Új Szó, 1977. október (30. évfolyam, 271-301. szám)
1977-10-31 / 301. szám, hétfő
E zerkilencszázharminckilenc őszén terepszinti gépkocsi érkezett a Gobi egyik településére. Egy katonatiszt szállt ki belőle, és Nyamá bácsi után tudakozódott. Bajtársa volt az öreg legkisebb fiának, együtt harcoltak a Halhin-Gol-i ütközetben. Szomorú hírrel állított be a jurtába. Odabent, az ajtóval szemközt, széles járomcsontú, ötven év körüli férfi tilt, Dzsamjan, az elhunyt testvérbátyja. Szakállát már belepte a dér. — Hárman voltunk testvérek — mondta mélyet sóhajtva, s hősiesen igyekezett visszatartani feltörő zokogását. — Előbb a nagyobbik öcséin, most meg a kisebbik is... Értünk tették, a hazáért... de mi egyedül maradtunk ... — És szeméből kibuggyantak a könnyek. Dzsamjan felesége, piros arcú, elnehezült testű asszony munkától eldurvult kezébe temette az arcát, és hangosan felzokogott. Mellén szétnyílt a kék pamutköntös. A hamuval borított tűzhely mellől a kisfiúk tágra nyílt szemmel bámult rájuk. Az anyja köntösének maradékából varrt nadrágból kikandikált barnára sült csupasz hasa. Mellette bóbiskolt a nagyapja. Az öreg Nyamá három esztendeje ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Neki kellett volna a ha anélkül hunynám le a szememet, hogy veled találkoznék, lelkem megállna félúton a Paradicsom felé. Feltétlenül gyere hát haza az idén! Nyugtasd meg telkemet, ne kelljen a félúton megállnom...“ A néma csönd megdöbbentette az öreget. Mereven bámult a kihunyó tűzbe, aztán gyanakodva jártatta körül tekintetét a jelenlevőkön. — No, mi van? Miért nem beszéltek? — kérdezte ingerülten, és hangjában ijedtség bujkált. Dzsamjan kelletlenül felállt, és egészen a füléhez hajolva azt mondta: r— Apám, ebben az évben nem jöhet az öcskös... Nyamá egész testében összerándult. — Miért — szakadt ki belőle a riadt kérdés. — Olyan derekasan harcolt a Halhin- Golnál, hogy előléptették. Annyi a munkája, hogy nem tud hazajönni. Ezért küldte el maga helyett a bajtársát ... Az öreg arcáról eltűnt a riadalom, szélesen elmosolyodott: — Nocsak... Aztán mikor látogat haza? — Azt üzente, hogy egy év múlva minden bizonnyal. Nyamá összeráncolta a homlokát. „Egy év nagyon hosszú idő. Megérem-e?“ — gondolkodott fennhangon. — Aztán ma hányadika van? Donroviri Nctmctdag* F # W sr leginkább szomorkodni a fia elvesztésén, ám ő nyugodtan kuporgott a helyén, mintha mi sem történt volna. Látása, hallása nagyon megromlott már. Igaz, vaksi szemével először hosszan fürkészte a jövevény arcát, de hogy nem ismerte fel benne a fia vonásait, mormogott valamit, és tovább szunyókált. A szokatlan zajok hallatára azonban újból kinyitotta a szemét, de fia és menye arcáról nem tudta pontosan leolvasni, hogy sírnak-e, vagy nevetnek. — Mi lelt benneteket? Mit kaca- rásztok? — kérdezte erőtlen hangon. Azelőtt sohasem vágott másolt szavára, ezért most zavartan elcsendesedtek. — Apa talán meghallotta a beszélgetésünket? Vagy megérzett volna valamit? — súgott össze fia és menye, és tanácstalanul néztek egymásra, hogy mit feleljenek. Dzsamjannak most eszébe jutott az a levél, amit az öreg néhány hónapja íratott a fiának: „Nemsokára öt éve annak, hogy elmentél katonának. Nekem hamarosan meg kell halnom, fáradságos már az életben járnom. De 9 Mongol író — Október tizenölödike — válaszolta Dzsamjan. Ez bizony hazugság volt. azt mondta, ami éppen a szájára jött. — Október tizenöt — ismételte meg az apja. — Nincs mit tennem, ki kell bírnom addig — folytatta olyan hangon, mintha halála órája csak tőle függne. Aztán a tiszthez fordult: — Mondja meg a fiamnak, hogy mához egy esztendőre mindenképpen jöjjön! Ettől kezdve az öreg Nyamá buzgón számon tartott minden egyes napot. A betérőknek pedig boldogan, büszkén mesélte, micsoda hős lett a legkisebb fia. Elő is léptették hadnaggyá. Meg hogy a munkája miatt nem jöhet haza, bármennyire is vágyik már az apja után. _ Dz samjan és felesége mindent megtettek, hogy az öreget, amennyire csak lehet, kellemesen-kényelmesen tartsák. Ám amikor a legkisebb fiúra terelődött a szó, szívükbe rémület szállt, hogy apjuk felfedezi a csalást. De ha elő- szörre eltitkolták előle a valót, továbbra se tehettek mást. Egyre csak azt hajtogatták, hogy jövőre biztosan megjön az öcskös. Amikor a környéken híre ment a szomorú esetnek, a szomszédok is megsiratták a derék fiút, s nagyon sajnálTornoi József: Te magad mélyébe szállott Nem látom, honnan süt a nap, nem látom az éjszakámat, sírok, mint a füzfaágak, mint szegény hústalan árnyak. Harapnék földet helyetted, fájdalmadból innék lángot, nem tudom, mit kiabálok, te magad mélyébe szállott. Nagy 9zelek minek karmolnak? Homlokod nem ők faragták. Mindenség, vaksors, szabadság pulóverod szétszaggatták. Ami megmaradt alatta: mosoni szavad, országod, azzal, te csönddé-szétázott, takarjam be a hiányod? Egymagadra nem hagyhatlak, csak a semmire, a ködre: göröngy-arccal is, szivemre gyerek-tisztán tündökölsz te. Ahogy rágyújtasz víg szájjal s rögtön történetet mondasz torok-nevetésed most az, ami izzó ronccsá olvaszt. Sehol többé: huhog az éj, elhessentem: gyere, Pista, nézzük a háláit kacsintva, neked játék a nagy bicska. Ott folytatod, ahol benned a világ tegnap is forgott: piros delfinekre s boldog tengerre ki rak kölöncöt? Kormos Istvántól, a közelmúltban elhunyt kétszeres József Altila-díias költőtől búcsúzunk. Gyökeres György / elvé Leién a mart ősi falumúzeum egyik szobájának részlete látható. * ták a fiaváró öreg Nyamát. De a világon semmi se tart örökké, s az emberek, akik először őszintén együltérez- tek vele, lassanként csak legyintettek és megmosolyogták. Az öregnek teljesen visszatért az életkedve. „Nem akárkiből lehet hős“ — mormolta magában, mert hallgatója az utóbbi időben nagyon ritkán akadt. Előbb nem értette, de aztán nem sokat törődött vele. Nem sok ügyet vetett arra sem, ha észrevette, mint mosolyognak, amikor a fia háborúban viselt dolgairól beszél. Úgy gondolta, mindnyájan büszkék a földijükre, azért olyan vidámak. Pedig hát más volt annak az oka: Nyamá fejében minden összezavarodott, s a népmondák legendás vitézeinek hőstetteit a maga fiának tulajdonította. A fia jövetelébe vetett bizalom még az erejét is visszaadta. Korán kelt és későn feküdt, fürgén hajkurászta a ház körül a jószágot, pattinthatva rövid ostorát. Fia és menye,' persze, örültek, hogy ilyennek látják, s idővel enyhült a fájdalmuk, elcsitult a nyugtalanságuk is. Az embernek nem áll hatalmában, hogy megállítsa az idő futását. Az őszre tél jött, a télre tavasz, elmúlt a nyár is, és a Góbiba, szinte észrevétlen, újból belopakodott az ősz. Az idő múlásával Nyamá is egyre élénkebb lett. Mászkált, sürgölődött, tejbort erjesztett, naphosszat a tejesedények körül ögyelgett, figyelve, elegendő sajt, vaj, tejföl készül-e. Számításai szerint közeledett október tizenötödike. A menye meg a fia megint gondolkodóba esett: mit mondjanak neki, ha eljön a régen várt nap. Pár nappal előtte Dzsamjan a legelőkre készült, hogy utánanézzen a jószágnak. Apjának azt mondta, útközben benéz a megyeszékhelyre is, hogy pontosan megtudakolja, mikorra várható az öccse. Visszatérve tettetett nyugalommal szólalt meg: — Képzeljétek, az öcskös iskolán van, repülőgépet tanul vezetni... Apja melléből örömteli kiáltás tört fel. Szívét elöntötte a büszkeség. „Ilyen repülőmasinát nem vezet akárki“ — gondolta magában. — ...ezért az idén már megint nem jöhet haza — folytatta Dzsamjan. Az utolsó szavakra eltorzult az öregember arca. — Hát akkor... mikor jön? — kérdezte elakadó lélegzettel. — Mához egy évre. Itt a levele — húzott elő a zsebéből egy irkából kitépett lapot, amelyre ő maga vetett néhány sort: „Drága apám! A jövő ősz elején érkezem. Ne nyugtalankodj, és vlgyázz magadra!“ Nyamá boldogan elmosolyodott, és elégedetlen köszörülte a torkát. „Nem is olyan hosszú idő ez, hát még, ha nem is októberben, hanem már szeptemberben itt leszlu — Na jó — mondta —, írjátok meg neki, hogy az apja feltétlenül megvárja. Dzsamjan nem minden büszkeség nélkül mondta el a szomszédoknak, hogy megint milyen könnyen sikerült megnyugtatnia az apját. Az emberek újból meghányták:vetették a feledésbe merült szomorú eseményt, volt, aki újból megsajnálta Nyamát, volt, aki nevetett rajta. Néhány, tejborért s pálinkáért mindenre kapható szomszéd szándékosan be-betért az üreghez, és az ital meg a mulatság reményében a fia felől kérdezősködött. — Az én bátor fiam most repülőmasinát tanul vezetni — mesélgette büszke izgalommal, már ki tudja hányadszor, az öreg. Szavaiból az is kiderült, hogy a repülőgépeket valamiféle mesebeli madárnak képzeli el. Jó egészségben érte meg a következő őszt is. Nyár utóján megint izgatott készülődésbe kezdett, de fia és menye már rá se hederített. Egy nap Dzsamjan odament az apjához, és egészen a füléhez hajolva, jó hangosan így szólt: Hallgass ide, apám... Azt hiszem, az idén megint nem jön az öcskös. Nyamá testén görcsös remegés futott át, rámeredt a fiára: — Most meg miért? — suttogta elfúló hangon. — Sok minden jöhet közbe... — mondta Dzsamjan, de az öreg sipító hangon a szavába vágott: — Egész biztosan megjön! — És sötét arccal elfordult. Rá se nézett többé fiára és menyére, nem szólt hozzájuk egy árva szót sem. Egész nap hallgatott, és magába ros- kadtan ült a jurta előtt. Azon az éjszakán egy szemet se aludt. Kora hajnalban újból kicsoszogott a jurta elé, letelepedett egy vesz- szőkosárra, és az égre szegezte a tekintetét. Az első őszi hónap első napja volt. Az öreg makacsul hitte, hogy ezen a napon végre hazajön a fia. A menye befejezte a fejést és reggelizni hívta, de az öreg haragosan elzavarta. — Egy falatot sem eszem, amíg itt nem lesz a gyerek! Az asszony rémülten futott be a jurtába. Megtanácskozták Dzsamjannal, mitévők legyenek, de arra a következtetésre jutottak, hogy itt már csak az idő segíthet: egy-két nap, s az apjuk megnyugszik magától. Az öreg mozdulatlanul ült a jurla mellett. „Egészen biztosan megjön a fiam — gondolta —majd meglátjátok. Legelőször engem üdvözöl, és átölelve bevezet a jurtába. Akkor majd azt is elmondom neki, mennyire meg- szomorított a bátyja meg a sógornője.“ Magasabbra kúszott a nap, a sugarai erősebben kezdtek tűzni. „Biztosan délben jön“ — vigasztalta magát az öreg. Elmúlt a dél is, a nap nyugat felé hajlott. „Estére feltétlenül itt kel lennie“ — kapaszkodott a gondolatba Nyamá. Bealkonyodott. Az öreg elfáradt, nem volt már ereje az eget kémlelni, a feje egyre lejjebb és lejjebb hanyatlott, aztán a térdére bukott. Dzsamján és felesége magára hagyta: ha ilyen makacs, úgyse használ semmiféle rábeszélés, kérlelés. Késő este bement a jurtába, a sötétben a fekhelyéhez tapogatózott és kimerültén ledőlt. De még egyre várta a fiát; feszülten figyelt minden neszre. Csönd borult a jurtára. Az öreg hirtelen furcsa zajra lett figyelmes. Mintha a távolból valami egyre erősödő zümmögés hallatszott volna. — Jön a fiam! — kiáltotta, és leugrott fekhelyéről. Pedig csak az érzékei játszottak vele: Minthogy egész nap egy falatot sem evett, az éhségtől és az izgalomtól zúgni kezdett a füle. És érzékeinek játéka tovább folytatódott. Odakint ragyog a nap, az égbolton tarka felhők. A magasban egy csodálatos, madárforma masina... — A repülőgép! — ujjongott az öreg... A nagy madár egyre lejjebb ereszkedik ... Már lenn is van a földön... A madár testén felpattan egy ajtó, kilép a fia... Fénylik a ruha, fénylik rajta a ruha ... — Megemberesedett, de azért a vonásai alig változtak — sóhajtotta boldogan Nyamá. Fia és menye hajnalban találtak rá n jurta előtt. Teste már egészen kihűlt. ZAHEMSZKY LÁSZLÚ fordítása De te megálltál, tekergő! Mély vizekbe bukva látlak. Lebegsz a testedre támadt árban, mint a hínárszálak.
