Új Szó, 1977. augusztus (30. évfolyam, 210-240. szám)
1977-08-06 / 215. szám, szombat
Portugália Anti-a grárreform A portugál parlamentben négy napig tartott az új földtörvény vitája, de nem lehet kétséges: uz a harc, amely az új törvény bevezetéséért, illetve megakadályozásáért folyik, sokkal tovább tart majd. Hiszen az új szabályozás több tízezer földművestől vitatja el létének alapját, s kérdésessé teszi a változatos módokon létrejött meAz iparilag fejletlen Portugália falvaiban évtizedek óta fokozódik a gazdasági, szociális és politikai feszültség. Dél-Eu- rópa legjobban erdősített országában körülbelül egy évszázada „az erdő falja fel az embert“. Ahogy a brit gyapjúipar fejlődése és az angliai eredeti tőkefelhalmozás kegyetlen vastörvényei annak idején a félig önellátó, félig árutermelő angol kisparaszti gazdaságok tönkremenéséhez vezettek, Por tugáliában a papíripar fejlődése okozott hasonló pusztulást. A papírgyártásra kiválóan alkalmas portugáliai fafajták kiszorították • gabonát s a kapásnövényeket. Az erdőkben szegény európai országok innen, az Ibériai-félsziget nyugati fertályáról vásárolták a papíripar alap'anyagát. Kifizetődőnek bizonyult az erdőgazdálkodás fejlesztése — ám szükségképpen a nagy latifundiumok urainak kedvezett, a kisparasztok kiszorullak ebből a konjunktúrából. Hiszen a papírgyártás számára termelt fa évtizedekig növekszik, s csak azután hoz hasznot. Hogy u papírüzlet kifizetődő legyen, ahhoz legalább közepes méretű gazdaságra volt szükség. Ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy uz ország északi vidékein stabilizálódjanak a közepes és nagyobbacska mezőgazdasági üzemek, délen pedig folytatódjék a lakosság nagyobb rés zenek elszegényesedése — és a másik oldalon — a nagybirtokok továbbgyarapodása. Ezekről a bonyolult folyamatokról csak az utókor embere tud ilyen hűvös tárgyilagossággal beszélni. Hiszen a mezőgazdasági népességen belüli szociális, gazdasági és kulturális mozgások, heves osztály- csatározások közben zajlottak. Ezekből állt a látszólag eseménytelen vidéki élet, a kor- társak számára gyakran unalmasnak minősített — történelem. A portugáliai fasizmus megdöntése után sokan úgy látták: az alkotmányos földreform egyszer s mindenkorra azok kezébe juttatta a földet, akik garantálhatják, hogy ez az évente 300 ezer tonna búzát, egymillió tonna kukoricát, 35 ezer tonna rizst, hatalmas mennyiségű tejet, vajat és húst importáló ország élelmiszerből önellátáDú váljék. Hiszen — amint azt Alvaro Cun hal, n Portugál Kommunista Párt főtitkára a Santiago de Cacem-i ,-,Vörös Csillag“ Szövetkezetben kijelentette — ,,mindezt meg lehet termelni Portugáliában, ha a dolgozók veszik át azokat a földeket, amelyek a nagybirtokosok és a nagytőkések szabotázsa miatt művelésre várnak“. A földet sóvárgó parasztok az 1974-es antifasiszta fordulat, a vörösszegfűs forradalom jeladása után minden különösebb központi kezdeményezés és biztatás után megkezdték a földfoglalást. Főként Alentcjó- ban, a portugál Délen, ahol a legjobb földek zöme a nagy- birtokosok kezében volt. Itt alakult meg az ötödfélszáz termelőszövetkezet többsége és az alentejói tapasztalatok alapián dolgozták ki az első föld- reformtörvény irányelveit. A reformtörvény — egy kissé bonyolult pontrendszer alapján ugyan — de meglehetősen egyértelműen meghatározta a birtokolható föld maximumát. Lehetővé tette, hogy öntözött, jól termő földből mintegy negyven hektár, öntözetlen, silányabb fajtából pedig ennek tízszerese még a volt tulajdonos kezében maradjon. Több mint egymillió hektár földet osztottak ki, illetve hasítottak ki a nagybirtokokból, hogy ott termelőszövetkezeteket alakítsanak a tegnapi bér* Kik, a mezőgazdasági munkások. Félmillió hektárnál nagyobb terület még így I« megzógazdasági társulások jövőjét is. És a kérdés tovább gyűrűzik; befolyásolja a mezőgazdasági export és import arányát, kiélezi a falun amúgy- is rendkívül heves osztályharcot, és konzerválja az ország egyes területei között létező gazdasági és fejlettségbeli különbségeket. maradt tartaléknak. A törvény ugyanakkor érezhetően ösztönözte a társas gazdálkodás különböző formálnak meghonosítását. A földreformtörvény élharcosai a kommunisták voltak, a földcsata legemlékezetesebb sikerei a párthoz kötődtek. A forradalom lassú megmerevedésének időszakában is erősek maradtak itt a PKP pozíciói. A szövetkezetesített falvakban és kisvárosokban a különböző választások során a szavazatoknak 30—40—50, sőt több százaléka esett a pártra, — magasan felülmúlva az országosan elért eredményeket. Portugáliában mind a baloldal, mind pedig a centrum, de a jobboldal is tisztában volt és van azzal, hogy a PKP pozíciói a szakszervezetekben és a földreform idején átformálódni kezdő mezőgazdasági övezetekben a legerősebbek. Éppen ezért a januárban tetőző szak- szervezeti harcok (ezek tétje az volt, hogy megmaradjon-e a szakszervezeti egység, az egységes szakszervezeti központ, amely a kommunista párttal összhangban politizál) után újra elkezdődő földcsata nem egyszerűen gazdasági és szociális kérdések körül zajlik. A Soares vezette szocialista párti kormány, a vezetésre érett és képes igazi baloldal — elsősorban a PKP —- visszaszorítását kívánja elérni — összhangban a nyugati pénzügyi és politikai körök elvárásaival. Hiszen a Ny ugalról réméit gazdasági segítséget csak ilyesfajta politikia feltételek teljesítése ellenében kaphatja meg. Soaresék egyelőre veszítettek a szakszervezeti csatában — viszont kárpótolták magukat a földreform körül kibontakozott politikai küzdelemben. Kényelmes parlamenti többségük — ebben a kérdésben ugyanis Soaresék mellé álltak a nyílt jobboldal pártjai és formációi is — megszavazták az úgynevezett Barreto-tervet, A centrum, a jobboldal, a kormány azonban mégis nyugtalan. Mario Soares miniszterelnök arra kérte a kommunistákat, hogy ne szervezzenek tömegmegmozdulásokat az új agrártörvény ellen, amely várhatóan elindítja majd az új földindulást — de most már visszafelé, a régi tulajdonosokhoz. Bármennyire is nyilvánvaló, hogy a portugál forradalmi folyamat „kifulladása“ idejét éljük, nem ígérkezik zökkenő- mentesnek ez a visszavezető út. A tulajdonosi felelősségbe és életformába belekóstoló parasztok már eddig is több helyütt fegyverrel verték visz- sza a földjeik visszaszerzéséért fellépő tulajdonosokat és csatlósaikat. És a földreformot kiharcoló népi erők is tisztában vannak azzal: nem minden vitában a parlamentben mondják ki a megfellebbezhetetlen utolsó szól. A Soares kormányzat és osztályszövetségesei tehát elsősorban politikai problémaként kezelték a földkérdést. A forradalmi erők is annak tartják: bár nyilvánvaló, hogy harcuk egybevág az érintett földművelők szociális és gazdasági céljaival, érdekeivel. Hiszen a félmillió hektár földet éppen tőlük követelik vissza, hiszen az ő termelőszövetkezeteiket ítélték halálra, őket fojtogatják a hitelmegszorítások. De az „ellenföldreform“ gazdasági, gazdaságpolitikai következményei alól nem mentesülhet a portugál gazdaság egésze sem. Az új törvény ugyanis újra a gabonatermelés visszaesését okozza, és elodázza az intenzív művelési módok és a jobban jövedelmező intenzív kultúrák kifejlesztését. Ez nemcsak a devizamérleget rontja tovább, hanem lehetetlenné teszi azt is, hogy az ország — munkaerőfeleslegének hasznosítása mellett — minden élelmiszer- fajtából — megtermelje a saját szükségletét. A nemrég jeltört portugál ugar (a nanybirA nagybirtokosok tiltakozásai ellenére két évvel ezelőtt tavasz- szal forradalmi átalakulás indult meg a portugál falvakon. Felvételünkön Alentejo tartomány Evora környéki parasztjai saját traktorukon indulnak a szövetkezetesített termőföldre. Azóta, sajnos, ezeket a közösen megművelt területeket a Soares-kormány egymás után juttatja vissza az egykori tulajdonosaik — a nagy- birtokosok kezére. (ČSTK — ZB-felvétel) amely nagyon liberálisan határozza meg a birtokolható föld maximumát. A birtokoson kívül felesége, közeli és távolabbi rokonai is jogcímet kapnak a jelentős földterületek megtartására. Az új hitelpolitikai intézkedések megfojtják a szövetkező parasztokat, s a tőkés gazdasági környezet elsorvasztja a zsenge kollektív gazdaságokat. így több százezer paraszt szociális romlásának előidézését sem tartja túl nagy árnak a nagytulajdonosok s általában a tőke érdekeit szocialista mezben védelmező Soares azért, hogy meggyengítse a PKP pozícióit. Alvaro Cunhal, a PKP főtitkára az e heti hétfői sajtóértekezletén ezzel kapcsolatosan kijelentette, hogy „a szocialista párt megsértette az alkotmányt és a kapitalizmus, valamint a nagybirtokosok eszköze lett“. tokok területének jelentős részét fel se szántották) vissza- parlagiasodik, s azok, akik megélhetnének a földből, földönfutók lesznek. De ne folytassuk a komor jó- solgatást. A közöspiaci igények, a hitelezők elvárásai szerint végrehajtott földrendezés gyaníthatóan nem váltja be kitervelőinek reményeit sem. A Soares-kabinet kormányzásának első* eszlendeje, a visszavezető út politikája többnyire csak félsikereket hozott. Hiszen minden tervének keresz- tülhajszolása közben arra kényszerült, hogy meglovagolja és tovább élezze az amúgyis túl nagy belső ellentéteket, fokozza a politikai polarizációt. Az ilyen politika mást nem is eredményezhetett, noha Soaresék szavakban nem ezt hirdették. KRAJCZAR IMRE Nagyobb az apjától? Egyik Losonc környéki ismerősömtől a minap a következőket hallottam: „A tavalyitól több cukorrépát termesztenek az idén a járásban.“ Ismerősöm a tavalyitól több cukorrépáról szólt, a köznyelvet beszélők túlnyomó többsége azonban ezt így mondja: a tavalyinál több. Nyelvtani műszókkal élve: a hasonlító határozó, amely a középfok mellett az összehasonlítást fejezi ki, -nál, nél ragra szokott végződni: nagyobb az apjánál, édesebb a méznél. Nem véletlen azonban, hogy az idézett mondat éppen Losonc vidéki ember szájából hangzott el. Tudniillik a magyar nyelvjárások egy részében, főleg a palóc területen a hasonlító határozó valóban tói, tői ragot szokott kapni. Ott tehát így beszélnek: nagyobb az apjától, édesebb a méztől. Ez a nyelvjárásiasság itt-ott behatolt a köznyelvbe, illetőleg annak helyi, regionális változatába. Vele kapcsolatban a magyar akadémiai leíró nyelvtan másfél évtizeddel ezelőtt még azt állapította meg, hogy a „régebben gyakoribb -tói -tői ragos hasonlító határozó a köznyelvből... csaknem teljesen kipusztult“. Manapság azonban mintha megint terjedőben volna. Főleg az élőszóban találkozunk vele. Ugyancsak a rádióban hallottuk egy meteorológiai jelentésben ezt a mondatot: „Szeptember második felében általában a szokásostól melegebb marad az idő.“ De sajtónk nyelvéből is idézhetünk hasonlót: „Az iparnak ettől sokkal többre lenne szüksége.“ Nyomtatásban ugyan ritkábban bukkan fel a tói, -tői ragos határozó, de azért erre is akad példa. Vajon mi legyen mai nyelvművelésünk állásfoglalása a vizsgált jelenséggel kapcsolatban? Teljesen helytelennek semmiképpen sem minősíthetjük, legföljebb szokatlannak, a slilisztikailag különösképpen nem színezett közlésben, így a híradások nyelvében, a publicisztikában indokolatlanul kirívó különlegességhek. Ha azonban helyi, táji ízt akar vele éreztetni az Író, bízvást használhatja, már csak azért is, mert így mentesíti egy funkció alól az amúgy is túlterhelt -nál, nél ragot. Nem érdektelen az a kérdés sem, hogyan kapott hasonlító határozói szerepet a -tói, tői rag, amely eredetileg — és ma is leggyakrabban — a honnan? kérdésre felelő helyhatározót fejezi ki; pl. eljött az ajtótól. Nyelvünkre jellemző módon u konkrét szemléleten alapuló helyhatározó kifejezőeszközzel, ragjai más, elvontabb viszonyokat is jelölhetnek. Az összehasonlítás, amely kétségtelenül elvont gondolati művelet, úgy szokott végbemenni, hogy szemünket az egyik személytől vagy dolgoztól kiindulva a másik felé iaányítjuk. A kiindulásnak ezt a mozzanatát érzékelteti a hasonlító határozó tói, -tői ragja: a fiú nagyobb az anyjától. Van olyan vélemény, hogy a -nál, -nél rag hasonlító határozói szerepe szintén ezen a szemléleten alapul, tudniillik eredetileg ez is a honnan? kérdésre válaszolhatott. Ám az is lehetséges, hogy a hasonlító határozót csak attól az időtől kezdve fejezi ki, amikor — mai jelentésének megfelelően — már a hol? kérdésre felelt. így hasonlító szerepe más szemléletből fakadhat, mint a -tói, tői ragos határozóé. Ez — mint említettük — a két személyt vagy dolgot az egyiktől a másik felé haladva veti össze, a -nál, nél ragban viszont az egymás mellé állítás, az együttlátás mozzanata tükröződik; a flü nagyobb az apjánál, vagyis ux api» mellett. R. E. Az Adriennák és az Alicák címére Ma nevekkel, pontosabban a címben szereplő két női névvel fogunk foglalkozni.. f Mindkét név eléggé elterjedt áz utóbbi időben nálunk is, csak nem a helyes, a magyarban megszokott alakban. Adrienna és Alica — így halljuk és sajnos, sokszor így is olvassuk ezeket a neveket. így szólítják viselőiket diákkorukban pedagógusaik is, süt nemegyszer még az iskolai bizonyítványokra is ezek az alakok kerülnek a szlovák utónévváltozat hivatalos magyar• megfelelőjeként. Ha összevetjük őket a szlovákban használatos alakokkal, rögtön észrevesszük, hogy a nálunk használt forma vagy teljesen azonos a szlovákban elterjedt formával, például Alica esetében, vagy alig tér el tőle, mint például a magyaros alaknak vélt Adrienna a szlovákos Adriena változattól. Ezek a nevek mindkét nyelvbe idegen névként kerültek bele. Másképpen alakította, formálta őket saját rendszeréhez a szlovák nyelv, s másképpen a magyar. A szlovák nem szereti a hosszú mássalhangzót, ezért az Adrienne alakban leírt francia változat hosszú két n-je közül az egyiket elhagyta; kedveli viszont a szóvégeken az a hangot, így az eredeti Adrienne és az Alice alakúnak írt nevekből Adriena, illetve Alica lett. A magyarban másképp formálódtak ezek az idegen nevek. Az Adrienne alakban írt francia változatból nyilván a franciás ejtés hatására Adrienn lett (két n-nel a végén), az Alice alakúnak írt, szintén francia név előbb a betűforma szerint Alicé nek is hangzott majd mind az ejtésben, mind az írásban Aliz zá változott. Sem Adrienna, sem Alica forma nincs tehát a magyarban. A szlovákban használatos francia eredetű Adriená-nak az Adrienn felel meg. Igaz, van ezenkívül Adriáňa név is mind a magyarban, mind a szlovákban, de ez a latin Ad riana név megfelelője, nem pedig a francia változaté. A szlovákos Alicá-nak meg az Aliz a magyar megfelelője Előfordul az Alicia is, de ez a francia név spanyolo- sított változataként már hozzánk. Öszefoglalásul tehát azt tanácsolhatjuk, hogy akinek a latinos Adriána vagy a spanyolos Alicia tetszik, válassza gyermekének ezt a nevel. Akinek viszont a francia eredetű szlovák Adriena és Alica név magyar megfelelőjére van szüksége, az csak az Adricnn-t illetve az Aliz t használja mint a magyarban hivatalosan is elfogadott alakokat. Dr. jAKAB ISTVÁN ÚJ szó 1977. viii. e. 4
