Új Szó, 1977. augusztus (30. évfolyam, 210-240. szám)
1977-08-29 / 238. szám, hétfő
Loví c sek Béla Hosszú éjszaka (Részlet) Pénteken nyomban ebéd után a csoport tagjai felkészültek az útra. Géppisztolyt, kézigránátot meg két-három palack -benzint vittek magukkal. Rövid tanácskozás után elindullak. Az összeköti veaette a csapatot. ö ment elől — messzire virított a kucsmája alól kikandikáló vörös haja —, a többiek utána libasorban. Negyven év körüli lehetett. magas, szálfatermetű, nagy erejű. Borús volt az idő, de nem havazott. Hideg sem volt. Aránylag jó) haladtak a céljuk felé, bár itt-ott kisebb-nagyobb hófúvásokon kellett átgázolniuk. Céljukhoz közeledve figyelmesebbé és ővatossabbá váltak. A kö- vesút közelében könnyen össze- akadhnttak egy-egy portyázó német járőrrel. Meg-megálltak, belefüleltek a levegőbe: semmi gyanúsat nem észleltek. Alkonyodott. Ismét rövid tanácskozást tartottak. —- Nem érkeztünk mi egy kicsit megkésveV’ — kérdezte Hosszú az összekötőtől. — Nem, biztosan nem — felelte a vörös hajú határozottan. — Félórán belül ide kell érniük. — Kötve hiszem — csóválta a fejét Hosszú. —- Sötétben nem mer a német az erdőben járni. — Errefelé aránylag biztonságban érzik magukat — bizonygatta az összekötő. — Ne lopjuk a drága időt, gyerünk és mielőbb foglaljuk el a helyünket, mert valóban elrobognak az orrunk előtt! A kövésút a hosszan elnyúló völgyben kanyarodott. Akadt olyan szakasz, ahol az erdő egészen az útig terjedt, a legtöbb helyen azonban ötven-hatvan, sőt száz méternyire is eltávolodott tőle. Ahová ők igyekeztek — vagy negyven-ötven méteres hosszúságban —, két sziklafal között futott az út. jobb helyet el sem lehett képzelni a németek fogadására. Ogy határoztak, hogy nem oszlanak kétfelé, hanem az egyik sziklafalon helyezkednek el mind « húszán. Hosszú azon az oldalon telepedett le egy szovjet partizánnal, ahonnan a németek érkezését várták. Társára bízva a kézigránátköteget, ő pedig két pallack ben- *»nt helyezett maga mellé, hogy Rámpát gyújtson“ velük a szorosban. A kiskalona a sor végén foglalt helyet. Pattanásig feszültek az idegei. Szinte hallani vélte, miként surrog ereiben a vére. A szíve is hevesen dobogott, majd kilökte a mellkasát, Ogy érezte, megállt az Idő. Mintha már a születése óta ülne a sziklafal tetején. Vagy tán azóta, amikor még a föld sem létezett: sem föld, sem szikla, setu ég.. .Semmi... Zsuzsára, az erdélyi lányra gondolt. Legalább elköszönt volna tőle... Hátha soha többé nem látja viszont?!,.. Biztosan nem is tudja, hogy ő is részt vesz a bevetésben. Törődik is vele... Legalább egy pillanatra ha látta volna az indulás előtt, akkor most könnyebb lenne itt ülni és várakozni... „Túléled, fiam, biztosan túléled a háborút...“ — hallja fülében ä tanító hangját. Ha valóban túléli a háborút, és ha valóban újságíró lesz, ennek a thai napnak a krónikáját vajon hogyan írja meg? ... Leírja-e őszintén, hogy ezekban a feszült pillanatokban félelem szorongatja a torkát, szívét, hogy remeg az egész teste? ... Bevallja-e őszintén — amit eddig még önmagának sem mert bevallani —, hogy szereti Zsuzsát, az erdélyi lányt, hogy állandóan őt látja maga előtt, az ő hangját hallja, s még ezekben a nehéz percekben sem tud másra gondolni, csak őrá, Zsuzsára, pedig a német teherautó minden pillanatban előbukkanhat a kanyar mögül, és akkor neki semmi másra nem szabad gondolni, és ő most mégis Zsuzsára gondol... és most is inkább ott ölne az ágya szélén, és nem szólna semmit, nem csinálna semmit, csak ülne és nézné a lányt, a hullámos haját, a szomorú, komor arcét, és várná, hogy megszólaljon, hogy beszéljen, mindegy, hogy miről, csafe beszéljen, beszéljen m • A . r. Legalább megmondhatná neki, hogy szereti, de nem mondhatja meg. Pedig ha lehetne, belekiabálná az erdő rengetegébe, fel a csillagos égre, elkiabálná a sziklának, a fáknak, el az erdei mókusoknak, szarvasoknak, elkiabálná az egész világnak ... Nem teheti, mert Íratlan törvények akadályozzák meg, fogják le a nyelvét, s bár logikátlanok, mégis törvények! Hogy is modta a lány? „...a ki nem mondott szerelem is lehet szép, talán még szebb is, mint a beteljesült... Csak okosan kell tudni vele bánni... Óvni kell, vigyázni a tisztaságára, és hinni, reménykedni abban, talán egyszer majd eltűnnek tudatunkból a háború logikátlan, írott és íratlan törvényei, amikor a szerelem egy egész életre szólóan kiteljesedhet és kivirágozhat.. Ez mind szép. Sőt túl szép! ... De vajon kinek címezte a lány a mondókáját? ... Neki?... Nem neki biztosan nem. Hát akkor kinek? Az őrnagynak?... Vagy egyszerűen csak a szerelemről beszélt? A szerelem szépségéről és tisztaságúról? ... Miért éppen neki mesélte? Mert ahogy mondta s amit mondott, az a legszebb mese, amit valaha is hallóit... Az égre tekintett. Felszakadoztak a felhők. Itt-ott kikandikáltak mögülük a csillagok. Odalenn, alattuk meg üres és hallgatag volt a behazavott út. Az őrnagyra gondolt. Abban teljesen igaza volt neki, hogy előbb át kell esni a tűzkeresztségen. Most került először olyan helyzetbe, hogy fegyverrel a kezében, szemtől szemben áll az ellenséggel. Alig jutott gondolatának a végére, a távoli kanyarból két tompított fény bukkant elő s közeledett. Egyre erősebben hallatszott a motor búgása. Kézbe fogta a kézigránátot. A parancs szerint — a megadott jelre — előbb azt kellett a gépkocsira dobni. Olyan izgatott lett hirtelenjében, hói# alig lelte meg a biztosító gyűrűi. Mintha ősködök úszkáltak vola a szeme előtt, pedig a íavas úton most már szemmel is jól kivehetően közeledett a ponyvázott tehergépkocsi... mint egy ormótlan, nagy éji bogár ... Hatalmas villanás után dobhártyát tépő detonáció rázta meg a levegőt. Aztán sorra robbantak a kézigránátok, s a géppisztolyok is megszólaltak. A kiskatona is görcsösen húzta a ravaszt. Kezéből majd kiugrott a fegyver. Hallotta odalentről az ordítást, hörgésl, jajóhgást, sőt némi mozgást is észlelt odalenn a szorosban ... Fénysorozatok nyi- laltak el mellette, füttyögtek a sziklákon pattogó, gellert kapott golyók ... Hosszúnak dobásra lendült a keze: a szétfröccsenő benzines palack nyomán láng csapott a magasba. Aztán csend lett. A hirtelen beállt csendben csak az égő gépkocsi pattogása hallatszott, aztán már az sem. Olyan volt az egész, mint egy nyomasztó, lidérces álom. Rendkívül sokáig tartott az út visszafelé. A kiskatonának úgy tűnt, szándékosan tekeregnek ösz- sze-vissza. Meg is kérdezte Hosz- szútól. ezt miért teszik? — Egyszerűen azért, hogy megtévesszük a németeket, idefelé is eléggé elcsellengtünk az egyenes úttól, persze, te azt nem vetted észre, nem ismered a vidéket... — A fiú vállára tette a kezét, úgy lépkedtek egymás mellett. —- Bár a gyakori időjárásváltozás — mondjuk egy-egy újabb havazás, felkerekedő szél — eltakarítja a nyomainkat, de azért sosem árt az óvatosság —, mondta. Éjfélre értek a táborba. Senki sem aludt. Egy-egy vállalkozás alkalmával mindenki talpon volt s várta a visszatérőket: sikerrel vették-e az újabb akadályt, s hogy veszteség nélkül úszték-e meg az akciót, mert az sem volt lényegtelen. Hosszú nyomban jelentést tett az őrnagynak: aprólékosan beszámolt az akcióról. A kiskatona éppen füstölt szal- lonnát evett, amikor váratlanul az erdélyi lány lépett be a barakkba. — Megsérüli valaki? — kérdezte. — Nem, nem — felelték többen. A lány tekintete a fiún állt meg. — Nekem sem történt bajom — előzte meg a fiú a lány kérdését, s megmutatta a tenyerét. A lány nevelve elment. Olyan ez a lány, mint a csík, gondolta magában. Sosem alszik. Csoda, hogy bírja ... Jó, hogy idejött, legalább látta, és most már tudja, hogy ő is részt vett a bevetésben. Elmosolyodott: érhette volna legalább egy karcolásnyi sebesülés; akkor most ott ülhetne nála az ágya szélén és beszélgethetnének. Vacsora után rágyújtott és végigdőlt a priccsen. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra nagy fáradtságot érzett. Az idősödő tanító jölt hozzá és leült melléje: — Elfáradtál? — Igen. — Féltél? — Egy kicsit. — Akkor is, amikor a golyók röpködlek körülötted? — Akkor már nem. — ... akkor már nem fél az ember ... nincs rá ideje ... Hát csak aludj, pihend ki magad — mondta a tanító. Megveregette a fiú vállát és felállt. Leragadt a szeme, elernyedt a teste s elaludt... £ „ ŠTEFAN ŽÄRY: Sípok Ilyenkor már, tavasztájban, a réten kint szaladgáltam s a patakon tutajokat úsztattam a malom alatt. Ilyenkor már, áprilisban, vesszőket vágtunk a csaíitban; új fűzfasípot fújtunk már, attól volt hangos a határ. Az ég ragyogó kék pólya —, fényét szűrte a földgolyóra, s rézpénzeinek zuhanyában bokáig gázoltunk vidáman. Az ózondús lég itassá tett, szülői öld ü nk megrészeg í te 11. Ha felnövünk, megfogadtuk, pompás topázzá csiszoljuk. S ma — sok év múlt —, tavasztájban, szavunkat álltuk mindnyájan. Mellként sürgünk és így, egyült, * Sejtjeit nektárral töltjük. Gyermekkorunk fűzfasípját korunk érc-sípra cserélte át: egy új, szép napot jelentve ő hív munkába reggelente. FÜGEDI ELEK fordítása MILAN LAJČIAK: Levelek a proletárlányhoz MÁSODIK LEVEL Elloptam könnyű szandáljaid, s kinevettem a halált, mely mindig örömünk felé közelít. Felvetted s a magasba szálltéi. Átrepültél lengén a vízesésen, hogy tisztán könnyebb legyél nékem. A kéz,, mellyel írok, a sírból, kövek alól merül föl s pőre, szitkot, átkot szórok vele az időre. Pihenj, Mások vagyunk mi. Nem vándor galamb-nemzet, melyet a gyűlölet nemzett. Incselkedve fitogtatom a magasságot. A biztos pont. Fogódzkodj itt. A köd csak élettelen polip. KILENCEDIK LEVÉL Az őrült panoptikum végén új világ kulcsára leltünk, s a remény lett komoly szerelmünk. Tétova, céltalan bolyongással hová jutottunk volna? Pusztulásba. Most itt van bennem a szíved mása. Betölti énünk a szerelem, az első igazi láz, csobog belőlünk az ős-forrás. Titkok voltunk mostanáig. Elnyűtt sorsunk nem csaholják a falusi kóbor kutyák TIZENKETTEDIK LEVÉL Sötétségben, elhullásban bolyongott a s2ív, segítségért kiáltott a hon, s a csillagok megszülték a homlokom. Mint siheder, dalolok rólad, bolyongtam sűrű rengetegben, könnyeimben ott voltunk kelten. Tedd, amit akarsz. Keserű perced is vers, öntsd formába és szeress. Élj azokért, akik harcollak, az utódok szigorával légy jó a mához, levelem érinted a szikrához. Gondolatom a tiéd, a labda, megnézted és visszadobtad, s én vállaltam mindenét az új sorsoknak. Gazdagok vagyunk, Hamupipőkének én fogok táncot járni, ha érte jön a rongyos királyfi. HUSZADIK LEVÉL A szomorú idők keringőjét ne említsd. Keveset kérek, ha szeretsz még. Már nem vagyok rég. Kanál nélkül szürcsöltem a löldet, mint a kutya, s van bőrömön forradás, mert harcoltam, f; érzem, hogy élek, Törj szét, mint a korsót, szúrd át szívem, s szabad leszek mindig. SZITASI FERENC fordítása ÚJ sző 1977. VIII. 4
