Új Szó, 1977. október (30. évfolyam, 271-301. szám)
1977-10-10 / 280. szám, hétfő
Andre Dhôtel Meseszerű krónika ■ Martinién, te nem hallgatsz meg IrJ engem. Martinién úgy látszik, sétáinkat mindig csodálatos messzeségeknek szenteltünk. Amit ma elmesélek neked, nem egyéb, mint elképzelhetetlen távolság története, de az is igaz, két telített szív távolságáé. Azon a reggelen egy erdőszélen voltam. Te tudod, fáradhatatlanul keresem a megtalálhatatlan Cortinarius ho- norabilist; ami nem palakék, hanem egy eddig a világ előtt még ismeretlen kék szín. Ennyit persze elhiszel nekem, de ami a többit illeti, egy alkalommal több, hogy vonogasd a vállad. A szomszédos rét állatai gyakran bejártak az erdőbe, úgy hogy a sűrűben léteztek fedetlenül hagyott térközök. Egyszerre csak észrevettem egy tökéletesen mozdulatlanul álló férfit. Lépésnyire tőle, akár meg is érinthette volna, egy őz. Különbséget tehettem az állat remegő orra, és ahogy nekem tűnt, mennyei csodálkozástól áthatott tekintete között. A férfi egyetlen mozdulatot sem tett, gondolom, még szemöldökét sem ráncolta. Egyszerűen csak állt az őz előtt. Kétségtelen, lábamat szerencsétlenül mozdíthattam meg és szétzúztam egy piciny száraz ágat, mert az őz villámgyorsan megfordult és eltűnt. Ezután a férfi kijött az erdő szélére. Egy hét múlya viszontláttam hasonló helyzetben egy puszta rét szélén. Egészen közel hozzá egyenesítve ki hátulját egy nyúl nézegette. De ugyanakkor a kerítés egyik cölöpjének tetején egerészölyv kuporgott. Ha kinyújtja a karját, a férfi megérinthette volna a madarat. Azonban merev testtartással, mintha nem is lenne jelen, mozdulatlan maradt. Az állatok meg a férfi mintha elvesztek volna egy hirtelen elfelejtett világban. Körös-körül nagy csend uralkodott. Végül az égből egy gém vetette le magát és hatalmas szárnyával csaknem súrolta az illető kalapját. Az ölyv felrepült, míg a nyúl eltávolodott, mindketten minden sietség nélkül. Néhány másodpercig ß férfi még ugyanabban a helyzetben maradt és tekintetével követte a magasba visszaívelő gémet, majd akárcsak a múltkor kimért léptekkel elindult. Ez alkalommal nagyon jól láthattam az ,arcát, mert tőlem nem messze haladt el, anélkül hogy engem a legkevésbé is figyelemre méltatott volna. Megjegyeztem magamnak, zakója hajtókáján kétségtelenül élénk színű zománcvirágot hordott. Arcvonásaiból ítélve csaknem öreg ember volt. Ogy éreztem, látásból ismerem, és valóban viszontláttam a mocqui-grange-i állomáson, ott dolgozott magasabb rangú hivatalnokként. Hónapok teltek el és már majdnem elfelejtettem ezeket a találkozásokat, amikor nagy meglepetésemre a Pont- Neufön újra rábukkantam. Ugyanabban a helyzetben állt, tökéletes mozdulatlanságban, és mert nem fordult sem a folyó, sem az úttest felé, hanem elnézett a járda hosszán, magatartásában volt valami valószerűtlen, éppen ezért ,a járókelők néha nyugtalan tekintettel végigmérték. Mit kereshetett ezen a helyen? Néhány lépésre tőle megfeszített türelemmel, talán egy órán keresztül vártam. Az igaz, hogy én ültem a kőkorlát mellé helyezett padok egyikén. Végül hosszú idő utón észrevettem, közeledik egy szintén már nem fiatal nő, akinek arca azonban valami boldog megelégedést fejezett ki. Hirtelen megtorpant a magányosan álló férfi előtt. Tudtam, hogy megáll. Őszinte figyelemmel fürkészte a férfit. Aztán kinyújtotta a kezét, mintha meg akarta volna mutatni gyűrűit. Talán négy gyűrűt viselt, nem feltünőeket, mert nem tudtam jól megkülönböztetni őket. A férfi megfogta a nő kezét, s mintegy közös megegyezéssel elindultak a járdán. Kissé távolabb a férfi virágcsokrot vásárolt egy házaló árustól és átnyújtotta a hölgynek. Követtem őket. Nem szóltak egymáshoz. így mendegéltek egy ideig anélkül, hogy valamicskét is siettek volna, áthaladtak vörös fényjelzéseken, kissé távolabb meg elváltak egy néptelen utcasarkon. Figyeltem, amint mindketten mentek a maguk útján. Egyikük sem fordult visz- sza. Ettől kezdve oly heveny kíváncsiság áldozatául estem (Martinién, te ismersz engem), hogy meglehetősen indiszkrét lépésre szántam el magam. Felkerestem az illetőt a Moc-qui-Gran- ge állomáson és minden gátlás nélkül azt mondtam: „önnek el kell mesélnie nekem ...“ Anélkül, hogy válaszolt volna, hosszasan megnézett, én pedig dadogva szabadkoztam „Értsen meg, az az őz, ,a nyúl“, meg Isten tudja mi. A férfi aztán beszélni kezdett elhagya- tottsággal telt barátságos hangon. — Néha észrevettem önt — mondta —, mert ön nyilván érdeklődik minden képtelennek tűnő dolog iránt. Hát helyes! Hallgasson tehát meg. Nincs tapasztalatom e világról, és egyébként sincs, annak ellenére, hogy nemsokára nyugdíjba megyek. Végül is a foglalkozásom adta a kaland ötletét. Persze, nem az utazás óhaját. Pont ellenkezően, mindinkább ingerelt az állomásomon keresztül robogó vonatok gyorsasága. Hát nem szemtelenség a teremtéssel szemben ily sebesen helyet változtatni e földön és ezáltal szakítani minden isteni és emberi béketűréssel? A tehervonatok lassúsága valamennyire megvigasztalt, mert ezek a vonatok, amikor elindulnak vagy megállnak száz vagy kétszáz méteren keresztül, vagonjaik olyan dühvei ütköznek egymáshoz, nyilván hódolatuk kifejezéseként, mintha ez lenne a világ- egyetem lényege. Ami az utasokat illeti, milyen szánalmasak, leggyakrabban sietnek, tülekednek meggyőződve, hogy egy vesztett pillanat saját maguk vesztét pecsételheti meg. Tudják-e egyáltalán, mit jelent a pillanat? Egy szó mint száz, megundorodva mozgásuk e folytonos magasztalásától, elhatároztam, hogy a mozdulatlanságnak szentelem magam valahányszor alkalmam van rá. Most megmondom önnek azt, ami senki számára sem titok. Mindenki n/agyon jól tudja, de konokul kitart és nem vallja be, a madárijesztő elkerülhetetlenül vonzza a madarakat és bármilyen más állatot. Mintaképül vettem ezeket az álszemélyeket, és így értem el, hogy mindenféle állat közelembe jöjjön, melyeknek a kíváncsiság rendkívüli naivságuknak mértéke. Megismertem az őzet, a rókát, a menyétet és sok mást. De a Pont-Neuf-ön, ott valóban nem remélt esemény történt. Mindig viseltem zakóm hajtókáján ezt a kis zománcvirágot. Képzelje el, alig tiennégy éves koromban családommal San Franciscóban tarózkod- tam. Egy n,a*> piactéri séta közben csodaszép kislánnyal találkoztam. Minthogy rám mosolygott, vettem neki egy gyűrűt, ő meg azonnal nekem adta ezt a tűvel felszerelt zománcvirágot. Innen fentről, ahol a vásárt tartották, látni lehetett a tengert. Együtt néztük a tengert, majd elváltunk egymástól. Soha többé nem láttam viszont. Múlt nap... Múlt nap azon a hídon vártám, magam sem tudom, mire, valójában nem volt semmi, amire és senki, akire várjak, még egy macskára vagy kutyára sem. És ez a nő közeledett. Megöregedett, akárcsak én, de még mindig szép. Azonnal felismertem, és ő is felismert engem, előbb meglepve, mint mindenki egy férfi bizarr magatartásától, aki ott áll mozdulatlanul. Észrevette a kis zománcvírágot, és megmutatta a kezét. Három meglehetősen pompás gyűrű mellett ott volt az is, amit én ajándékoztam neki, könnyen lehetett azonosítani, hiszen egyszerű bóvli, hamis türkiz fémbe foglalva. Ez az asszony meg én a szerelem ideje előtt találkoztunk, és akkor láttuk viszont egymást amikor annak ideje már elmúlt. De az egész (nem értem, hogy lehet) még szebb volt, mint a szerelem. ö egy szót sem szólt. Én sem beszéltem hozzá. Ugyanaz a csend, mint gyermekkorunkban. Ennek ellenére, esküszöm önnek, a hölgy szeme azt mondta: „A tengeri“ És az én szemem azt válaszolta: „A tengeri Az arany kapui" így történt. Kedves Martinién, tehát ez a történetem. Persze, te nem hiszed el nekem. Miért utasítod vissza annak hitelét, hogy léteznek felfoghatatlan harmóniák, ha oly merészek is? Nem egytltt láttunk szivárvány között villámot és egy más napon lábunk előtt kéknefelejcset, ugyanakkor, amikor fent a magasban sast, az elvitathatatlan királyi sast. Martinién, nem hallgatsz meg engem. PÁVAI MIHÁLY fordítása Zirig Árpád versei RÉGENKYITOTT AJTÓKON régennyitott ajtókon kilincselsz tested levelekkel borítod hogy lehessél végre csak magad szódon szomorú dal fakad kezedben viróg arcodon só szemed taván koporsó szomorú csendes langy este beleestem a szemedbe HÉTFŐI JÓZANSÁG sárgatollú kiáltás a tiap a független kékség közepén még vársz míg csodák születnek déli éjből aranyhalak akváriumban az évek menetelnek körbejárnak tenyered súlya alatt mennydörög villám a vizet a sötéttel egybemossa rádgörbülnek a falak CL o M Még este gondosan kikészített mindent: ruhát, cipőt, zoknit, inget, nyakkendőt. A zsebkendő is elfoglalta helyét (szépen összehajtogatva) a zakó bal belső zsebében. A zakó színe egyébként zöld, a zsebkendőjé sárga, csak egy árnyalattal világosabb, mint az Ing. A nyakkendő viszont tarka, de barna, zöld és sárga keveredik benne. A vadonatúj lábbeli is barna, a harmónia tehát tökéletes. Még a szem színe sem zavarja. Biztos, hogy a színeken semmi sem fog múlni. Minden darabnak délután pontban négy órakor a Nemzeti Színház előtti szökőkútnál kell lennie. Mégpedig kifogástalan állapotban. A friss levegő mindennek kedves, kivált az öltönynek, melyből kiszívja a naftalinszagot. Viselője ugyan nem ezekbe a zsebekbe dugta a golyócskákat, hanem a szomszédos bunda zsebébe, ám a szagot az öltöny is bevette. A szökőkút előtti várakozás persze a többi darabnak is jól jön, s dehogy bánják, hogy négy óra már húsz perce elmúlt. Csupán a cipőnek kellemetlen a késés, hiszen * majd 80 kilogrammnyi súllyal kell egyre gyorsabban taposnia. Nem is csoda, hogy a cipő (különösen a bal, melyre gyakran az egész súly nehezedik), önvédelemhez folyamodik: éktelenül törni kezdi a nagyujjat. Az eredmény nem marad el: a cipő megszabadul terhétől, viselője ugyanis lezöttyen a szökőkút peremére. Ez a nadrág szempontjából egyáltalán nem közömbös helyzet. És most bizonyos együttérzésről is beszélhetünk. Ebben a pillanatban például, a nadrág meg az ing veszi szomorúan tudomásul, hogy a szökőkút vizet permetez a zakóra. Szerencsére ezt a ruha viselője hamar észreveszi és átül arra az oldalra, ahonnan a szél elfújja a vizet. Közben a szemben álló utcai órát kémleli idegesen, aztán a sajátjára néz, ugyanannyit mutat-e az is. Az eredmény mindkét órán: 16.35. Elérkezett a pillanat. Erről az egyes darabok úgy szereznek tudomást, hogy helyzetük hirtelen megváltozik. A cipők talpán ismét 77 kilogramm, a ruhát villámgyorsan végigsimítják, a félrecsűszott nyakkendőt megigazítják. Fülöp Imre Találka Minden elindul a buszmegálló irányába, de alig néhány lépés után már meg is nyugszik. Igaz, nem teljesen mozdulatlanok. A barna cipők közelébe egy pár piros női szandál érkezett. Szembenéznek, mint akik még soha nem találkoztak. Nem is találkozhattak, hiszen három nappal ezelőtt még a Priorban voltak. Az is igaz, hogy nem sokáig, mert az efféle divatos cipők sok időt nem tölthetnek az áruházban. A bal szandál most még közelebb lépett a jobb cipőhöz, mintha tüzetesebben szemügyre akarná venni. Alighanem meg is tetszett neki, mert már nem tágít mellőle, amíg a Zöld Ház nevű presszó lépcsőjéhez nem érkeznek. A lépcsőt természetesen előbb a férfi lábbeli lépi át. A presszóban ismét szembe kerültek egymással. Eleinte olybá tűnt, mintha semmi közük se lenne egymáshoz... Az öltöny — kivált a nadrág •— most sokkal jobb helyzetben van, mint a szökőkútnál, hiszen a bőrülés jóval elviselhetőbb, mint a szökőkút hideg és kemény kőpereme. A zakóra se szökik víz. Igaz, itt a teremben keringő cigarettafüst zavart, beleivódott a szövetbe. Az öltöny mellett egy másik öltöny is volt. ÍVele szemben pedig egy kék kosztüm. A kosztüm mellett pedig a piros szandálokkal egyszerre érkezett, divatos, feltűnően szép, sárga ruha. A kosztüm (mintha zavarba jött volna a sárga ruha jelenlététől), alig észrevehetően, de azért idegesen mozogni kezdett, majd nem sokára távozott. Természetesen nr. öltöny is. Az asztalnál tehát csak egy női meg egy férfi ruha maradt. Az, amelyikhez a piros szandál tartozott, és az, amelyikhez a barna cipő. A lábbelik közben elégedetten vették birtokukba megnövekedett birodalmukat. Furcsa módon még közelebb bújtak egymáshoz. Ä bal cipőből, amely kikezdte a benne lev6 nagyujjat, titokban ki is bújt a láb. így be lehetett látni a lábbeli belsejébe, ahol kövér számok hirdették, hogy gazdája 480 koronát fizetett érte. Vagyis a legdivatosabb és legdrágább lábbelit vásárolta meg. Persze nem sejtette, hogy minő bosszúságot okoz majd neki a cipő. Pedig mérete azonos a tavaly vásárol tévői. Legalábbis a szám egyezik. Csak az ára nemi Az ára miatt a szandálnak sem kellett szégyenkeznie, hiszen semmivel sem olcsóbb, mint a cipő. Egy két éve vásárolt zöld szandált váltott fel, és teljes mértékben elnyerte viselője tetszését. Lábbeli, Jtokní, ruha, ing, nyakkendő és a többi, most már egybe tartozó holmi, mintegy másfél órát töltött a presszóban. Aztán a Duna partjára indultak. Sétált, olykor meg is állt a közös sorsra jutott „együttes“. Sorsukat láthatatlan szálak fűzték egybe. Ugyanakkor minden egyes darabnak meg volt a maga szerepe. Tulajdonképpen mindegyik nélkülözhetetlen volt, min* annak a hídnak az elemei, melyen éppen haladtak. A híd alatt lomhán hömpölygött a Duna mocskos vize. A túlsó partra érve a két pár lábbeli megállt. Vajon merre ezután? Végül balra, vagyis a víz folyásának irányába indultak el. Ám nem soká haladtak a vízparti sétányon: a férficipő jobbra kanyarodott, a női szandálok követték. A vén parkban a pázsit puha volt, akár a szőnyeg. Hát még az avar, mely olyan süppedős volt — kivált a cipők alatt — akár a szivacs. Egy kidőlt fánál állt meg a két pár lábbeli, s velük együtt a többi holmi. A cipők és a ruhák magukba szívták a növényzet és a föld illatát. Azt az illatot, mely az embert már ősidők óta valami különös varázslattal tölti ®L Késő este volt már, amikor az egyes darabok visz- szakerüitek arra a helyre, ahonnan gazdájuk elővette két. A ruhákon keletkezett zöld foltok kitisztítására ma már nincs idő. Sőt, még a nyakkendő zétoldozására sem...
