Új Szó, 1977. szeptember (30. évfolyam, 241-270. szám)
1977-09-06 / 246. szám, kedd
Igazgató és rendező Beszélgetés Milan Bobufa érdemes művésszel t Háromszor kerestem, de csak negyedszerre találtam az irodájában. Mindig intézett, szervezett valamit — vagyis számára a színházi szünet is elsősorban munkát és nem kevés tennivalót jelentett. Ez persze érthető, hisz a Košicei Állami Színházat az idén tatarozzák, s egy színház életében sohasem mindegy, hogy mikorra és hogy végzik el ezt a munkát. No és az sem mellékes, hogy az opera, a balett, a drámai színpad zavarmentes évadkezdéséhez biztosított-e minden. Most, hogy mégis sikerült találkoznunk, úgy látom, mintha már nyugodtabb lenne Milan Hobula arca. Ennek pedig azért is örülök, mert így — ötvenedik születésnapján — őszinte kitárulkozására számíthatok. Mindenekelőtt emberi énjére, gondolatvilágára vagyok kíváncsi. De jöjjenek a kérdések sorjában: • Ön már tübb mint húsz éve alkotó módon jelen van Kelet-Szlovákia színházművészetében. Ha most innen, Kassáról, visszatekint Prešovra, Spisská Nová Vesre, egykori ténykedéseinek állomáshelyeire, milyennek tartja az eddig megtett utat? Művészi fejlődésében mit jelentettek ezek a városok? — Megtiszteltetés, de egyben rendkívül felelősségteljes feladat volt számomra, hogy a színművészeti főiskola elvégzése után rám bízták a Spisská Nová Ves-i Állami Színház megszervezését. Ott mindent az alapoktól kellett kezdenem, szinte a semmiből kellett megteremtenem az együttest, a munkakörnyezetet, a technikát, az adminisztrációt — tehát mindent, ami egy színház létezéséhez szükséges. Nem volt könnyű ez a feladat, de most így visszaemlékezve csak azt mondhatom: nagyon szép volt. Szép annál is inkább, mert sikerült jó kollektívát létrehozni, mellyel a kezdeti nehézségeket is szerencsésen áthidaltuk, s fokozatosan egyre figyelemreméltóbb művészi sikereket könyvelhettünk el. Fenntartás nélkül mondhatom: jobb pályakezdést el sem tudtam volna képzelni magamnak. Jó volt az is, hogy voltak nehézségek, mert ezek leküzdése jelentette a tapasztalatszerzést. Mindezeknek köszönhetem, hogy a prešovi színház vezetését már gyakorlati tapasztalatokkal fölvértezve vehettem át. A színháznak akkor aránylag elég erős színészgárdája volt. Sokat közülük már főiskolás koromból ismertem ... Prešov számomra mindig a zavartalan művészi munka légkörét jelentette — és ezt sohasem felejtem el. Egyébként mind Spišská Nová Vesben, mind Prešovban nemcsak igazgató, hanem rendező is voltam, s így elképzelésemnek megfelelően aktívan kivettem részemet a színház arculatának kialakításából. • Mindezek után, gondolom, értelmetlen lenne az a kérdés, vajon nem bánta-e meg, hogy annak idején a színházat választotta élethivatásának — ezért inkább az érdekelne, hogy Önnek mit: jelent a színház? — A felkészülés egy színdarab megrendezésére, az elképzelésem élő konfrontációja a színészekkel és aztán a közönség jelenléte az előadásokon, a figyelmük felkeltése, reagálásuknak a kívánt irányba való vezetése; vagyis az a lehetőség, hogy hatással lehetek embertársaimra, hogy befolyásolhatom meggyőződésüket, hogy megnyerhetem őket jelenünk haladó gondolatainak a befogadására — hát valahogy ezt, ezeket jelenti számomra a színház. És ez olyan érzés, amit semmi más nem pótolhat. • Ön igazgatója és rendezője is volt az említett színházaknak, s itt Kassán is az. Vajon jó-e igazgató-rendezőnek lenni? — Pályafutásom alatt eddig több mint hatvan rendezésem volt, és úgy érzem, hogy az igazgató és a rendező egyszer sem került összeütközésbe. Sőt, ellenkezőleg. Az az igazság, hogy éppen a rendezések során kerülök közelebb munkatársaimhoz, s ezzel eleve adott a lehetőség, hogy én is jobban megismerjem őket, s ők is engem. Ez pedig azt is feltételezi, hogy mint igazgató is jobban szót érthetek a színészekkel, de nemcsak velük, hanem a technikusokkal is. • Az évek során sok hazai szerző művét színpadra vitte. Mi a véleménye a kor társ szlovák drámairodalomról? Mit tart benne jónak, és mit hiányol belőle? — Noha hazai szerzőink száma nem is olyan nagy, az utóbbi időben elég sok olyan művet alkottak, melyek jelenkori problémáinkkal foglalkoznak — és minél nyíltabban, minél mélyebb összefüggésben vetették fel ezeket a kérdéseket, annál nagyobb volt a közönség körében a visszhang. Ügy érzem, hogy drámaíróink jó úton indultak el. • Véleménye szerint a keletszlovákiai színházak (a Košicei Állami Színház) elegendő mértékben hozzájárulnak-e a szomszédos szocialista országok életének, vagyis kortárs drámairodalmának a megismertetéséhez? — Már ezen a területen is történt jónéhány érdemleges kezdeményezés, bár véleményem szerint még sok a tennivaló. Itt nálunk, Kelet-Szlová- kiában ilyen szempontból figyelemreméltónak számít, hogy már megrendezték a német és a magyar kultúra napjait, s a többi szocialista országban levő testvérmegyékkel fenntartott kapcsolat jóvoltából további hasonló kulturális napokat szervezhetünk. Ez persze csak az érem egyik oldala. Ezek a rendezvények ugyanis még nem adják meg azt a lehetőséget, hogy egy nemzet színházművészetének igazi arculatát megismerjük. Meg az sem titok, hogy minket külföldön jóformán csak a Szlovák Nemzeti Színház képvisel. Véleményem szerint meg kellene találni annak a módját, hogy egy-egy jó rendezéssel a vidéki színházak is eljussanak külföldre. • Ön két éve igazgatója a Košicei Állami Színháznak. Itt a keleti metropolisban milyen program megvalósítását tűzte ki célul? — Állandóan keressük az új fonnák kialakításának lehetőségét a néző és a színház között. Már nagyon ígéretes kapcsolat alakult ki a főiskolások, középiskolások, az ipari tanulók és színházunk között. Ez nem is véletlen, ugyanis a színház megszerettetését a fiatalokkal egyik legfontosabb feladatunknak tekintjük. A jövőben a környék falvaiban, kisebb városaiban élő emberek színhúzigényét is szeretnénk az eddiginél jobban kielégíteni. Mivel nem tájoló színház vagyunk, ezt a problémát úgy akarjuk megoldani, hogy az érdeklődőknek a színházlátogatást az utazási irodák segítségével szervezzük meg. • Tudomásom szerint a Košicei Állami Színház és a MATESZ Thália Színpada között eddig figyelemre méltóbb kapcsolat nem alakult ki. Ön szerint van-e lehetőség az együttműködésre? — A két színház nem zárkózik el egymástól. A Szlovák Színművészek Szövetsége keletszlovákiai szekciójának ülésein olt van a Thália képviselője is. Összejöveteleinken természetesen nemcsak egymás műsorpolitikáját, hanem színházaink gondjait is megtárgyaljuk. Mindezen túl nem lebecsülendő, hogy látogatjuk egymás premierjeit, találkozunk a különböző színjátszó seregszemléken. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kapcsolataink tovább már nem bővíthetők. SZASZÁK GYÖRGY Ady h ívei Ukrajnában Irina Sahova ukrán irodalomtörténész a Kijevi Sevcsen- ko Egyetem professzora. De hadd mutassam be előbb a magyar olvasóközönségnek, jóllehet sokfelé ismerik nálunk, különösképpen az irodalmi berkekben. Ukrajnában pedig éppenséggel aligha van olyan magyar vonatkozású iroda Írni vagy kulturális rendezvény, ami valamiképpen nem fűződnék a nevéhez, amelyben ne volna jelen a kezdeményezése, az ötlete. Mint a külföldi irodalom tanszékének a vezetője a magyar irodalmon kívül a német, francia, angol, lengyel és cseh legújabbkori irodalomtörténettel foglalkozik. — Bevallom — mondja —, a magyar irodalom a kedvencem. — S máris — mintegy csapongva — a magyar költészet nagyjairól szól, kezdve Petőfivel Illyés Gyuláig, majd egy megjelent ukrán nyelvű magyar antológiát taglal, aztán az őt jellemző hévvel magyarázza, hogy a Zichy Mihály évfordulóról semmiképen sem feledkeznek meg. Kijevi látogatásom tulajdonképpeni célja, hogy megérdeklődjem: mikép emlékeznek meg Ukrajnában az Ady-cente- náriumról. — Már szedik a nyomdában — mondja Irina Sahova, kicsit ukrános kiejtéssel, mintegy meglágyítva ejtve a magyar szavakat. Majd kérdezősködés nélkül sorolja, kik vesznek részt a kötet fordításában, illetve kiknek használták fel régebbi fordításait. — Mikola Bazsan, Ivan Dracs, Szvetlana Iovenko, Vi- talij Korotics, Ivan Megela, Jurij Skrobinec. Ez a rövid felsorolás is jelzi. Ukrajnában is kialakult a köllőgárda, amely a magyar költészet tolmácsoló- ja lett. Persze az oroszlánmunka most is Irina Sahovára hárult: válogatta a verseket, tárgyalt a kiadóval, mindegyik költővel, vitatkozott velük, amellett készítette az előszót. És fordított. Ebben a kötetben is egész csokorra való versfordítása lát napvilágot. Esze Tamás komája, Mátyás bolond diákja, A fon- tainebleau-i erdőben. Ízelítőként, mintegy az erők felméréseként már megjelent a kijevi világirodalmi folyóiratban, a Vszeszvitben egy Ady- válogatás, amelyet a költő Pav- licskóval együtt gondozott. A Magyar—Ukrán Baráti Társaság — amelynek az égisze alatt a kötet megjelenik —t az Ady előtti tisztelgést nem* tekinti lezártnak a válogatás megjelenésével, holott mintegy 130 vers szerepel a kötetben. Irina Sahova folytatja: — Kiállításokat szervezünk, előadásokat tartunk az évforduló alkalmából. Tudjuk, hogy Irina Sahova vezetésével az egyetem falain belül magyar csoport is alakult, amely a magyar nyelvet, irodalmat tanulmányozza. Befejezésül csak annyit: amikor Irina Sahova Adyért lelkesedik, a magyar nép irodalmának egészére gondol. Ezért egyszerűen nem tudott a centenárium kapcsán kizárólag Adyról szólni. KROÖ LÁSZLÓ ÜJ FILMEK KILENC HÓNAP (magyar) Egy kohászati nagyüzem a film helyszíne, hőse pedig egy szerelmespár. Ebbe a hatalmas gyárba áll be segédmunkásnak Juli, a kissé lompos járású, durcás, pufók arcú vidéki lány, hogy elvégezhesse az agrártudományi egyetem levelező szakát. A film férfi hőse a vaskohászati művek üzemmérnöke, az elvált, elszánt és erőszakos János. Már az első napon, amikor Juli munkaviszonyt létesít az üzemmel, a mérnök is viszonyt kíván létesíteni a lánnyal. S ha eleinte visszautasításra is talál, Juli aztán meglepően gyorsan esik karjaiba (feltehetően a dramaturgiai erőszak kergette őket össze). Ám csakhamar kiderül, hogy a mérnök a szerelmet milyen önző módon értelmezi. Tisztességéhez ugyan nem férhet kétség, hiszen házassági ajánlatát megtartja, de a kapcsolatot Juli teljes birtokbavételének tekinti. A lány pedig — lévén maga a megtestesült női egyenjogúság — hevesen tiltakozik az efféle kiszolgáltatottság és kelepce ellen. Kemény és riportszerű ez a történet, tömören fogalmazott a cselekmény. Csakhogy a film éppen ebben a riportszerűség- ben következetlen, az ábrázolásban aránytalan. (A lány családjáról vajmi keveset tudunk meg, holott paraszti származása bizonyára meghatározó, vagy legalábbis kihat felfogására; a férfiről viszont annál több információt kapunk: városi kispolgári családból származik, nekik a saját ház, a vagyon a fontos, és az életük.J Ez a kétféle személyiség, kétféle magatartás egymáshoz láncolva szerelemmel — valóságos, magából az életből eredő konfliktus. ság mellett ilyen merészen kardoskodik, s még részrehajlása is teljesen érthető, az viszont már kevésbé, hogy Julit kritikátlanul nézi, Jánost pedig a társadalmi valóságból kiragadva kritikailag elítéli. Konfliktust konfliktusra halmoz, hogy az előre megfogalmazott tételhez indokokat találjon. A rendező a női egyenjogúság gyakorta megmutatkozó ellentmondásosságát akarta bemutatni, de sajnos maga az ábrázolás vált ellentmondásossá. Sok a filmben a következetlenség, a nehezen megmagyarázható szituáció; értjük Juli önállóságát, rokonszenves a bátorsága, hogy vállalja a felelősséget saját sorsáért, de egy-egy konkrét esetben nem következetes, tettel gyakran ellentmondanak a saját felfogásának is. A rendező nyíltan és egyértelműen Juli oldalán áll, s a lány látszólagos igar záért (vagy inkább azért, hogy állást foglaljon a nők mellett, a nők érdekében) vállalja á szerzői önkényt is, a tétel, illusztrálását. Ezért és a sok bonyodalom miatt aztán nem maradt idő a konfliktusok alaposabb ábrázolására, a legfontosabb vonások megrajzolására. (Indokolatlan és öncélú a film befejezése is, a szülés bemutatása a maga nyers és naturális képében. A jelenet mentes minden költői- ségtől, jóllehet egy új élet kér letkezése fennkölt. A fájdalr mák, kínok közt születő ember látványa megrázó és meghökr kentő, ám ahelyett, hogy a nézőt’ megrendítené, inkább viszolygást vált ki benne.) Csakis Monori Lili alakításáénak köszönhető, hogy a néző megfeledkezik a nyitott, megválaszolatlan kérdésekről. A kitűnő színésznő teljes életet jelenít meg, s jóvoltából még Monori Lili és fan Nowicki a magyar film főszerepében Izgalmas téma, s ábrázolása még izgalmasabbá teheti azáltal, hogy a mai társadalom mozgásában, átformálódásában veti fel a kérdést. Mészáros Márta rendező következetes és megrögzött feminista. Rokonszenves, hogy a női egyen jogúSZÍNVONALON az elnagyoltság sem érződik annyira. Partnere ]an Nowicki lengyel színész — János szerepében — idegen maradt, túlságosan érzékeny és értelmiségi típus ahhoz, hogy eihigy- gyük neki: ennyire önző és kemény. (angol) Nem új keletű témát dolgoz fel Melvin Frank ebben a vígjátékban; egy nős férfi és egy elvált asszony szerelmi kapcsolatát mutatja be, s ilyen és ehhez hasonló történetet láthattunk már több tucatot is. Ez a komédia azonban — jóllehet nem hozott új rendezői megoldásokat — a szokványos történetek fölé emelkedik. Elsősorban a rendező mesterségbeli tudása, az ötletes cselekménybonyolítás, a jó párbeszédek és a remek színészi teljesítmény révén. Az angol film főszerepeit Glenda Jackson és George Segal játsszák. Glenda Jackson ez időt tájt az angol filmművészet egyik legeredetibb egyénisége, színészi eszközeinek skálája igen széles: a legigényesebb Shakespeare-szerepek- től a könnyed vígjáték-szerepekig terjed. Nézőink a színésznőt először láthatják vásznon, ám a mostani teljesítményéből sem nehéz következtetni művészi kvalitásaira. r-ym— 1977. IX. 6.
