Új Szó, 1977. december (30. évfolyam, 332-361. szám)

1977-12-19 / 350. szám, hétfő

Lopott karácsonyfa

SALVADOR ESPRIU:*

Háladal

Ö, de elárasztott az én gyáva, ősi, oly féktelenül vad szülőföldem, de szeretňék elmenni észak felé,

ott, azt mondják, rendszeretök és nemesek, müveitek, tehetősek, szabadok, éberek és boldogok az emberek:

Testvéreim neheztelve mondanák: „Mint

a fészkét elhagyó madár,

olyan a szülőföldjétől megváló ember,*

míg én messzi tőlük nevetnék

kiaszott népem törvényén és ősrégi bölcsességé

Azonban álmom soha nem fog megvalósulni

s itt maradok halálomig.

Mert én is nagyon gyáva és elvadult vagyok azonkívül,

kétségbeesett fájdalommal szeretem

ezt az én szegény, mocskos szomorú és szerencsétlen hazámat

* Katalán költő

Végh Zsoldos Péter fordítása

Mostanában gyakran eltűnődöm a gyermekkoromon.

Csakugyan: miért is ez a tűnődés...?

Most éppen egy karácsony előtti havas hajnal dereng föl bennem.

Az ég még terítve volt csillagokkal, s úgy fehérlettek, mint tavaszi réten a margaréták. Apám a jó öreg gyalogszán- kót húzta, én lassan lépegettem utána. Orrom, szám bebugyolálva, csak a szememnél maradt egy résnyi nyílás, hogy láthassam a csodálatosan szép, mozdulatlan mezőt, s felette a didergő csillagokat.

Tízéves lehettem, s először vitt magával az apám a téli erdőbe. Ő naponta megjárta gyalogszánkóval, hogy hazahúzza a másnapi tűzrevalót. A falunkból akkoriban sokan jártak gyalogszánkán fáért az urasági erdőbe. Persze nem adták azt se ingyen. Egy hetet kellett dolgozni úrdolgában az uraságnak, ezért kaptak egy cédulát, mely feljogosította őket egy hónapra galagonya, kökény és egyéb mihaszna gallyak hordására. Az uraságnak kettős haszna volt ebből, egy hét ingyenes úrdolga és az erdő megtisztítása a buján növő giz-gaz cserjétől. A gyalogszánkás szegény emberek leginkább a Vil- hányra jártak gallyat irtani. De mi most az Ilhóra mentünk. Itt akadt egynéhány vadon nőtt fenyőfa is. Nekünk akkoriban karácsonyfára nem tellett, s már karácsony nagyliete volt. Naponta többször is megkérdeztem apámat:

— Mikor lesz már karácsonyfánk?

— Nemsokára fiam, és szebb, mint bárkinek — biztatott.

Egy este aztán azt mondja:

— No, fiam, akarsz-e szép karácsonyfát, olyat, mint a grófoknak van?

— Akarok bizony — csillant fel a szemem.

— Akkor ma feküdj le korán, mert reggel a kakasokkal ébrendünk. Megyünk a karácsonyfáért — így apám, s egy barackot is nyomott a fejemre, amit csak akkor tett, ha örült valaminek. Az pedig ritkán esett meg vele, leginkább nagy ünnepek előtt, akkor is azért, mert pihenhetett egy keveset.

Nehezen jött álom a szememre. Képzeletemben magam előtt láttam a karácsonyfát, igazi szaloncukrot és aranyaimat is képzeltem rá, meg csillagszórókat is. Nekünk mindig csak selyempapírba csomagolt, égetett cukorka, bronzzal festett dió és egy pár fürt angyalhaj jutott a karácsonyfára. A fa se volt igazi. Apám fenyő- gallyakat duggatott egy vastag naprafor- gószárba. Ez volt a karácsonyfa. De most igazi karácsonyfát ígért, olyat, mint a grófoknak van. Már ki is nézte előre, csak érte kell menni. Amikor nagynehezen elaludtam akkor szörnyű álom gyötört. Azt álmodtam, hogy eltévedtünk az erdőben, s nem találtuk meg a karácsonyfát. Én *>gy fa alatt keservesen sírdogáltam. S «mikor apám simogató hangjára felébredtem, nagyon boldog voltam, hogy nem igaz, amit álmodtam

— Öltözz fel ügyesen, virradat előtt az erdőben kell lennünk.

— Apa, én azt álmodtam, hogy eltéved tünk és nem találtuk meg a karácsonyfát.

— Akkor biztosan megtaláljuk, mert az álom mindig fordítva igaz, csak igyekezz, iáért már indulnunk kell.

Az erdő úgy öt kilométerrel volt a falutól. Mentünk sző nélkül, s hogy apám mire gondolt, azt nem tudom, de nekem folyton csak a karácsonyfa járt az eszemben. Szépnek, nagynak láttam. Emlékszem, soha ilyen boldog örömmel nem mentem még az erdőbe, mint akkor, pedig de sokszor megjártam nyaranta pajtásaimmal, olykor egyedül is. Igen szerettem az erdei madarak füttyét hallgatni. S mikor beértünk az erdőbe, csodálkoztam, hogy nem haMok madárhangot. Kérdeztem is apámat:

— A madarak még alusznak, hogy nem énekelnek?

— Nem fiam, ilyenkor ők nem énekelnek, mert fáznak és éhesek. De légy csendben, mert meghallja a kerülő, s akkor nem lesz karácsonyfa.

Én erre megijedtem, s inkább hallgattam, bár sehogyan se tudtam megérteni, miért baj az, ha a kerülő meghallja a beszélgetésünket. Hiszen az erdő nagy, sok fa van benne, még karácsonyfa is, hát jut abból neki is. Ami nekünk nőtt, az a miénk. Míg ezen gondolkodtam, már nem Is örültem úgy a karácsonyfának. Szomorúság töltötte el a szívemet, hogy nekem csak így lehet karácsonyfám. Apám közben megállt s annyit mondott:

— Fiam, te itt maradsz, ha jön valaki, kezdj el hangosan fütyülni, megértetted? S ha kérdez, mondd azt, hogy elmentem gallyat irtani.

Amikor apám eltűnt a bokrok közt, különös érzés szállt meg ebben a fehér-puha csendben. Félni nem féltem, egy csöppet se, hiszen az erdő nagy csendjét már régen megszoktam. Csa>k a kerülő járt folyton az eszemben. Bár ne jönne — ismételgettem egyre magamban. S ahogy hirtelen hátrafordultam, látom, hogy jön puskával a vállán. Megijedtem és sírni kezdtem. Ö hozzám lépett, megsimogatta arcomat, csittított, hogy ne féljek, nem bánt, ő nem rossz ember, hiába haragszanak rá az emberek, ő is szegény, az ura- ság cselédje, neki is parancsolnak. De azért az ő szeme sok mindent nem lát meg, ezt nem tudják az emberek.

Ilyesféléket beszélt, melyeknek értelmét én csak jóval később értettem meg. Majd azt kérdezte:

— Apád merre van?

— Arra, amerre a nyomok vannak — mondtam még mindig szepegve, s hirtelen elkezdtem hangosan fütyülni. De már késő volt. Apám ott állt nem messze egy kis karácsonyfával a kezében. Nekem mégis a legszebb volt, mert még sose volt igazi karácsonyfám. Már nem fütyültem, csak néztem ijedten a fát, s arra gondoltam, mi lesz, ha a kerülő elveszi, s megint sírva fakadtam.

A kerülő megfordult, fölém hajolt, s odasúgta: no, ne félj. Majd komor arccal s lassú léptekkel elindult a fehércsendű ei’dörengetegbe.

TÖRÖK ELEMÉR

Borzi László felvétele

R

ádiójátékot hallgattam a minap: A Pál utcai fiúk-at. Molnár Ferenc ifjúsági regénye legszebb gyermekkori olvasmányom. A barátommal hetekig kutattunk a Hernád- parton és a széntelep környékén egy hasonló helyet, amely a mi grun- dunk lett volna. Netnecsek Ernő halálán elalvás előtt sokáig szipogtam az ágyban, anyám kétszer is meg kérdezte: Fenn vagy még, nem vagy beteg, kisfiam? Ügy tettem, mintha aludnék. A véletlen folytán most is a befejező részt hallgattam meg. Ismét elszorult a torkom.

Fülembe csengenek Nemecsek fel' nőitekhez szóló szavai: Ti ezt nem

GRUND

érthetitek, a Grund egy egész világi Milyen igaza van, azóta hányszor feledkeztem meg én is erről.

Hányszor lépünk be szigorral o gruntlokba, a gyerekszobákba, a játék mögül ránkkerekedő gyermekszemek láttán sem vesszük észre, egy egész más világba léptünk \e zajjal, negyvenkettes papucsban, akkor is, amikor nem lenne muszáj. Egy futballmeccs kedvéért megfellebbezhetetlenül parancsoljuk a csendet, mint ahogy Ács Feri vörüsinges csapatát tiltották ki a Füvészkertből, mert zajongásuk zavarta az igazgatót.

Talán azért jut mindez eszembe, mert karácsony előtt az emlékek szent imént álisabbá teszik az embert. Míg a csomagokat elrejtem a fiókok- ♦ ban, látom a kisebbik fiam csillagszóról csodáló szemét, az izgatott na- nagyobbikatcsomagot bontó kezét. Ilyenkor az örömszerzés pillanatában könnyebben feledkezünk meg a munkahelyi gondokról, türelmesebben szőjük a mesét arról, hogyan voll a mi gyermekkorunkban, s az egy-egy meggondolatlanul elcsattant nyakleves után támadt lelkiismeretfurdalás is ki tudja miért, megelevenedik: ismét megfogadom, soha többet, hiszen engem sem ütött meg az apám.

Elromlott a brünni autó, a prágainak eltörött a kereke, fordul felém

a fiam. Ez a mondat is összeköt, szo- sorabbra fűz. Emlékek azokból a városokból, ahová a munkám szólított. Rövid életűek, a szakértő, apró kezek hamar kibelezik, de ez nem csökkenti az örömöt, semmi más sem pótolhatja a játékboltokban töltött rövid, válogatásra szánt időt. S nem tudom, melyikünk várja jobban, hogy a táskából előkerüljön az ajándék.

Karácsonykor ajándékozni azért még szebb. Talán mert vérünkké vált. Nem, nincs ebben ellentmondás, hiszen a dohányos ember is milyen élvezettél gyújt rá a szokásos, ki tudja hány-századik cigarettára. Szenvedély, méreg, kékes füstben fodrozó emlékek. Egyszerre mind, kiilön-külön egyik sem. Az első titokban szilt cigaretta, és az elsőször vásárolt ajándék: átlátszó műanyagdoboz kék te tővel, benne száz cigaretta, — ezt vettem az eldugdosott huszonötfilléresekből apámnak. Elvetie a fa alól, rám tekintett, én nem tudtam hova nézni, ugyan mi is voll az?: zavar, félszeg mosoly, hirtelen forróság, öröm, öröm, öröm ...

Kisvasút, kulcsra járó mozdony, egymásba futó pléheínek. Micsoda ajándék, micsoda boldogság voll! Majd a nagy szerencsétlenség; a szalagrugó elpattan, csigahátként egy- másbafutö karikái egyre nagyobbodnak, s a négy kié icerék üresen forog, mint a kulcs a mozdony pléh- gyomrában.

Toliamat s az emlékezést megállítja a két kislegény veszekedése, sírása. Dühösen lépek közéjük, egy pillanatra abbahagyják, s a kezem, szám lesik, mi lesz ebből. Eszembe jut a Grund, a Füvészkert. Már kajánul mosolyognak, érzik, nincs vihar.

No, mit csináltok a Grundon? kérdem. A nagyobbik sem érti, s azonnal elhangzik a kérdés: mi az a Grund? Mit feleljek, hiszen ők azt jobban tudjak nálam, de valamit mégiscsak mondanom kell a tekintély kedvéért.

A Grund, az egy egész világ, s kezemmel nagy félkört írok a levegőbe. Mindketten egyszerre utánozzák mozdulatomat,

MALINAK ISTVÁN

M

indabból, amit az ember életösztöne emel és épít, előttem semmi sem jobb és értékesebb, mint a hidak. Fontosabbak a házaknál, szen- tebbek, mert közösebbek, a templomoknál. Mindenki bírja őket, s mindenkihez egyformák, hasznosak, mindig megfontoltan emelték őket, oly helyen, ahol a szükség leginkább kereszteződik, maradandóbbak, mint más épületek, és nem szolgálnak semmit, ami titkos vagy gonosz.

A nagy kőhidak. letűnt korok tanúi, amikor másképp éltek, gondolkodtak és építettek, szürkék vagy vörhenyesek a széltől meg esőtől, gyakran kicsorbultak élesen metszett széleikben, eresztékeikben és láthatatlan repedéseikben pedig satnya fű sarjad, vagy madarak fészkelnek. Sudár acélhidak, amelyek úgy megfeszülnek az egyik parttól a másikig, mint a hús, s remegnek és megj>endülnek minden vonattól, amely átrobog rajtuk; ezek mintha még várnának végső alakjukra és tökélyükre, s vonalaik szépsége a maga teljében unokáink szemében tárulkozik majd fel. A fahidak a boszniai városkák bejáratánál, melyeknek elkopott gerendái úgy táncolnak és pengenék a falusi lovak patái alatt, mint a xilofon fale- mezkéi. S legvégül azok áz egész kicsiny hidacskák a hegyekben, valójában csak egyetlen nagyobbacska rönk, vagy két egymáshoz szegezett gerenda, melyeket valami hegyi patak fölé vetettek, amelyen nélkülük nem lehetne átjutni. Évente kétszer a hegyi áradat, amikor lezúdul, magával ragadja e bürüt, a parasztok meg elvakult csökönyösségükben akár a hangyák, újat vágnak, ácsolnak és tesznek a helyébe. Ezért a hegyi patakok mentén, a sziklák közötti erekben, gyakran látni ezeket a néhai hidakat; ott fekszenek és korhadnak, akár a többi fa, amelyet a véletlen árasztott arrafelé, de ezzel a megfagyott gerendák, amelyek tűzre vagy elkorhadási’a ítéltet»VO ANDRIČ

HIDAK

tek, kiválnak a hordalékból, s még mindig ama célra emlékeztetnek, amelyet szolgáltak.

Lényegében egyformák, s egyaránt érdemesek figyelmünkre, mert azt a helyet mutatják, ahol az ember akadályba ütközött, de nem torpant meg előtte, hanem felülkerekedett rajta, s úgy hidalta át, ahogy tudta, felfogásához, ízléséhez s ama körülményekhez mérten, amelyek közrefogták.

S amikor a hidakra gondolok, emlékezetemben nem azok merülnek fel, amelyeken a legtöbbször mentem át, hanem azok, amelyek a legjobban ragadták meg, és ragadták magukkal figyelmemet és szellemem.

Mindenekelőtt a szarajevói hidak. A Miljackán, amelynek medre képezi Szarajevó gerincét, olyanok ezek a hidak, mint a kőcsigolyák. Világosan látom őket, és sorba veszem. Ismerem íveiket, emlékszem korlátaikra. Van közöttük olyan is, amely egy fiatalember sorsszerű nevét viseli, kicsiny, de állhatatos, magába zárkózó, mint valami jó és hallgatag erőd, amely nem ismer megadást, sem árulást. Azután azok a hidak, amelyeket útjaimon láttam, éjjel, a vonatból, sudárak és fehérek, akár valami látomások. Spanyolország kőhídjai, amelyeket benőtt a repkény, s amelyek önmaguk képe fölött merengenek, amely a sötét víztükörben rajzolódnak ki. Fahidak szerte Svájcban, amelyeket a nagy havazások miatt tetővel fedtek, s hosszú hombárokra emlékeztetnek, belülről meg szentek, s csodatetteik képeivel ékítették őket,

mint a kápolnákat szokás. Fantasztikus hidak török földön, amelyeket úgy nagyjából állítottak, s csak a sors őrzi és tartja fenn őket. A római hidak Dél-I-tá- liában, fehér kőből, amelyekről az idő már mindent lemálasztott, amit csak lehetett, s amelyek mellett már vagy száz éve valami új híd vezet, de azok egyre csak állnak, mint őrlődő csontvázak.

így aztán, mindenfelé a világban, amerre csak gondolataim szállnak vagy megállapodnak, hűséges és hallgatag hidakkal találkoznak, mint az ember örök és örökké kielégítetlen vágyával, hogy összekötődjék, megbékéljen, és egybekapcsolódjék egymással minden, ami szellemünk, szemünk és lépteink előtt feltűnik, hogy ne legyen megosztódás, ellentét, sem elválás.

így van ez álmaimban, és a képzelet önkényes játékában, A legkersernyésebb és legszépségesebb zenét hallgatva, amelyet valaha is hallottam, hirtelen egy kőhíd látomása merült fel előttem, amelyet derékba törtek, s megtört ívének meredező csonkjai fájdalmasan ágaskodtak egymás felé, végső erőfeszítésükkel mutatva az eltűnt ív egyedüli lehetséges vonalát. Ez a hűség, és a szépség magasztos meg nem nyugvása, amely önmaga mellett csak egyedül egy lehetőséget tartogat: a nemlétet.

Végül mindaz, ahogyan életünk kifejeződik — a gondolatok, erőfeszítések, pillantások, mosolyok, szavak, sóhajok —, mindaz a túlsó partra húz, amelyhez úgy igazodik, mint célhoz, s csak azon nyeri el valódi értelmét. Mindennek van valami leküzdeni és áthidalni valója: zűrzavart, haléit vagy értelmetlenséget. Mert minden átmenet, híd, mely a végtelenbe vész, amelyhez mérten minden híd a földön csak gyerekjáték, sápatag jelkép. S minden reménységünk a túlsó oldalon van. (1933)

VÜJICSfCS D. SZTOJÁN fordítása