciának még egy további, nem kevésvé fontos szempont a tartozéka. A szocializmus és a demokrácia ugyanis csak az osztályharc eredménye lehet. A tőkés társadalomból a szocialista társadalomba való forradalmi átmenet fegyelmet, egységes magatartást, tervszerűséget. szervezettséget követel meg. A demokráciát a gyakorlatban csak a kizsákmányolok önkénye ellen vívott küzdelemben lehet kiharcolni. Megbocsáthatatlan naivitás azt hinni, hogy egyetértenek a tőkés osztály felszámolásával, hogy jószántukból elismerik a munkásosztály. a tömegek hatalmát, s harc nélkül feladják hatalmi pozícióikat, gazdasági és szociális privilégiumaikat s osztályérdekeiket csak az Ideológia terén, a konferenciákon megrendezett vitákban, vagy csak a sajtóban fogják kifejezni. (Folytatás a 4. oldalon)
