Új Szó, 1977. október (30. évfolyam, 271-301. szám)
1977-10-29 / 299. szám, szombat
Mutat megkülönböztetés nélkül! Lehetőségek és távlatok a KGST és a Közös Piac együttműködésében Európában már több mint kát évtizede párhuzamosan létezik egymás mellett a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa és a Közös Piac, vagyis a szocialista, illetve a kapitalista országok gazdasági tömörülése. JA KGST 1949-ben alakult; míg a Közös Piac 1957 tavaszán). Mint ismeretes, a két gazdasági szervezet között létrejöttök óta nincs semmiféle intézményes kapcsolat. A KGST ugyan az utóbbi években már több ízben lett kezdeményező lépéseket a kapcsolatok rendezésére, azonban a Közös Piac BrUsszeli Bizottsága mindig valamilyen okra hivatkozva elodázta a kapcsolatok rendezését célzó tárgyalások megkezdésének időpontját. Már-már úgy tűnt, hogy hamarosan nem is számíthatunk erre, azonban az utóbbi időben, úgy látszik, változott Brüsszel magatartása és hajlandó a párbeszédre. A két nagy gazdasági tömörülés kapcsolatai nagyon lassan jutottak el odáig, hogy ez év szeptemberiében a két közösség soros elnökei, Mihail Marines- cu román miniszterelnök-helyettes és Henri Simonét belga külügyminiszter találkozhatott Brüsszelben. Négy évet kellett várni arra, hogy ilyen magas szinten megvalósuljon az első KGST-közös- piaci tanácskozás. A tanácskozást csaknem négy évvel ezelőtt a szocialista országok kezdeményezték. A hivatalos kapcsolatfelvételt először Leonyid Brezsnyev 1972- ben a szovjet szakszervezetek kongresszusán javasolta: „A Szovjetunió semmiképpen sem hagyja figyelmen kívül a Nyu- gat-Európában kialakult reális helyzetet, beleértve a kapitalista országok gazdasági csoportosulásának, a Közös Piacnak a létezését. Kapcsolataink e csoportosulás résztvevőivel természetesen attól függnek, hogy ők a maguk részéről milyen mértékben ismerik el az Európa szocialista részében kialakult realitásokat, egyebek között a KGST-tagállamok érdekeit. Mi, a gazdasági kapcsolatukban az egyenjogúság mellett és a megkülönböztetés ellen foglalunk állást“. Ez az elvi állásfoglalás képezi azóta is a KGST-nek a kapcsolatok rendezéséhez való hozzáállását. A kapcsolatfelvételre is a KGST részéről történt az első hivatalos felhívás: még 1973 augusztusában Faggyejev, a KGST titkára javasolta, hogy mihamarabb vitassák meg a kapcsolatfelvétel lehetőségeit. A Közös Piac azonban hónapokig adós maradt a felelettel. A KGST Titkársága ezt az elzárkózást sajnálatosnak minősítette. A válaszra egészen a következő év májusáig kellett várni, konkrétumot azonban az sem tartalmazott. A következő kezdeményező lépésre ismét a KGST-nek kellett elszánnia magát. 1974 szeptemberében Faggyejev KGST-titkár Francois Ortolihoz, a Brüsszeli Bizottság elnökéhez intézett levelében moszkvai látogatásra hívta meg őt. A Közös Piac miniszteri értekezlete a következő hónapban foglalkozott a meghívással, sőt döntést is hozott, mégpedig olyan értelemben, hogy a Közös Piac egyetért a párbeszéd megkezdésével. A KGST titkárának a Brüsz- szeli Bizottság elnökéhez intézett meghívása a nyugati sajtóban annak idején élénk visszhangot keltett. „Faggyejev meghívása nagy jelentőségű eseménynek számít a két közösség között tervezendő párbeszéd megindításában.“ A Nyugaton azonban Általános volt a vélemény, hogy hónapok fognak eltelni a tapogatózó tárgyalásokkal. Ezek a jóslatok beváltak. Soames, a Brüsszeli Bizottság külügvekben illetékes tagja rövidesen közölte, hogy elfogadják a meghívást, de nem az elnököt, hanem alacsonyabb beosztású megbízottat küldenek Moszkvába. Véleménye szerint Brüsszel ugyanis „veszélyesnek“ találta alapos előkészítés nélkül megrendezni a találkozót. Ez az óvatosság szinte nevetséges volt, hiszen tudvalevőleg nem a KGST hibájából nem volt lehetőség az alapos előkészítésre. A valódi ok az volt, hogy a közösség úgy vélte, ha sor kerülne Ortoli és Faggyejev találkozójára, ebben az esetben ez egyenértékű lenne annak elismerésével, hogy a Közös Piac és a KGST nemzetközi jogi értelemben egyenrangú szervezet. Azonban a brüsszeli halogató taktika ismeretében már az utazási és tárgyalási hajlandóságot is bizonyos fokú előrehaladásnak. kapunyitásnak tekintették Moszkvában. A KGST és a Közös Piac eddigi kapcsolataira jellemző volt, hogy azok a brüsszeli közöspiaci központ idegenkedése miatt nem tudtak jobban, eredményesebben kibontakozni. Felmerül a kérdés, vajon miért zárkóztak el a kapcsolatfelvételtől. Brüsszelben kezdettől fogva vitatták a KGST illetékességét, hogy a tagországok nevében fellépjen, tárgyaljon és kötelezettségeket vállaljon. Éppen erre hivatkozva halogatták a párbeszéd megkezdését. Azt hangoztatták, hogy jelentős szerkezeti eltérések mutatkoznak a két közösség között. A KGST valóban nem nemzetek feletti szerv — mint a Közös Piac — a tagországok szuverén államok és a Titkárságnak nincsen utasítási joga, csak javas- lattevő és koordináló szerepe, (ellentétben a Biiisszeli Bizottsággal). A szocialista országok sajtója azonnal rámutatott az érvelés gyenge pontjaira, hangoztatván, hogy ha megvan a kölcsönös politikai akarat, késedelem nélkül sor kerülhet az első tárgyalásokra. Az utóbbi két évben már járt egy közöspiaci küldöttség a szovjet fővárosban, s a szocialista országok integrációs tömörülésének képviselői is ellátogattak Brüsszelije. Előbb- utóbb várható volt, hogy a Közös Piac mégiscsak elszánja magát a KGST javaslatának elfogadására, amely szerint mielőbb kezdjenek tárgyalásokat a közösség kapcsolatainak rendezéséről. Az említett Marienscu-Simo- net találkozó szeptemberben fontos megállapodással végződött. A felek ugyanis megegyeztek abban, hogy a jövő év első felében megkezdődnek a két közösség tárgyalásai a kapcsolatok rendezéséről. Vajon milyen szempontok alapján döntött a KGST éppen így és éppen most? Kezdetben, amikor a KGST első javaslatait megtette, Brüsszelben nem a KGST őszinte tárgyalási szándékából indultak ki, hanem mindenekelőtt feltették a kételkedő kérdést: Kinek előnyösebb a kölcsönös együttműködés, a KGST-nek, vagy a Közös Piacnak? Az elzárkózást hangozta- tók egyértelműen úgy ítélték meg, hogy az együttműködésből csupán a szocialista országok húznának hasznot. A négy évig tartó halogató taktika alkalmazása során azonban a nyugat- európai gazdasági tömörülés országainak egyre inkább rá kellett döbbenniük arra, hogy nem zárkózhatnak el a végtelenségig az együttműködés elől. Feltétlenül tekintetbe kellett venniük a realitásokat, hogy a KGST egy hatalmas, dinamikusan fejlődő nagy és biztos felvevő piaccal rendelkező gazdasági tömörülés, amely a világ ipari termelésének egyharma- dát adja. Másodsorban a KGST egyre növekvő tekintélye és nemzetközi súlya mellett azt sem hagyhatták figyelmen kívül, hogy a KGST-országokban folyó szocialista tervgazdálkodás biztosítékot nyújt arra, hogy a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokban nem következhetnek be válságos helyzetek és piaci eladási problémák. Ez pedig nagyon fontos napjainkban a gazdasági válsággal küzdő Nyugat számára! Tehát éppen ezen érvek mérlegelése alapján volt várható, hogy a Közös Piac sokáig nem fogja halogatni tárgyalási hajlandóságát. Egyre kevesebb olyan hailg hallható a brüsszeli közös piaci központban, hogy aggállyal tekintenének a jövőre tervezett hivatalos KGST- közös piaci párbeszéd megindulása elé. Amennyiben a jövőre tervezett eszmecsere biztató eredményeket hozna, ez összhangban lenne a helsinki Záróokmánynak az európai, különböző társadalmi rendszerű országok közötti gazdasági együttműködésre vonatkozó ajánlásaival is. A kibontakozó együttműködés a két gazdasági tömörülés között minden bizonnyal hozzájárulna az európai tőkés- és szocialista országok sokoldalú kapcsolatainak kibontakozásához és kedvezően befolyásolná kontinensünk politikai légkörének további alakulását is. P. VONYIK ERZSÉBET Annak ellenére, hogy hivatalosan még nem ismerte el egymást a két gazdasági tömörülés, a tagországok kétoldalú gazdasági kapcsolatokat tartanak fenn. Példa erre a szovjet—francia együttműködés. A felvétel a francia—szovjet műszaki-tudományos és gazdasági együttműködési állandó vegyes bizottság szeptemberi ülésén készült. Raymond Barre és Vlagyimir Kirillin, a két küldöttség vezetője. (Telefoto: CSTK — TASZSZ) Mihail Marinescu és Henri Simonét személyében első ízben találkozott a KGST, illetve a Közös Piac soros elnöke. m Vers és nyelv Egy futurológiái szakkönyvben olvastam a töprengő kérdést: Lesz-e idő a szépirodalomra a következő évszázadokban? Az újonnan szerzett tudás hamar elavul, s a robogó idő termeli, ontja az új ismereteket. Ha a halmozódó ismeretanyagot csökkentjük, s ezt a művészeti területen is érvényesítjük, akkor úgy járunk, mintha a beteg túlterhelt szerven azzal akarnánk segíteni, hogy egy másik ép szervét kioperáljuk. A jövő ember megrokkan az ismeretek súlya alatt — ez igaz lehet. Művészet nélkül viszont elveszett. S ez elsősorban a művészet fogyasztóira áll. Az elolvasott vers egy bizonyos nyelvi-esztétikai emlék- gazdagodás folyamatának válik részévé. S az ilyen emlékek tárolásának tartóssága és hatékonysága nemcsak attól függ, hogy milyen sok költeményt „fogyasztottunk el“, s attól sem, hányszor szaladtunk végig ugyanazon a remekművön. Függ ez az olvasás egyedi szituációjának mélységétől is. A versek sajátosan sűrű nyelvtani formakészlete, a kifejező szavak pontos kapcsolása kihat a magunk beszédére is. A jó vers finom érzékenységgel veti el az elkoptatott szókincset, s emeli magasba a friss és ízes szavakat. A jó vers anyanyelvűnk érzékletes szavait tanítja meg, árnyalatos nyelvtanát, helyes ritmusát. Hatása sokszor nem közvetlen. Világos, hogy a vers szókészletének egy része nem felel meg a köznyelv igényeinek. De ebben az esetben is hasznosak ezek a szavak, mert egészséges képzettársítást indítanak el a köznyelv megfelelő szavainak megtalálására. Mindez a más nyelvű versekre is vonatkozik, ha idegen nyelvet tanulunk, sőt vonatkozik a jól fordított versekre ts. A vers megmozgatja a mondatok megkopott ízületeit, az igekötőket, a vonzatokat jelölő ragokat és névutókat, s mindig helyes irányban mozgatja őket. A rigmusok, versikék tanulgatása nemcsak az óvodában nélkülözhetetlen. Ugyanolyan szükség van a versekre később is. A verstanulás ízlésünk mindennapi fürdője. S ez már egy lépéssel tovább visz. A verset nem elég olvasni. Ismerek egy magyar költőt, aki soha nem írja meg azonnal új verseit, hanem hosszú séták során mondogatja, alakítja készülő sorait. Mintegy színészi próbák sorozatán öt jut el önmagának egy-egy bemutatójához. Vagy száz évvel ezelőtt a magyarórák házi feladatai közt még szerepelt a versírás is. Minden kamaszkor jellegzetessége volt a versírás. Aki ezt nem tette, sohasem edzette kreativitásának nyelvi izmait. Mikrokozmosz a vers, zárt és nyitott világ egyszerre. Nem lehet büntetlenül elhajózni mellette. A verstelén em- bér ízlésén, beszédén megérzödik, hogy nem fogyasztott költészetben rejlő vitamint. De a rohanó élet megengedi-e a vers fényűzését? Nos, aki helyesen válogat az erre is nyer időt. FÜLEI SZANTŐ ENDRE Könyv, kennen, know A címben szereplő magyar, német és angol szó formai hasonlósága már az első pillantásra is szembetűnő. Jelentésük is közel áll egymáshoz, hiszen a könyv a tudás (kennen, know) nélkülözhetetlen forrása. Talán csak a véletlen játéka lenne ez a formai hasonlóság? Bizonyára nem. Kövessük hát nyomon a könyv szó eredetét, amely a szláv nyelvekben is honos (kniha, knyiga). Számos jel arra mutat, hogy a magyarok a könyv szót még az őshazából hozták magukkal. A papírt ugyanis a mordvinok konov- nak, a könyvet pedig az ujgurok kuin-nak nevezik. A közös tő tehát nyilvánvaló, csak az a kérdés, hogy hol kell keresni. Mint tudjuk, a papír gyártását — ami egyébként a könyvkötés nélkülözhetetlen kelléke — Kínában találták fel, körülbelül időszámításunk kezdetén. Ennél azonban sokkal többet mond az, hogy a különböző feljegyzésekre szolgáló papírtekercset a kínaiak kjuennek nevezik. Ezek a papírtekercsek könnyen eljuthattak az ázsiai, keleteurópai nomád népekhez, elnevezésükkel együtt, hiszen akkor még nem épült fel a nagy kínai fal. Ezek általában pecséttel ellátott írások voltak, s ezzel magyarázható az is, hogy az örmények a pecsétet nevezik knyik-nek. De mi köze lehet mindehhez a német kennen és az angol know szónak? Nos, ennek is van magyarázata, az ismeretet, tudást jelentő kenning szó ugyanis az óskandináviai nyelvben is előfordul. Nem fér hozzá kétség, hogy a teleírt papírtekercs az ókorban nagy szerepet játszott a hírek, az ismeretek közlésében, a kapcsolat tehát nyilvánvaló. Valószínű, hogy a papírtekercs a normannok közvetítésével jutott el a távoli Kínából az észak-európai tengerpartokra. A normannok ugyanis könnyű csónakjaikkal ügyesen közlekedtek a folyókon, a Balti-tengerről a Fekete- és a Kaspi-tengerre is eljutottak, még annak árán is, hogy ezeket a csónakokat néha a vállukon hordozták az egyik folyóból a másikba. A IX. században még ők uralták a Skandináviából Bizáncba vezető utat. Mindez nagyon valószínűnek látszik, de mi az oka annak, hogy a németek mégis Buch-nak, az angolok pedig öoo/c-nak nevezik a könyvet? Erre már könnyebb választ keresni, az európai népek ugyanis többségükben — papír hiányában — bükkfalapokra írták fejlegyzéseiket, üzeneteiket. A bükkfa pedig németül Buche, angolul pedig beech. Az orosz Bukva = betű szó is innen származik. A magyarok a rovásírást használták, amihez inkább jó pálca kellett, és nem bükkfalap. Ha'portyázásaik során valamilyen . idegen nyelven teleírt bükkfalap került a kezükbe, nem tudták megfejteni a szöveget. Ezért mondjuk talán ma is az értelmetlen, érthetetlen beszédre, hogy az illető „bükkfanyelven“ beszél. MAKRAI MIKLÓS
