Új Szó, 1977. szeptember (30. évfolyam, 241-270. szám)
1977-09-30 / 270. szám, péntek
Felfedezésre vtiró érlékek ÜJ SZOVJET DRÁMÁKRÓL I smerjük-e a mai szovjet színműveket? Első reagálásként már-már rávágnánk az önérzetes igent, de aztán eszünkbe jut, hogy a Szovjetunióban évente több mint száz új drámát mutatnak be, s a kérdés természetszerűleg úgy módosul, vajon nyomon követjük-e a kortárs szovjet drámairodalom fő erővonalait. Ha őszinte választ akarunk adni. csupán azt felelhetjük: nem mindig. Bizonyításképp néhány adat: Ignatyij Dvorec- kij Az idegen című színművét 1972-ben mutatták be, a Szovjetunióban most is hetven színház játssza, nálunk egy sem. Nem tudom hány dramaturgunk, színházi vezetőnk olvasta már például Arbuzov és Rad- z/nszkij új drámáit, mond-e nekik valamit Álla Szokolova neve0 Ma színházaink műsorpoliti* kaját figyeljük, akkor megállapíthatjuk, hogy többségük meglehetősen kitaposott úton jár, mert például egy-egy drámaíró vagy színmű csaknem valamennyi repertoárban megtalálható, ami önmagában nem lenne baj, ha újszerű rendezői és színészi megoldásokkal találkoznánk. Persze, mindenképpen üdvösebb lenne, ha színházaink bátrabban válogatnának a már lefordított szovjet színművek között, mert nagyon sok a fölfedezésre, bemutatásra váró érték. Ezek a gondolatok a magyar nyelven is megjelenő, s nálunk Is egyre olvasottabb Szovjet Irodalom idei nyolcadik számának lapozgatása közben jutott az eszembe, amelyben öt mai szovjet színművel ismerkedhetünk meg kiváló fordításokban. A már említett Ignatyij Dvo- reckij neve a hetvenes évek elején tűnt föl egyre gyakrabban a szovjet folyóiratokban és a színházi plakátokon. Az idegen című színműve — riportdrámája? — úgynevezett termelési tematikájú színmű, a kifejezés napjainkban használatos, tehát nem lejáratott értelmében. Alekszej Cseszkov, a színmű főhőse, azt a feladatot kapja, hogy egy nagy gyáregység vezetőjeként gyökeresen változtassa meg a munkafolyamatot, az egész termelést, lehetőleg zárja ki a selejtes munkát. Cseszkov kezdetben tipikus technokrata beállítottságú, csak számokat, képleteket ismer. A gyárban döbben rá, hogy a problémák mögött mindig emberek állnak, jóindulatúak és rosszakarók, néhányan nagy érdemeket szereztek a múltban, de már elfáradtak, nem tudnak lépést tartani a követelményekkel. Mások viszont el- kényelmesedtek, hozzászoktak ahhoz, hogy félgőzzel dolgozzanak, ügyeskedjenek, jobbára megelégszenek különböző közhelyek ismételgetésével, s áznál, hogy saját kis pecsenyéjüket sütögessék a közös tűznél. A sok mai konfliktust, fontos összefüggést tartalmazó dráma végén Cseszkov hinni kezd abban, hogy a gyári alkalmazottak képesek jobban dolgozni. S a dolgozók sem tartják már Cseszkovot idegennek, befogadják őt. Ügyeskedő emberekről, mai fonákságokról szól Szergej Mi- halkov szatirikus vigjátéka, a Hab. Főhőse Pál Palics Lendü- Ietyin, egy tudományos intézet igazgatója. Már rég lemondott a tudományos munkáról, szolgalelkű emberekkel veszi magát körül, élén Bűbájovval, a nélkülözhetetlen emberrel, aki mindent be tud szerezni a régi szamovártól egészen az irkut- szki prémekig, ha ebből valamilyen haszna származik. Len- dületyin ezeket az értékes holmikat befolyásos embereknek ajándékozza, akik mindent el tudnak intézni, s így mindany- nyian kiválóan élnek, pontosabban visszaélnek beosztásukkal. Lendületyinnek már ideje lenne megszereznie a doktorátust. A siserehad Bűbájov vezetésével működésbe lép: fölfedezik Szalmát, a gógyis férfiút, aki szabad idejében társaival megfelelő ellenszolgáltatásért doktori disszertációkat „gyárt“. A szellemes történet végén Jámbor, az egyszerű ember fölfedezi a csalásokat, s bízhatunk benne, hogy a nyilvánosság előtt is leleplezi őket. I Jgy vélem, meg kell ta- nulnunk Álla Szokolova nevét is, aki ebben az évadban debütál. Egyszerre több színház is bemutatja Fárjátyev ábrándjai című alkotását. Fordítója, Elbert János „Csehovos, furcsa játékként“ jellemzi a fiatal drámaíró alkotását. Az is. Pá- vel, az élet tekervényes útjain csetlő-botló ábrándozó, alapjában véve szimpatikus figura, és a két nővér, Sura és Ljuba egyaránt boldog akar lenni, jobban, tartalmasabban szeretne élni. A lírai hangvételű, úgynevezett hétköznapi élethelyzetekből, megfigyelésekből építkező színmű minden bizonnyal nagy sikert arat majd. Az összeállítás egyik nagyhatású színműve Edvard Radzin- szkij Beszélgetések Szokrátész- szel című alkotása. Szokrátészt, a bölcs és ünnepelt férfiút a hanyatló félben levő Athén elöljárói-zsarnokai el akarják távolítani, mert igazmondásaival, különösen a fiatalokra gyakorolt hatásával egyre ké- jnyelmetlenebb számukra. Anü- tosz, az egyik elöljáró válaszút elé állítja: nem fogják perbe, ha eskü alatt megfogadja, hogy többé nem beszél a város fiatal polgáraival. A későbbiek folyamán még hozzáteszi: „Mindezt (Szokrátész ténykedését — a cikk szerzőjének megjegyzése) föl lehet fogni kedélyesen, jószándékkal is. Csakhát a kedély meg a jószándék a boldog békeidők kiváltsága. Athén népét fölingerelte a háború meg a vereség. Az emberek idegei felmondják a szolgálatot.“ Pedig Szokrátész semmi különöset sem tesz: „Én csak az emberek viselkedését tanulmányoztam. Igyekeztem kideríteni, hogyan kell az embereknek viselkedniük ebben vagy abban a helyzetben. Éppen ezért mindazt, amit valaha is mondtam, mindig ellenőrizni kell és mindig kételkedni benne ... Kételkedni! Hiszen — Ezt írd meg, Sanyii — fordult felém bizalmasan egyik ismerősöm, s maga elé mutatott. Nézem: a félliteres söröskorsóba az előírtnál kevesebbet csapolt a „főnök“. Közelünkben ki-ki vérmérsékSörtrükk leiének megfelelően, legyint- vevagy morogva veszi tudomásul, hogy ő sem járt jobban. — Miért nem szóltok tt, miért nem kéritek a panaszkönyvet? — Tudod, minket még máskor is kiszolgál, de téged Itt nem ismernek, bátran kitehe- ted az újságba. További eszmecsere helyett inkább nézelődtem. A csapos gyorsan dolgozott, de feltűnt, hogy többször tde-oda rakosgatja a korsókat. S ahogy jobban megfigyeltem, rájöttem: (sör J történelmi pillanat részese vagyok. Igen! Tanúja lehettem a trükksör születésének! Egy kis türelmet kérek, azonnal leírom az egész folyamatot. Mindenekelőtt kiírják: Ma tizenkét fokos sört csapolunk. S valóban: Jöhet bármi, sőt bárki (akár ellenőr is!) — a csapból tizenkettes sör folyik. Az egyikből. Mert egy másik csap is „üzemel". Abból — a változatosság gyönyörködtet — tízfokos sör kerül a korsókba, poharakba. Ezek után mi sem egyszerűbb, mint koktélt készíteni. Három deci tízes, mafd — hogy más legyen a nedű színe és íze — egy deci tizenkettes (sok habbal!), s máris kész a „kétcsövű" trükksör. Általános használt módszer ez? Szerencsére nem. De az is biztos, hogy nem egyetlen helyen alkalmazzák. Meddig? — GILÄNYI — változnak az idők, változik az ember.“ Ezt nem értik, pontosabban nagyon is értik az elöljárók. Miért kel néha kételkedni netán más véleménynek is hangot adni. Szokrátész nem tud erről lemondani. A zsarnokok pokoli gépezete beindul. Melétosz, a nagyravágyó ifjú költő, akinek tehetsége távolról sincs arányban gőgjével, pénzért és azért, hogy kiadják verseit, vádat emel Szokrátész ellen, holott nem is olvasta műveit, sohasem látta őt. S a szónokok hada — akik közül többen Szokrátész gyermekkori barátai, tehát tudják róla, hogy jószándékú, él és hal Athénért —, hamis és demagóg szöveggel „megdolgozza“ a tömeget. Kis többséggel ugyan, de halálra ítélik Szokrátészt. A gépezet tovább működik. Felajánlják Szokrátész- nek, hogy szökjön külföldre, de ő ezt visszautasítja: „Hazád törvényeinek segítségével vette el apád anyádat, s nemzett téged. Nekünk köszönheted, hogy tápláltak, felneveltek, elláttak minden jóval... De ma lesújtunk rád, és mi történik? Máris kész vagy elárulni bennünket, következésképpen hazádat is. Ügy döntöttél, rosszal fizetsz hazádnak a rosszért? A döbbenetes erejű színművet több kitűnően jellemzett figura (a már említetteken kívül Xanthippé, a felesége, Pro- díkosz, gyermekkori barátja, és a börtönőr) és a vezérfonalhoz csatlakozó magával ragadó epizód is erősíti. Más hangvételű, de ugyancsak kitűnő alkotás Alekszej Arbuzov Esti fény című színdarabja. Hősei — korábbi színműveitől eltérően — már nem fiatalok, negyvenévesek, akik számvetést végeznek, fölmérik megtett életútjukat. Kovaljov főszerkesztő évek óta óvatos, a nagy kiugrásra, a moszkvai kinevezésre vár. Egyébként szerelmes a főszerkesztő-helyettes feleségébe, és magányosnak érzi magát. Esténként gitározik, mintegy visszaidézi fiatalságát, terveit. Palcsikov főszerkesztő-helyettes negyvenévesen is futballozik a helyi csapatban, ő Tamarában, a szerkesztőségi titkárnőben érzi meglelni boldogságát. Mihno ambiciózus, szenvedélyesen igazságszerető fiatal újságíró, talán éppen olyan, mint két évtizeddel ezelőtt Kovaljov volt, csak kevesebb megértést tanúsít az érzelmek és a romantika iránt. A nemes veretű lírai játék két szálon fut: Mihno Palcsikov tudtával leközli a lapban, hogy az egyik Micsurin-kertet, amelyet húsz éve építettek (talán Kovaljov és Palcsikov is ott volt) most kivágják, mert magángarázsokat akarnak építeni. A cikk érthetően nagy vihart kavar, s a vitában megismerhetjük a már említett és más figurák jellemét. A másik sík Kovaljov és Palcsikovné, valamint Palcsikov és Tamara több lírai jelenete, amelyekben egykori önmagukat, vágyaikat keresik, önkénytelenül is azt kutatják, értelmesen éltek-e, hogy lehetnek még boldogok. Arbuzov színműve egyike a legsikerültebb, a csehovi hagyományokat tudatosan fölhasználó mai szovjet színmű. Ez az öt színmű is igazolja, hogy a kortárs szovjet drámairodalom tudatosan és elsősorban a mai emberről és a mai emberhez szól művészi szinten, szókimondőan. Molnár Gál Péter szellemes megfogalmazásában: „a mai szovjet drámában nem arra kapnak választ a nézők, mit kellene tenniük, ha az inkvizíció máglyával fenyegetné őket, hanem arra, miként kell emberi módon érvényesíteni meggyőződésüket a közvetlen főnökükkel szemben; nem azt tudják meg, miként kell élni, ha királyi családból származnának, hanem azt, miként éljenek ma, saját környezetükben.“ , S az eredmény, jobban mondva az érdeklődés nem marad el. Aki a Szovjetunióban jár, az tapasztalatból tudja, hogy az egyik legnehezebb feladat, jegyet szerezni valamelyik színházba. SZILVÁSSY JÖZSEF te szívesen játszott — Arbu- zov-darabbal. A Tány.a nem tartozik a jeles szovjet szerző legjobb alkotásai közé. A hagyományosan építkező — bár megrázó erejű konfliktusoktól mentes — színmű épületének külseje-belseje elárulja, hogy a szerző inaséveiből származik, helyenként átlátni a szerkesztői szándékon, érezni, hogy egyik-másik elem művi úton jutott a műbe. A szerző eltakarhatta voln,a ezeket a hiányosságokat, hogy a mostani előadás közben sem ves»- szük észre, ha valószerübbek, mélyebben ábrázolt alakjai, ha többükkel, különösen Ignatov- val nem bánik olyan mostohán. így a rendezőre és a színészekre egy nagyobb feladattal több hárult: megemelni a szöveget, helyesbíteni a hibákat. Hogy ez nem mindig sikerült, Kalitkában és közösségben Évadnyitás a Magyar Területi Színházban Tánya huszonkét éves — csitri. Mindene a férje, a tervezőmérnök Herman; egyetlen életcélja: szeretni őt, mindig körülötte lenni, csak érte élni, és hát önmagáért, „mert te: az én“. Herman hiába mondja neki, hogy „nem élheted örökké az én életemet..., érstd meg, Tánya, az unalmas“, Tánya nem érti meg, gyereket se akar, „akkor hárman leszünk, te szeretni fogod, és én senkivel sem akarok osztozkodni a szereteteden, még vele sem“. Tánya tehát az anyaságot sem vállalja, így aztán még kisebbre zsugorodik a világ, amelyben élni kíván, és az is, amely benne él. Valóban olyan ő, mint a lakás egyik dísze, a kalitkába zárt, mozdulatlan varjú, an^fly nem tudott és a szobában soha nem tanul meg repülni. Lehet így élni? Boldogan élni? Egy- darabig, talán. Később késő lehet és fájdalmas a felismerés, hiába a vágyak, ha elfogyott az erő, amely & szár nyakat emelné. Könnyen válhatna lányából csehovi figura, ha nem menne át kegyetlen megpróbáltatásokon. Ha nem lennének körülötte cselekvő emberek, elsősorban a férje, aki — végül is — el- hidegül tőle, és szerelmet vall Samanová- nak, az egyik Jenyiszej menti bánya serény igazgatónőjének. Tánya elhagyja Her- mant, be sem vallja neki, hogy szíve alatt gyermekét hordja. A gyermek nem sokkal születése után meghal, a szegényes albérleti szobában. Hiába hitte Tánya. hogy meg tudja gyógyítani. Egy t,ajgai szálláson találkozunk vele újra. Befejezte annak idején félbehagyott orvosi tanulmányait, lelkes orvosként siet egyik helyről a másikra a rideg tajgában — gyógyítani. Harminc kilométert sízik hóviharban egy beteg gyermekhez, akiről kiderül, hogy az anyja S.amanova, az apja Herman. Szeretik és tisztelik mindenütt, megszereti Ignatov is, az Aranyipari kerület vezetője. Mielőtt boldogan indulnának együtt a szánon, Tánya így szól hozzá: „Milyen furcsa is, találkoznom kellett vele, hogy megértsem azt, hogy mennyire más lettem! Milyen csodálatos ez a szabadság! Mintha egyetlen napot se éltem volna le még az életemből. Cs.ak az ifjúság ért véget, a kedves, bolond ifjúság.“ Tányának tehát volt ereje fölemelkedni, kitágítani világát, egy jóval nagyobb közösségben élni és cselekedni. Tagadhatatlan, Alekszej Arbuzov színművének mondanivalója m.a is, nálunk is időszerű. Habár — véleményem szerint —nincs, és nem is lehet olyan — például mozgósító — hatása, mint m,ajd negyven esztendővel ezelőtt, ősbemutatója idején, de még az ötvenes, években is, amikor szinte korparancs volt a múltból örökölt passzív magatártást — a művészet segítségével is — föloldani, cselekvő magatartásra változtatni a társ.adalom minden rétegében. Feladat ez persze napjainkban is, és még sokáig az marad. Az évadnyitó előadással talán erre akart figyelmeztetni, és az állandó felad,at megoldásához a maga módján hozzájárulni a Magyar Területi Színház. Hogy miért éppen a Tányával? Nem firtatom, mert nem ismerem a körülményeket. Tudni kell még, hogy ez a darab, Második szerelem címmel, már szerepelt színházunk műsorán további négy — vllágszerjeleztem az imént. Ennek ellenére Nagy András László, a budapesti Nemzeti Színház rendezője szép munkát végzett, komponált néhány emlékezetes jelenetet, s ami talán a legfontosabb (egyben a legnehezebb volt), sikerült az előadást Tánya köré szerveznie. Kucman Eta — leszámítva az első képet, amikor nem tudta elhitetni, hogy „boldog nap ez a mail“, és a fentebb említett párbeszédes jeleneteket — meglepően mély átéléssel alakította Tányát; tekintetéből Is olvashattuk, hogyan változik érzelemvilága. Torokszorító pillanatokat teremtett, amikor „gyermeke“ haldoklott. Nem hiszem, hogy különösebb gondot okozott Boráros Imrének az elég szürkére sikeredett Hermant megszemélyesítenie, mint ahogy Bugár Bélának sem Ignatovot. Bugár Béla keményebb szerepekhez szokott, ez valahogy nem Illett egyéniségéhez; jobban érzi magát kiélezett helyzetekben. És mintha túlságosan mértéktartón, visszafogottan játszott volna. Bittó Eszter komoly és szerény S.amanovája meggyőző volt. Az előadás felejthetetlen alakja a boldogtalan sorsú, nyolcvanöt éves Nénike, akit rendkívül árnyaltan és hitelesen, belülről formált meg Ferenczy Anna. A nehezen induló előadáson jót lendített az erőteljesen alakító Ropog József (Mihej). Érdekes, hogy ezúttal a többi kisebb szerepben is — Csonka Istvánnak, a Győri Kisfaludy Színház tervezőművészének kifejező Jelmezeiben — jő teljesítményeket láttunk: Mák Ildikótól, Pőthe Istvántól, Varjú Olgától, Turner Zsigmondtól, Lőrincz Margittól, Fazekas Imrétől, Bugár Gáspártól, Siposs Ernőtől, Tóth Lászlótól, Rozsár Józseftől, Siposs Jenőtől és Németh Jánostól. Dobi Géza hangulatos zenét komponált az előadáshoz, amelyhez — különösebben semmit nem hangsúlyozva — simultak Platzner Tibor díszletei. BODNAR GYULA 1977. IX. 30. Mák Ildikó és Kucman Eta az előadás egyik jelenetében (Gyökeres György felvétel©)
