Új Szó, 1977. október (30. évfolyam, 271-301. szám)

1977-10-31 / 301. szám, hétfő

Ill a Nagy Októberi Szocia- flA lista Forradalom 60. év- IIH fordulójának küszöbén számba vesszük a világ első szocialista állama hat évtizedes fejlődésének egyes állomásait, a népgazdaság, a tudomány, a kultúra területén elért páratlan sikereit — nem hagyhatjuk figyelmen kívül a testnevelés és a sport, ennek keretében pedig a szovjet sakkozás világhegemóniáját. Elég, ha a hat világbajnokra gondolunk, akiket a szovjet sakkiskola adott a világnak, vagy arra, hogy a szovjet sakkcsapat minden olimpián, amelyen indult — eddig 12 alkalommal — aranyérmes lett, hogy Gaprindasvili személyében szovjet versenyző őrzi

láthatták a moszkvai Lenin- múzeumban.

1924-ben az első külföldi nagymester látogatott el a Szovjetunióba: Emanuel Lasker volt világbajnok tartott előadásokat és szimultánbemutatókat Leningrádban és Moszkvában. A következő évben, 1925-ben már nagy nemzetközi versenyen mérték össze erejüket a szovjet sakkozók a világ legjobbjaival! Ez volt az első nemzetközi torna a világon, melyet állami szerv rendezett. A tornakönyvből idézek:

„A látogatottság a rendezőség minden várakozását felülmúlta. Három nagy terem nem tudta befogadni az érdeklődőket, sokan az utcán várakoztak, hogy

A SZOVJET SAKK HAT ÉVTIZEDÉBŐL

A szovjet sakkiskola titka • Lesker és Capablanca Moszkvában • Egy sakkozó diplomata — páratlanul gazdag sakkpálya

1977.

X. 31.

már másfél évtizede a női világbajnok trónját, hogy a szovjet főiskolások fölényesen nyerték meg az idei világbajnokságot is és hogy Artúr Juszupov moszkvai diák a „legfrissebb“ ifjúsági világbajnok.

Mi e sikerek titka? Erre a kérdésre keresnek választ a sakkozók már évtizedek óta, a világ minden táján. Hogy lehet az, hogy 1970-ben Belgrádban, az „évszázad mérkőzésén“ a szovjet sakkozók IQ táblán legyőzték a világ többi részének válogatottját? Nos e sikerekhez éppen a 60 év előtti események nyitották meg az utatl A bolsevikok pártja, a fiatal szovjetország kormánya hamar felismerte a sakkozás nevelő, emberformáló erejét. Megnyitotta a tanulás, az érvényesülés útját a fiatal tehetségek előtt, képzett oktatók irányításával tökéletesíthették tudásukat a sakk-klubokban, pionírházakban, az iskolai sakk-körökben, az üzemekben, kolhozokban, hivatalokban. De nem csak erről volt szó. Idézzük M. Bottvinnik volt világbajnok a szovjet sakkiskoláról írt könyvéből:

„Meg kell jegyezni, hogy nemcsak a kedvező körülményekben kell keresni a siker okát, hanem a sakkhoz való különös hozzállásban is, mely a szovjet sakkozókat jellemzi. Nagyra értékeljük a lehetőségeket, melyeket a bolsevik pártunk, a kormányunk nyújt a számunkra. Tudatában vagyunk felelősségünknek és ezért a történelem folyamán még sohasem tanulmányozták oly komolyan a sakkot, még sohasem játszottak olyan energiával, mint ahogy azt a szovjet mesterek teszik. Számunkra a sakk alkotást jelenti“

E néhány mondatban a világbajnok összefoglalta a szovjet sakkiskola lényegét: ez az iskola nem jelent valamiféle stílust, vagy doktrínát, hanem a sakksporthoz való teljesen újszerű hozzáállást, a sakkozás három elemének: tudományos, művészi és sportszerű jellegének harmonikus egybehangolását.

Természetesen kötetekre rúgna, ha ismertetni akarnánk a szovjet sakkozás, a szovjet sakkiskola hat évtizedes fejlődését. Ezért csak néhány kimagasló személyiség arcát villantjuk fel, néhány eseményt emelünk ki, hogy érzékeltessük, milyen utat járt be máig a szovjet sakkozás.

A forradalom utáni első években, a szovjet állam ellenségei ellen vívott harcok Idején természetesen még nem beszélhetünk szervezett sakkéletről. De 1920-ban Moszkvában már megrendezték az első sakkbajnokságot — az összerósz olimpiát. A főversenyen 16 erős sakkozó indult s a győzelmet a későbbi világbajnok A. Aljechin szerezte meg. Egy évvel később két sakkújság kiadását kezdték meg — egyiket Pétervárott, a másikat Moszkvában.

Az Októberi Forradalom 5. évfordulóján a Központi Bizottság munkatársai sakkasztallal és díszes sakk-készlettel ajándékozták meg V. I. Lenint, aki maga is kitűnő sakkozó volt. A moszkvai sakk-kör vezetősége az 1. számmal ellátott tagsági igazolványt küldte el a forradalom vezérének. Ezeket az ajándékokat azóta százezrek

az eredményeket megtudhassák. Villamoson, színházban csak a versenyről folyt a szó. Az érdeklődés a két fő riválisra, Capablancára és Laskerre össz- pontult. Végül is egyikük sem jutott az élre: Bogoljubov győzött, Lasker lett a második, Capablanca a harmadik. A fiatal szovjet játékosok, akik közül csak néhánynak volt nemzetközi mesteri oklevele, jól helyt álltak. Verlinszki legyőzte Capablancát és ugyancsak — nagyszerű vezéráldozatos játszmában késztette megadásra a kubai világbajnokot Iljin- Genevszkij“.

Ez utóbbinál álljunk meg egy pillanatra. Iljin-Genevszkij I. Krilenkoval, Grigorjevvel és másokkal, egyik fő szervezője volt a szovjet sakkéleinek. Igazi forradalmár, aki a pétervári szovjet bolsevista frakciójához tartozott. Az Októberi Forradalom után fegyverrel harcolt az intervenciósok ellen, majd különböző posztokat töltött be a hadseregben, több éven át voll „Vszebobucs“ politikai biztosa. A húszas évek közepén előbb Franciaországban, majd Csehszlovákiában volt követség! tanácsos. Ebben a minőségben kapcsolatot létesített az itteni sakkozókkal, főleg a munkásklubok vezetőivel, tagjaival.

1933 őszén felkereste a szovjet kövelségi tanácsost az akkori csehszlovák bajnok — jelenleg szovjet nagymester — Salo Flohr. Megkérte, adja át üzenetét az akkor már háromszoros szovjet bajnoknak M. Botvinniknak: ha kedve van, hajlandó megmérkőzni vele. Meg kell jegyezni, hogy a harmincas évek eleién Flohrt,

Botvinnyik az autogramkérők gyűrűjében

számos nemzetközi torna győztesét a világbajnok legméltóbb kihívójának tekintették.

A mérkőzés Iljin-Genevszkij közvetítésével hamarosan léire is jött Moszkvában — és meglepetésre, nem a világbajnokjelölt győzelmével végződött, bár Flohr már 2:0-ra vezetett! A fiatal szovjet bajnok egyenlíteni tudott és a páros mérkőzés döntetlen lett.

Iljin-Genevszkij később visz- szatért hazájába, tudományos munkát végzett, de 1941-ben szülővárosában Leningrádban egy fasiszta légitámadás következtében életét vesztette.

Tanítványai közé tartozott a későbbi világbajnok M. Botvin- nik is, az elmúlt 60 év egyik legsikeresebb szovjet sportolója. Mihail Botvinnik az 1925. évi moszkvai tornát követő szimultánon tűnt fel, amikor a 32. lépésben legyőzte a világbajnok Capablankát! 14 éves sem volt. A következő évben — hajszál híján — majdnem megnyerte Leningrád bajnokságát, csak véletlen elnézés folytán került fél ponttal Iljin-Ge- nevszkij mögé. 16 éves korában már mester, 20 éves korában szerzi meg először a Szovjetunió bajnoka címet. Első nagy nemzetközi sikere: 1935-ben a moszkvai nemzetközi tornán holtversenyben az első Flohr- ral, megelőzte Laskert, Capablancát.

Egy évre rá ugyancsak Moszkvában Capablanca után a második, de Flohr, Lilienthal, Ragozin, Lasker és mások előtt.

1934-ben játszik először külföldön Botvinnik, de hastingsi szeneplése nem sikerül. Viszont 1936-ban, a nagy Nottinghami tornán Capablanca társaságában első, Euwe, Reshevszki, Aljechin, Flohr, Lasker követik. 1938-ban a világ legerősebb 8 sakkozójának amszterdami versenyén Kérész és Fine mögött a harmadik, de olyan játékosokat előz meg mint Aljechin, Euwe, Reshevszki, Capablanca és Flohr.

Botvinnik szinte példa nélkül álló pályafutásának valamennyi állomását nehéz lenne felsorolni. A második világháború után A. Aljechin halálával megüresedett a világbajnok trónja. Az öt jelölt négy fordulós versenyéből (Moszkvában és Hágában rendezték 1948-ban) fölényes győztesként került ki az új világbajnok: M. Botvinnik!

1951-ben Botvinnik csak nehezen védi meg címét a jóval fiatalabb Bronsteinnel, a szov jet sakkiskola nagyszerű képviselőjével szemben. A 24 játsz- más mérkőzés döntetlenül végződött és a szabályok értelmében ez elég volt a világbajnoki cím megőrzéséhez. Viszont 1957-ben elkeseredett küzdelemben, az ugyancsak szovjet Vaszilij Szmiszlov elhódította Botvinniktól a világbajnokságod, Igaz, csak rövid időre — egyetlen évre. Ezt az évet Botvinnik a minél teljesebb felkészülésre fordította, s annak sokoldalúságában és lelkiismeretességében — mint annyiszor — utolérhetetlennek bizonyult.

A visszavágón Botvinnik valóban „visszavágott“ Szniiszlov- nak, már a találkozó elején 3 pontos előnyt szerzett, ami visz- szaadta az önbizalmát. Biztosan nyerte a mérkőzést.

És aminek aligha akad párja a sakkozás történetében — az emberi akaratnak e valóban csodálatos teljesítménye — még egyszer megismétlődött. 1960- ban, az akkor 48 éves Botvinnik elveszti a világbajnokságot a nála huszonöt évvel fiatalabb Tallal szemben. A rigai Mihail Tál 24 évével a világ legfiatalabb világbajnoka lett. De a visszavágó hatalmas meglepetést hozott. Flohr ezt írta róla: „Tál ugyanazt a hibát követte el, mint annak idején Szmiszlov. Túlságosan is bízott fiatalságában, kombinatív tehetségében és egyszerűen már „leírta“ idősebb ellenfelét. Nem vette tekintetbe Botvinnik kivételes jellembeli tulajdonságait, sakkbeli sokoldalúságát és nem készült fel megfelelően a mérkőzésre“.

Az eredmény: Botvinnik szinte „lelépte“ ellenfelét: 13:8 arányban győzött! így lett a legfiatalabb világbajnokból — a legfiatalabb exvilágbajnok.

Végleg csak 1963-ban hódította el Botvinniktól a világbajnoki címet — ezúttal is csak hatalmas küzdelem után — Tigran Petroszjan. Tizenöt évig állt Botvinnik a sakkozás Olim- puszának csúcsán, és ez idő alatt a trón ostromlói — mind honfitársak, szovjet sakkozók voltaki Ez a hagyomány a mai napi« tart. Petroszjan, Szpasszkij, Karpov a sorrend — csupán egy évre szakadt meg közben a hegemónia az amerikai Köbért Fischer révén . ..

„Mi mindannyian Botvinnik tanítványainak tartjuk magunkat.

0 a szovjet sakkozás legkiemelkedőbb egyénisége. Alkotásából tanulni, okulni fognak az elkövetkező nemzedékek is!“ E szavakkal vette át Petroszjan a győztes mérkőzés után a világ- bajnoki serleget.

DELMÁR GÁBOR

Jó úton halad a szovjet tornasport

Az elmúlt hét végén a spanyolországi Oviedóban megrendezett II. Világ Kupa földrészünk legjobb tornászainak idei utolsó nagyszabású erőpróbája volt. Függetlenül az ott elért eredményektől, a vilniusi Európa-bajnokság óta eltelt időszak tapasztalatai alapján fel lehet mérni, hogy azok, akik a jövő évi strasbourgi világbajnokságon a döntőbe akarnak kerülni, hol tartanak. Akárhogy boncolgatjuk az azóta megrendezett versenyeken történteket, mindig oda lyukadunk ki, hogy az elmúlt évekhez hasonlóan a férfiaknál a jövőben is szovjet— japán, a nőknél szovjet—román párharc várható. Mennyire lesz szoros a küzdelem, az majd elválik.

Feljövőben a szovjet fiatalok

A fiat.al szovjet tornászgeneráció jó úton halad, hogy meghódítsa a világot. Ennek előjelei már Montrealban is jelentkeztek, ahol a csapatversenyt csak nagyon kis különbséggel nyerték a japánok. Míg a szövet utánpótlás biztosan haladt a fejlődés útján, a japánoknál még mindig azok a rutinos versenyzők dominálnak, akik bizony már túljutottak teljesítő- képességük zenitjén.

Jól emlékszünk: az olimpián sokan nagyon anyagerős gyakorlatot mutattak be, sokat kockáztattak, mindez azonban gyakran a kivitelezés rovására

Tannenberger magabiztosan nyerte az idei csehszlovák bajnokságot. Felvételünk gyű- ríígyaknrlata közben örökítette meg. (CSTK-felv.)

ment, ami azután visszatükröződött az értékelésen. így Montreal után érthetően a minőség került ismét előtérbe. Már az idei Európ,a-bajnoksá- gon beigazolódott, hogy a gyakorlatok nehézségi fokát csak úgy érdemes emelni, ha azokat a versenyzők képesek tökéletes testtartással, magabiztosan, a legkisebb hibaszázalékkal előadni. Hogy példával is szolgáljunk: a duplaszaltót hátra a nyújtón, a Cukahara holdszaltót a gyűrűn és korláton általában sokkal tökéletesebben mutatták be, mint az olimpián. A lóugrásban és talajon úgy tűnik, még mindig a „mindent vagy semmit“ elv érvényesül, de az is bebizonyosodott, máskőnt is lehet, s hogy mindez megvalósuljon, az illetékeseken, illetve azon múlik, miként értékelik majd a gyakorlatokat.

De térjünk vissza a szovjet tornászokhoz, akik között nemes és sportszerű versengés észlelhető, ami nagyban elősegíti a fejlődést. A szovjet tornasport olyan tartalékokkal rendelkezik, hogy náluk még sokáig, de az 1980-as moszkvai olimpiáig feltétlenül nem lesznek gondjaik. Az idei szovjet bajnokságon a 83 résztvevő közül 34 volt 1957—1959-es születésű, s többen már most világ- klasszist képviselnek. Andrianov ugyan hiányzott, de jó néhányan olyan teljesítménnyel rukkoltak ki, hogy Andri.anov- nak nem lösz könnyű dolga, ha be akar kerülni a jövő évi világbajnokságon induló szovjet válogatottba.

Az augusztusi junior-bajnokságon viszont az 1975. évi Európa-bajnokság felfedezettje, az ismét magára talált Gyityatyin dominált 110,65 ponttal Tkacsev előtt. Az Európa-bajnokság bronzérmese, Tyihonov ugyan 5 tized ponttal többet ért el nála, de mivel 1956-ban született, csak a csapatversenyben szerepelhetett. A nyújtón előadott gyakorlatáért tízest is kapott, .amire a Szovjetunióban

Voronyin nagy napjai óta pél- • da nem volt.

Ki veszi át a váltóbotot?

A Montrealban járt japán tornászok egyike-másika az olimpia után a visszavonulás gondolatával foglalkozott, amiről persze egyelőre szó sem lehet. Az idei legnagyobb hazai versenyen, a kupaküzdelmeken 1973 és 1975 után ismét a veterán Kazamacu (111,95) «ritte el a pálmát Kazsijama (111,80) és Kenmocu (111,55) előtt. Kató és Cukahara távollétében az 1074. évi — ma már harmincéves — világbajnok a kötelezők után még csak harmadik volt, de a szabadon választottak során gyűrűn előadott gyenge kűrje ellenére felnyomult az első helyre.

Tornaberkekben már jó ideje beszédtéma a japánok egyhelyben topogás.a. Kazamacu 30, Kenmocu 29 éves, de Kflto és Cukahara sem sorolható a fiatalok közé. Kazsijama a maga 24 évével még a fiatalabbak közé tartozik. Ö Montrealban gyengén szerepelt, s bár ismét feljövőben van, ez a kétségtelenül rutinos, de kiöregedett tornászokból összeállított csapat nem állhat ki a szovjet együttes ellen a siker reményében. Az imént említetteken kívül még Igarasi — ott volt Montrealban —, Okamura — a müncheni olimpia résztvevője —, valamint az utánpótlás tagjai — Goto, Nisiki, Tormoto, Mikami — jöhetnek még számításba.

Sokan kérdezik, miért nem tudnak a japán fiatalok nagyhírű elődeikhez hasonlóan világklasszis tornászokká fejlődni? Talán tehetségükben, hoz- zállásukban, vagy a nagyon szerény edzéslehetőségekben kell az okot keresni? Vajon a jövő év októberében megrendezésre kerülő világbajnokságon tudnak-e még a szovjet válogatott méltó ellenfelei lenni? Ügy tűnik, ismét a fiatalnak nem nevezhető régi gárdát kell majd csatasorba állítaniuk.

Kik jöhetnek még számításba?

Az összetett versenyben — egyéniben és csapatban egyaránt — biztosra vehető, hogy a szovjet és japán tornászok osztoznak majd az érmeken, a helyezéseken. Kazamacu szerint egyéniben Markelov a legnagyobb esélyes, de Andriano- vot sem szabad lebecsülni. Ami az egyes számokat illeti, ott már mások is beleszólhatnak az elsőség kérdésébe. A legnagyobb tehetségnek a 18 esztendős bolgár Delcsevet tartják.

Ö az idei Európa-bajnokságon vaskos meglepetésre aranyat nyert nyújtón, de lólengésben és korláton is a döntőbe került. Akadnak, akik a jugoszláv Cerarhoz hasonló, sikerekben gazdag jövőt jósolnak a bolgárok fiatal tornászának. Delcsev helytállása Bulgáriában sok fiatalt nyert meg e sportágnak. A Trakija Plovťjiv — a legalacsonyabb átlagéletkorú együttes — nyerte a bolgár bajnokságot, amit azonban nem kizárólag Delcsev kiváló teljesítményének köszönhettek.

Csehszlovákiában jelenleg csak Tannenberger és Tabák képes nemzetközi mércével mérve is jó eredményekre. A magyarok Montreal óta továbbfejlődtek. Magyar, Donáth és Molnár kétségtelenül a nemzetközi élvonalba taroznak. Nekik az NDK válogatottja lesz legnagyobb ellenfelük. Számolhatunk természetesen azzal, hogy Delcsevhez hasonló tehetség^ a jövő évi világbajnokságon is feltűnik majd, ami — nem vitás — e sportág hasznára válhat. A kivételes rangot azonban továbbra is a szovjet és japán versenyzők jelentik majd.

Ikollár)