Új Szó, 1977. augusztus (30. évfolyam, 210-240. szám)

1977-08-29 / 238. szám, hétfő

SZOVIET PARTIZÁNOK EMLÉKEIBŐL A Szluvák Nemzeti Felkelés évfordulója alkalmából már hagyományosan találkozókat rendeznek, amelyeken a ra­sizmus elleni hősi harc résztvevői visszaemlékeznek élmé­nyeikre, beszélnek a fiataloknak a harcokról, a sok szen­vedésről. A bratislavai Pravda szerkesztőségében a közel­múltban volt szovjet partizánokkal, a Szlovák Nemzeti Felkelés résztvevőivel találkoztunk, akik többek között az alabbi emlékeket idézik fel. Vszevolod Ivanovics Klokov, a történelemtudományok dokto­ra, a Szovjetunió Hőse, a ián Žižka partizánbrigád vezérkari főnöke: jól emlékezetembe vésődött az egyik Bánovce nad Bebra­vou melletti akció. 1944. no­vember 21-től harcoltunk ebben a térségben. Brigádunk mint­egy 1500 személyből állt, az ellenség be akart minket ke­ríteni. Dmitri] Rezuta, a felderítők parancsnokhelyettese és Štefan Kasčák komisszár megtudta, hogy Bánovcebe látogat Tiso szlovák elnök. Megszervezték letartóztatását. Én akkoriban nem voltam ott, csak elvtár­saim elbeszéléséből’ tudok a történtekről. Tiso a helybeli patikusnőt látogatta meg, aki állítólag rokona volt. öl vagy hat pánoéikocsi őrizte. Sze­mélygépkocsija is páncélozott volt. A partizánok bekerítették * patikát, és már úgy tűnt, hogy sikerül elfogni Tisót. Csakhogy ... Az akciót megva­lósító szakaszban néhány olyan katona is volt, aki csak a kö­zelmúltban állt át oldalunkra a szlovák hadseregből. Nem voltak igazi partizánok, csak tanulták a partizánfegyelmet és harcmodort. És éppen őket küldték a patikusnőhöz. Tisót hálóköntösben találták. Kiug­rott az ablakon, ahol termé­szetesen feltartóztatták. A ház­ból azonban kilépett az elnök kíséretéhez tartozó egyik tiszt és rákiáltott a katonákra: Vi­gyázz! Tapasztalatlanok voltak, hiszen nemrég még a hadse­regben szolgáltak, vigyázzba álltak és mire észhez tértek, Tiso gépkocsijába ugrott. Az akció ezzel véget ért. Anna Vasziljevna Sztyepanov- n*, a Velicskov-partizánbrigád ápolónője: 1944. július 26-ra virradó éj­jel ejtőernyővel érkeztünk Lip­tovská Osada környékére. A beszállás nem volt a legsze­rencsésebb, a légáramlat kü­lönböző helyekre sodort ben­nünket. A közeli erdőben né­gyen értek földet, jurij Cserno- gov a templom tetejére esett. Én a patakon keresztül vezető hídnál szálltam le, de az ejtő­ernyő a vízbe rántott. Kister­metű voltam, az ejtőernyő pil­leként magával hurcolt. Nem tudtam, milyen a helyzet a fa­luban, s ezért a földek felé igyekeztem. Átmásztam néhány kerítést, és az iránytű szerint arra a helyre igyekeztem, ahol Velicsko a csoporttal gyüleke­zett. Természetesen utolsóként érkeztem a találkozóra. Milyen emlékeim vannak a harcokról? Nagyon sok akció­ban vettem részt. Amikor a németek a hegyek l>e kergettek bennünket, a sebesülteket egy erdészházban hagytuk. A völ­gyeket megszállták a németek. Akkoriban kaptuk a legtöbb se­gítséget a szlovák emberektől. Nemcsak nekünk, hanem a se- liesíilteknek is értékes segítsé­get nyújtottak. Nehéz helyzet­ien voltunk. Sorozatosan visz- szavertük a német támadásokat és közben ápoltuk a sebesülte­ket. Nem volt lőszerünk, gyógy­szerünk, kötszerünk és elede­lünk. A kötszereket én mostam egy hegyi patakban. „Kórhá­zunk“ állandó mozgásban volt, gallyakból készítettünk kis kunyhókat a sebesülteknek. így éltük át 1945 januárját. Feb­ruárban Pribylinába, majd on­nan Liptov-ský Hrádokba men­tünk. Ott fontos megbízatást kaptunk: meg kellett akadá­lyoznunk, hogy a németek fel­robbantsák a hidat. Amikor a hídra érkeztünk, tankok tüzet nyitottak ránk. Sok volt a se­besüli ünk. Vagy tizenkettőt én részesítettem elsősegélyben, majd Pribylinába küldtem őket. Férjem is kétszer sebesült meg. Az ápolásban csaknem egész Pribylina segítséget nyújtott. A háború után egy ízben már el­látogattunk férjemmel annak a hídnak a környékére. Anatolij Georgijevics Svej- carszkij, az M. R. Štefánik par* tizánbrigád vezérkari főnnkhe- lyettese: jól emlékszem azokra a sú­lyos harcokra, amelyek 1944 októberében Horná Štubňa mel­lett voltak. Szétvertünk egv német zászlóaljat. Ezután a né­metek a hegyekbe szorítottak bennünket, egészen Ruzombe- rokig vonultunk vissza. 1944. november 7-én Huta községben ünnepeltük meg a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forradalom évfordulóját. Díszszemlét és nagygyűlést rendeztünk. A gyű­lésen egy helyi lakos mondott beszédet. Nem tudom ki volt, de a mai napig nem felejtem el egyik mondatát: Szlovákok és oroszok egy szláv anva gyermekei vagyunk. 1945 februárjában, amikor a Liptovský Hrádok elleni táma­dásra készültünk, felkeresett bennünket egy Štrbské pleso-i lakos. Elmondotta, hogy a né­metek aláaknázták a lakóhá­zakat, az üdülőket, mindent a levegőbe akarnak röpíteni. Pa­rancsnokságunk elhatározta, hogy ezt megakadályozza. De hogyan? Az utakon német gép­kocsioszlopok, a földeken pe­dig derékig érő hó volt. Segít­séget kértünk a kokavai fórra dalmi nemzeti bizottságtól. A lakosok 21 pár sít gyűjtötték össze, így az egész akcióban csak ennyien vehettek részt. A csoportot Ivan Vysocký vezet­te. Tudtuk, hogy Štrské pleson egy német század tartózkodik. Eljutottunk a Masaryk-üdülőig, ahol kávéval és kaláccsal kí­náltak meg bennünket. Délelőtt tíz óra lehetett. Azon gondol­kodtunk, hogy nappal kezdjük-e meg a támadást. Sokáig nem habozhattunk, fennállt a ve­szély, hogy a németek felrob­bantják az épületeket. Pa­rancsnokunk úgy döntött, hogy támadunk. Óriási kiabálással lövöldözve indultunk el. A né­met őrség elmenekült, mi a nyomukba eredtünk. A táma­dás olyan váratlanul érte őket. hogy a védelemre nem is gon­doltak. Menekültek, s közben saját aknamezőjükre futottak. Az aknák felrobbanlak, ami fo­kozta zavarukat. Štrbské ple- sot veszteség nélkül elfoglal­tuk. Feladatunk azonban ezzel nem ért véget. Az épületeket meg kellett mentenünk, de ak­nakeresőink nem voltak. Segít­séget kértünk a lakosoktól, mutassák meg, hogy a néme­tek hol ástak el valamit. Tu­lajdonképpen puszta kézzel lát­tunk munkához. Elkolortuk a havat és kiszedtük az aknákat. Szerencsére, senkinek sem tör­tént baja. Március 2-án megér­keztek a szovjet egységek elő­őrsei és így átadhattuk nekik a várost. A Negyedik Ukrán Front pa­rancsnokságának javaslatára a Štrbské pleso felszabadításáért folytatott harcokért megkaptam a Nagy Honvédő Háború ér­demrendet. (Feljegyezte: JDZEF KÁNI) Juraj Durian Közép Szlovákia festői vidékéről származik. Élénken emlékezik a felkelés történelmi napjaira, hiszen ak­kor inár 20 éves volt, tele lel­kesedéssel és segíteni akarás­sal. Miután saját hibáján kívül kénytelen volt megszakítani ta­nulmányait a kremnicai gimná­ziumban, mert közismert „lá­zadó“ fia volt, különféle he­lyeken keresett megélhetést. Amikor a felkelés elkezdődött, éppen egy kaszárnya építésén dolgozott Kremnicában, ahol nem sokkal később a dolgozók csoportokat alakítottak a fel­kelők megsegítésére. Természetesen sem ő, sem bátyja nem maradhatott ki az eseményekből. Együtt építették a tankelháríló torlaszokat Tur- čekben és Sklennében, majd megszakították a vasúti össze­köttetést Horná Štubňa és Kremnické Bane között. A fia­talember nem tudta, mi a sem­mittevés, nagy lelkesedéssel dolgozott reggeltől estig. Néhány nappal később azt a parancsot kapták, hogy tisztít­sák ki az eltorlaszolt Cörgey- alagulat a kremnicai hegyvi­déken. Ez az alagút korábban használatlanul maradt, de az új helyzetben stratégiai fontos­ságra tett szert, mivel a néme­tek Hronská Dúbravából Zvo­len irányában nyomultak előre. — Annyi év után még ma is jól emlékszem arra, amint fá­radtságot nem ismerve tisztí­tottuk az alagutat két héten át. Éheztünk, átfáztunk, mégis a petróleumlámpa fénynél min­den erőnkkel a feladat teljesí­tésén fáradoztunk. Ott, akkor a saját szemem­Amikor a fegyverek dörögtek 1977 VIII. *1 Szorgos munka közben ta­láltam a Mikulík családot. A nagymama és a nyolcéves Mir­ko, az unoka az udvar l>else- jébe hordta a bontásból szár­mazó deszkákat, amelyeket aztán a házigazda, Zoltán Mi- kulik nyugalmazott gimnáziumi tanár rakott halomba. — Szabadságra várjuk — a fiunkat — mondja a kézfo­gás után. — A sok deszkától nem tudjuk a kaput kinyitni, pedig ő gépkocsival jön, ezért igyekszünk annyira. Bemegyünk a szobába. Be­szélgetünk, emlékeket idézünk fel. — Apám, aki szintén tanító volt, Nové Meslo nad Váhom környékéről került erre a vi­dékre,'> úgy tudom, közvetlenül a második világháború után. A tanítás mellett aktívan tevé­kenykedett a hi leiszövet kezet- ben. Az ő örökségét vettem át én is, miután Bratislavában el­végeztem az akkori pedagógiai akiídémiát és Vlachovón tele­pedtem le. Falusi tanító volt szívvel-lé­lekkel. Ha a szükség úgy hoz­ta futballozott, röplabdázott és gyűlést vezetett a fogyasztási- és hitelszövetkezetben. Amikor Dél-Szlovákiát megszállták a horthysta magyar csapatok, kö­zel került az államhatárhoz. — az úgynevezett szlovák állam megalakulása után a kör­nyék lakói az első perctől an­nak ellenségei voltak — foly­tatja. Mákulík tanító Levočán élő ismerőseitől tudóit a Szlovák Nemzeti Felkelés szervezéséről, de az előkészítésben' nem volt jelentősebb szerepe. Amikor a Banská Bystrica-i szabad rádió- állomás hírt adott a zászló- bontásról, a Szlovák Nemzeti Tanács rendelkezéseiről, magá­hoz vette legszükségesebb hol­miját és tartalékos hadnagy­ként bevonult a Dobšinán ál­lomásozó Astra zászlóaljhoz. A Henkovce—Bet liar—Šulová ha­társzakaszt biztosító egységnek lett a parancsnoka. — A magyar katonák békén hagytak, a német járőrökkel pe­dig csak ritkán találkoztunk —- emlékszik vissza. -~t Kívül es­tünk a fő támadási vonaltól. A legnagyobb veszélyben azokban a napokban vollunk, amikor Telgártot, a mai Svermovót egy időre elfoglalták a németek. Napról napra több volt a ha­lottunk. katonai gyászpompával temettük el társainkat, éppúgy, mint az október 16-i repiilősze- rencsétlenség 17 áldozatát, akik az első csehszlovák ejtő­ernyős dandár katonái voltak. Helyőrségi ügyeletes volt, amikor Michal Šyrica alezredes náluk járt, s kiképzőtiszteket keresett a breznói helyőrség számára. Zoltán Mikulík né­hány tiszttársával vele tartott. Az új helyen azonban csak mintegy három hétig tevékeny­kedett, mivel a várost kiürítet­ték. Stará Hora felé vonultak vissza. Liptovská Osadánál megütköztek az ellenséggel. Prašiva ... Ďumbier ... mennyi fizikai erőbe tellett a megmá­szásuk. A megterhelés, a ke­mény hideg aláásta egészségi állapotát. Barátjai, akik parti­zánként tovább folytatták a harcot, azt javasolták, hogy térjen haza. — Tudtam, hogy Dobšinát október 21-én megszállták a fasiszták. A tábori kórházat evakuálták. Az életemmel ját­szottam, de mi mást tehettem, hazamentem. Arra viszont ügyeltem, hogy otthoni tartóz­kodásomról senki se szerezzen tudomást. 1945. január 26-án a román csapatok felszabadítot­ták Vlachovót — mondjá Miku­lík elvtárs. A katedrán azonban még nem foglalhatta e-1 a helyét. Februáriján újra bevonult Pop rádra, ahol a Szovjetunióban megalakult csehszlovák hadtest 3. dandárjának 5. zászlóaljában lett század parancsnok. Kikerült a frontra. Március vége felé megsebesült. Egy hónappal ké­sőbb azonban már a tartalékez­rednél volt, hogy kiképző liszt­ként tevékenykedjen. A háború véget ért, de a szükség úgy kívánta, hogy június végéig egyenruhában maradjon. — A leszerelésem után a dobšinái polgári iskolában kezdtem újra a tanítást — foly­tatja az emlékezést. Véglege­sen itt maradtam. A nyugdíja­zásom előli a helyi gimnázium­ban tanítottam és ott tanítok időszakonként néhány órát mindmáig. Aktívan tevékenykedik a he­lyi testnevelési egyesületben, tisztséget tölt be a halászok helyi szervezetében. Talál időt azonban arra is, hogy eljárjon a fiatalok közé. Nyáron ott láthatjuk őt a környékijén pio­nírtáborokban, télen pedig a sítanfolyamok résztvevői kö­zött. A 33 év előtti harcokról Ijeszél. Emlékeit írásban is fel­dolgozta, abban a könyvben jelentek meg, amelyet az SZNF 30. évfordulója alkalmából ad­tak ki. Ebben említi meg Adler Károly dobsinai kivégzését is. —. Hatvanöt éves múltam, de nem szeretnék még tétlenked­ni. A háború borzalmainak csak egy töredékét éltem át, ez is erőt ad ahhoz, hogy el­ítéljem, harcoljak ellene és a fiatalokat a béke és a haza szereidére neveljem — mond­ja búcsúzóul. NÉMETH JÁNOS mel láthattam az értelmetlen háború borzalmait, az ártat­lan emberek szenvedését, akik néhány kilós batyuikkal ott­hagyták otthonukat és Banská Bystricába menekültek. Még szinte most is hallom a német repülőgépek és ledobott bom­báik zaját, amely a halálosan megsérült nők, gyermekek és öregek jajkiáltásaival vegyült össze. Bennünket az alagút úgy-ahogy megvédett a bombáktól, igaz, hogy mind be sem fértünk a Iá­ja. A légitámadás után a se­besülteket elsőse,gélyben része­sítettük, majd folytattuk a munkát. „ 1944 októberének közepén sötét éjszaka a férfiak csend­ben ültek a tűz körül, egyszer csak több lovaskocsi került a szemük elé. A kocsikban ha­talmas faládák voltak elhe­lyezve. A furcsa karavánt a felkelés két résztvevője. Gejza Lacko és fozef Veiss kremnicai lakos vezette. — Halló fiúk! Úgy ültök itt, mint egy rablóbanda. Már csak a zsákmány hiányzik. Nos, ha tudni akarjátok, az is megjött, itt van ezekben a ládákban. A kremnicai pénzverde egész kincse. Ez a hír mindannyiukat fel­rázta, mert jól tudták, hogy a németek régebben már fenték fogukat a szlovákiai aranyra, ezüstre és platinára. És akkor a sűrű esőben ott volt az egész néhány lépésnyi távolságra tő­lünk. — A szállítmányt Banská Byslricába kell vinnünk, ott repülőgépre rakjuk, hogy biz­tonságosabb helyre szállítsuk, a Szovjetunióba. Hát mit tehettek? Az alagutat addigra mégnem sikerült megtisztítani és a kincsnek minél előbb el kellelt jutni rendeltetési helyére. Nem maradt más hátra, az éjszaka leple alatt a kocsikat szét kel­lett szedni, kézi erővel átvon­szolni a domb másik oldalára. Az esőzés semmiképpen sem akart abbamaradni, így veríté­künk egybeolvadt az esővízzel, fáradtságunk pedig a nem min­dennapi élmény adta lelkese­déssel. Hajnalra a rakományt már átcipeltük a domb másik oldalára, és a kremnicai kincs folytatta útját Banská Bystri­cába. Ennek az eseménynek ő is szereplője volt. A továbbiakban elmondotta, hogy akkor sikere­sen befejezték az alagút meg­tisztítását, aztán szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Szenvedéssel teli út követke­zett hazafelé. Kimerülve, éhe­sen és átfázva bolyongtak, míg meg nem látták szülőfalujuk ismerős házait. Annál nagyobb volt az örömük, amikor haza­értek. Ezzel azonban még minden nem ért véget. Hiszen a náci Németország veresége után is akadtak ka­landorok, a béke fanatikus el­lenségei, akik hazánk terüle­tén át a nyugati hatalmak által megszállt területekre igyekez­tek eljutni. Ez volt a híres banda, amely gyilkolta a békés lakosságot, ezért valamit kellett ellenük tenni. Ö is fegyverrel a kezé­ben harcolt az ellenség ellen. Aztán vasutas lelt, hozzáfo­gott a háború által megsemmi­sített vasutak felújításához, majd becsületes munkával és elkötelezett politikai tevékeny­séggel teli évek következtek, egészen a mai napig. Ma a bratislavai vasúti szál­lítási osztály dolgozója. Nem szívesen beszél magáról, pedig ő a kremnicai kincs megmen­téinek egyike, a kommunista: Juraj Ďuriaft. FRANTIŠEK RISZDORFER Nem maradhatott ki az eseményekből

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents