Új Szó, 1977. október (30. évfolyam, 271-301. szám)

1977-10-24 / 294. szám, hétfő

E gyszerű szél fújt. Paraszt­ruhás. Kucsmája alól me­zei szag dőlt. Az emberek azt mondták: alkonyodik... A fecskék ilyenkor magasra száll­tak. aztán eltűntek, és vissza­jöttek csillaggal a csőrükben így lett a ragyogós est. Barlangi Miska dél óta volt házas. Karján vitte nejét: Szlu- csák Máriát, aki folyton nevet­gélt. Körülötte két-három be­csippentett ember volt a nászkí­séret. Az egyik: órás, akit jó apja ezzel adott át púpos mes: terének: — Mivel csak egy lá­ba van a fiúnak, gondoltam, jó lesz órásnak ... Aztán Hrunyák, a néhai hentes és kolbászos ember. Végül is Panni néni, a közismert piros orrú mosónő. már egészen ólmosak voltak á lábai, a cipők nehezek és nyű­gösek. Legszívesebben mezítláb ment volna. — Én azt mondom — erősít­hette a néhai hentes —, hogy ',obb lesz a bokor! A bokrok félrebajtott fejjel álltak a néma hegyeken. Az utak kapuja nyitva volt feléjük. És a báva éjjeli lepkék lámpá­nak nézték a csillagokat, s a fényükbe szerettek volna száll­ni. A mesék törpéi is látszódtak már: ezüst szakállukra zöld fényport hintettek a jánosbo- gárkák lámpásai. A mécsvirá- gok fehérek voltak, mint a fő­papból lett szellemek. Az éjszaka, a furcsa kutya, éhesen várta a hangokat. GELLÉRI ANDOR ENDRE H r* ■■ mm Q a u vosvolgy i nászutasok A nászkíséret tagjai egytől egyig ágyrajárók voltak. Óbuda valamely alacsony házában, ci­pészek, kocsisok és kartongyári munkások között. Szóba került, hogy az ifjú pár töltse talán az egyik ilyen üres ágyban az éjjelt. De Barlangi Miskának nem volt ehhez kedve. — Még le­génykoromban — mesélte —, ha Ilyen szép idő volt, mindig fölmentem a tyúkokkal a hegy­re. Panni néni is bevallotta, hogy ő is járt nyáridőben a puha fű között, míg a sánta órás fel­sóhajtott: — Fene egye, engem csak a nyakán vihetne oda a nőm, ha prücskölni akar. — No, Pannikám — döffent meg a kolbászos ember —, ak­kor majd elmegyünk mi a fia­talokkal. Övék lesz a vadrózsa- bokor, miénk meg a líceumfa. — Vihetném — vallotta Bar­langi Miska — hozzánk is, ha­za, a széles ágyba. Van azon fehér huzat is. De álljak oda magyarázni... az nekem niksz... A fiatalasszony ura vállára lógatta kis, sápadt fejecskéjét. Alig érezte a bortól, hogy lép... aludni szeretett volna halkan. De most felfigyelt: — Volt nekem — mesélte az órás — egy bécsi barátom, aki só- her volt, mint ti ketten. Ez értett a lakatossághoz, ült is ér­te valamit... hát ez akkor ki­nyitotta az egyik szép bútor­üzletet, aminek a kirakatában olyan díszágy volt. Elvégezte ott, amit kellett, az asszonya megvetette hajnalban csak úgy rendesre az ágyat, a barátom bezárta megint a rolót, s el­ment onnan. Talán még ma sem tudják. Mariska odabújt az urához: Barlangi Miska el is mélázott: — Megmondom, gyerekek — új­ságolta —, hogy a Hármasha- tár-hegyen is voltam, a Kiscell- hegyen is, meg még arra Hi­degkút felé. S ha egyszer már megnősültem én, szeretnék va­lami mást. — Volt-e már, Panni néni, a Hűvösvölgyben? — kérdezte a mosónőt. Pannika megingatta a fejét. Soha. Sem az órás, sőt a nagy múltú kolbászos se még. Mesz- sze van az innen, s ők tulaj­donképpen e sárga házas ke­rület apró járdái között ődöng- tek, hol józanul, hol becsip­pentve. — Hűvösvölgy! — mondta az órás — ja, Hűvösvölgy. Hiszen ott szanatóriumok vannak — s csettintett a nyelvével, mintha finom barackpálinkába áztatta volna be. — Hűvösvölgy! — folytatta a kolbászos — oda egyszer én pincérnek akartam menni. Hűvösvölgy! — árnyas nevű, nyáron zöld szemű táj! Hinták lengenek ágaid között, s a könnyű árnyék utánuk szalad. Oldalaidból bor folyik egy-egy kocsma száján, s a cigányok mint fekete tücsök, virággá muzsikálják a bimbót. Hűvös­völgy! mezőiden finom csirke­csontok! kalácsmorzsák a han­gyáknak! papírok, amiken zsír­foltot hagy a libamáj, a vaj, s az eldobott tojáshéjból kala­pot kapnak a gombák! Hűvösvölgyi utak! A Széna térnél kell átszállni, s aztán csak menni, menni, és kinézni a villamos ablakán, mint egy luxusvonatból. De oda s vissza két ember­nek mégiscsak egy pengőbe ke­rül a villamos. A kolbászos kivesz a zsebéből a nászútra húsz fillért. Az órás is tizet. Hat fillérje meg van az új férjnek is. Tíz Mariská­nak. De Panni néni hallgat. Mindenfelé elnéz, sunyit, a mo­sónők fukarok, mint a rozsdás zár. Ám Barlangi Miska csöp­pet sem tapintatos ember, rá­lép a tyúkszemére: — Nézze, Panni néni. adja maga ide, ami még hiányzik. Hétfőn vissza­adom. Istenemre mondom. Panni néni megriad, s a keb­lei közé nyúl. Ott kotorász, az­tán tovább vonul, mintha nem látná tói a tarka zsebkendőbe kötött pénzt. — Nehezen keresem a kenye­rem — mondja felsóhajtva —, de ugye, hétfőn biztosan meg­adod. Miskám? — Megadom, a szent kecské­re — fogadja Barlangi Miska. — Én is köszönöm, Panni né­ni — tágítja ki a szemét erre az álmos fiatalasszony. S becsenget az állomásra a büszke kilences óbudai villa­mos. A kalauz kinéz, s azt. mondja: — Na, mi lesz, atya­fiak? Mert csak most veregetik egymást vállon szeretettel az italos férfiak, és sustorognak. S most öleli át egymást búcsúz- kodva Mariska és Paiini néni. Kihajol a kocsi kövér veze­tője elöl. Ogy érzi, már gurulni szeretne a masinája. S most megrántják a szíjat. Csing. Belevág a vezető a csen­gőbe. Csörömp-csörömp. Bent a kalauz szalutál: — Szabadna kérem a jegyet? — Hűvösvölgybe kettőt, pro­linászra — döfi Barlangi Mis­ka. Apró arcú asszonya azt mondja neki: — Tel — Aztán ránéz az ő új urára, és szájon csókolja. A vezető kíváncsian hátra­cseng a kalauznak, mi történik ottan, jöjjön csak előre. Miska és Mariska egyedül vannak a szép, sárga bélű ko­csiban. Aztán így szól a férj: — Oda, a Kiscell-hegyre mégse akartam veled menni. Régi fű . van ottan. Meg aztán Hűvös­völgy, az mégiscsak más! — s megigazítja a sapkáját. Mariska is helyrehúzza a kendőjét. Oj utasok jönnek. A násznépes órás még invi­tálja a kolbászost valamelyik kocsmába. De annak már vörös mind a két arca a vágytól, s így szól fölénnyel: — Nem a, mi már csak megnézzük, Panni, puha-e a fű Barlangiaknak? Erre az órás behúzza a man­kót a hóna alá: — Pedig de szépen citerázik egy vak oda­bent. Csakugyan: pengetni kezd a kocsmaablak mögött a halvány citera. Ezalatt az este járja az ut­cákat, mint a kormos kémény­seprő. Szerencsét hoz a része­gekre, majd magas létráját az égnek támasztva, hajnalban ki­mászik Óbuda kocsmái közül a felhők közé. MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL Jón l.acho Gyötrelme» nyári éj E történet o lámpa öngyilkosságával vette kezdetét: „.ť. mennyi madárka, mennyi madárka hajlék nélkül!.. .* fcs hogy zúgott az üvegnádas! Hagyd csak, testvér (ö a hóhérnak is fgy!), hodd szürcsölgessem mint hersegő gyümölcshús savanykás levét, saját véremet!... (A vert ezüstben, hallgatom, visszhangzik a fény.) Egy májusi szerdán a szesz pici tűi és a beszélő fo: „ ... átírom a tűz helyét rád..." Az ö nyári csillaga. Fény cseng. Bronz rezdül. ( a harang, eleison, legyözetett, s most fekszik a forró földön...“) A zúgás mögött mélységek füve alszik, alulról nö be'é hajamba, s a vánkosba. Üveg s hal farka metsz. Fémrezgés. Szív. A víz fölött énekszó és evezők. Ej. (Smaragd legbelül.) Harang nyitja o sírt. (s a csillagokból is harangok zúgása.) ( a sírba lámpást a földről vittél ...“) Nevetés. Az ö nyári csillaga. (A porban az a bizonyos nap, kifordított tenyéire'. És mintha megsejtenénk valamit, ha hulló pehelytoll veti árnyát a porba ...) ( «.. ó, éji szárnyak, narancsszínben játszók a röpködö krucifix fölött... S mi több, izzón , v kovácsolt szög a lepke sárga szívében: „... ó, hová, te éji, ugyan hová a fény után? ..,") TÖTH LÄSZLÖ, fordítása Hiába örültem, hogy kedvemre való szabadságom lesz, otthon, biztonság­ban és viszonylagos kényelemben. De az asszonyok kisütötték, hogy spórol­junk külföldi kirándulásra, elmegyünk a tengerpartra, autóbusszal. A kirándulás megszervezése akado­zott ugyan, de végül is eljutottunk a tengerhez, amely halkan susogott. Sá­tortáborban telepedtünk le. — A tenger kicsi, az égbolt alacso­nyan van — mondta csalódottan Fu- csini, a gépkocsivezeő. Alig ültünk le a homokba, máris ki­rándulásra hajtottak bennünket. Magas fű közt haladtunk, és én mindenütt női idomokat láttam. Ezért kár volt több ezer kilométert utazni. A hölgyeket udvariasan előre engedtük, nehogy vi­perára lépjünk. A helyzet később javult, ugyanis a romok között felfedeztünk egy büfét, ahol sört mértek. Beletö­rődtem sorsomba, amikor ... — Főnök — szólalt meg Fecsegőné — szeretnék önnel közölni valamit. — Közöljön — egyeztem bele mit sem sejtve. — Az irattárban elfelejtettem kikap­csolni a villanyfőzőt. Először megrémültem, de aztán meg­embereltem magamat, ahogy az egy férfihez és főnökhöz illik. — Nem történt semmi — mosolyog­tam hanyagul. — A takarítónő bizto­san kikapcsolta. — Nem tehette — suttogta a titkár­nő —, mert az irattárat bezártam. Ott vannak a palackok, amelyeket ön a születésnapjára kapott, meg pénz és fontos Iratok. Jozef A. Tollo: M ül fiiß td I k # vií n du # #1 s Most már nemcsak megnémultam, hanem fulladoztam is, és sokáig tar­tott, amíg magamhoz tértem, legalább mint főnök. — Semmi — mondtam —, ,a takarí­tónő megérzi a füstöt és feltöri az aj­tót. — Nem érez meg semmit és nem tör fel semmit! — rázta a fejét Fe­csegőné. — Ö ugyanis itt van velünk. Ott ül egy kidőlt oszlopon, Macskási- val, és ledér dalocskákat énekel. Most már nemcsak némán és fula- dozva, hanem teljesen elerőtlenedve súgtam, miközben a szívverésem is el­állt: — Lehet, hogy a házmester kikap­csolja azt az átkozott villanyfőzőt. — Dehogy — károgta a nő, — hi­szen őt a családjával együtt el tetszett küldeni az üzemi üdülőbe, hogy ottri- bizlibort csináljon önnek. Éreztem, hogy kiver a veríték. A ki­rándulásról lepedőben vittek vissza a sátorba. — Minek jött ide, ha beteg. A beteg maradjon otthon — kezdte idegesen az orvos. Az orvos üdülő honfitársunk volt, és haragudott, amiért kihúzták őt a nap­pali bárból. — Soha ne menjen nőkkel sehová — kiáltottam rá. — Elfelejtik eloltani a gázt, leszedni a fehérneműt, leállítani a mosógépet, lehúzni a redőnyt, meg­öntözni a virágokat, elzárni a vízcsa­pot, kiengedni a kádból a vizet, meg­fordítani a lábasban a sültet, felhúzni az órát, kifizetni a lakbért és el­fújni az örökmécsest. A kulcsokat min­dig a retiküljük mélyére rejtik, a pénz­tárca pedig legfelül van, a tolvajok szeme előtt. — Mit beszél? — kérdezte a titkár­nő. Az orvos nem volt képes megismé­telni a szövegemet. — Bizonyára félrebeszél — hebegte. — Azt állítja, hogy ön elfelejtette be­állítani a sültet és kisütni az irányel­veket, átírni a zoknikat és megstop­polni a sokszorosítógépet, becukrozni az igazgatóhelyettest és tájékoztatni a törököt, behívni a másolatokat és ét­gépelni a minisztériumot. Biztosan napszúrást kapott, nyugalomra van szüksége. Teljesen kétségbeesve és elhagyatva feküdtem estig. Akkor belop,akodott hozzám az egyik előadónő, Katonáné. — Főnök, tudom, hogy beleg. De már nem bírom tovább. Be kell önnek vallanom, mit tettem. — Mit már megint? — ragadott el Ismét a düh. — Mielőtt útnak indultunk, én a hi­vatalban kiütöttem « biztosítékokat. — Milyen biztosítékokat? — ültem fel reszketve. — Az osztályunkon levő biztosítéko­kat kivertem. Nincs aram. A hűtőszek­rényben van három nanuk, az tócsává olvad. — Fütyülni a nanukra! — ugortam fel. — Maga drága, aranyos. — Tudom, hogy napszúrása van — bólogatott Katonáné —, és ettől egy kicsit... — Nem, én magától... — öntött el a méreg annyira, hogy menten meg­gyógyultam. — Az egyik nő elfelejti kikapcsolni a villanyfőzőt, a másik szerencsére kiveri a biztosítékokat. Ma­guk itt engem állandóan kínpadon tar­tanak. Lehetetlen asszonynépség! De a fő, hogy semmi nem ég le. Táncraperdültem, mire elcipeltek a kórházba. Amikor hazajöttünk, minden kiderült. A biztosítékok egyáltalán nem voltak kiütve, csak egy villanykörte égett ki. A villanyfőző nem volt bekapcsolva, a hűtőszekrény viszont igen. De hiába, mert az ajtaját nyitva hagyták. Nem a nanukok kásásodtak meg benne, ha­nem a negyedévi kimutatások, melyek­nek már rég fent kellett volna len­niük. A mosdóból folyt a víz átáztat­ta a padlót, a szél kitörte az ablako­kat, melyeket elfelejtettünk becsükní, és elhervadt az összes oleander. Pedig csak két hétig voltunk távol. Jövőre három hétre megyünk. 0 SÁGI TÖTH TIBOR fordítása II 1977. X. 24.

Next

/
Thumbnails
Contents