Új Szó, 1977. július (30. évfolyam, 179-208. szám)

1977-07-30 / 208. szám, szombat

Napjaink kérdései és a történelmi tapasztalatok

Minden kornak megvannak a maga paradoxonjai. Korunk paradoxonja az, hogy a megrögzött antikommunisták ma a kommunista pártok sorsáért aggódnak.

A burzsoá folyóiratok, amelyek egy évvel ezelőtt még megkongatták a vészharangot a veszély miatt, amely állítólag egész Nyugat-Európát fenyegeti abban az esetben, ha kommunista győzelem születik az olasz parlamenti választásokon, és azt hirdették, hogy feltétlenül „el kell torlaszolni a kommunizmus előtt az utat Nyugat-Euró- pában“, ma a nyugat-európai kommunista pártok „önálló útjának“ védelmezői szerepében lépnek fel.

Talán megváltoztatták politikai céljaikat és ellenkező célokat követnek? Dehogyis. Ez csak manőverezési kísérlet a harc frontjának ugyanazon oldaláról1, olyan kísérlet, amely a nemzetközi kommunista mozgalom fejlődése ellen irányul. Kísérlet arra, hogy éket verjenek a kommunista pártok közé, megbontsák a nemzetközi kommunista mozgalom egységét.

jellegzetes az a tény, hogy tavaly, amikor Spanyolországban bomlani kezdett a fasiszta rezsim, e burzsoá lapok azt írták, meg kell akadályozni, hogy Spanyolországban megismétlődjék az, ami Portugáliában a fasiszta rendszer bukása után bekövetkezett, és ezért semmiképp sem engedhető meg, hogy a Spanyol Kommunista Párt befolyásos erővé váljék. Mihelyt azonban a Novoje Vremja szovjet folyóirat közzétette bírálatát Carrillo szovjetellenes kirohanásairól, azonnal védelmezni kezdték Carrillőt, mint a spanyol kommunisták független útjának úttörőjét. Dicsérik őt azért, hogy a Spanyol Kommunista Párt legalizálása után a legfontosabbnak nem azt tartotta, hogy kiküszöbölje mindazokat a nyomokat, amelyeket az emberek gondolkodásában a Franco-féle fasizmus évei hátrahagytak, amely fasizmus a Szovjetuniót nemcsak szavakkal támadta, hanem bevetette ellene a „kék hadosztályt“ is, hogy a hitleri csapatok oldalán a szocializmus országa ellen harcoljon. Ellenkezőleg, Carrillo Az eurokommunizmus és az állam című könyvében közvetlenül folytatta azokat a rágalmakat, amelyeket a fasiszta propaganda a Szovjetunióról, Csehszlovákiáról és más szocialista országokról terjesztett és szentesítette azokat. Ezért a burzsoá propaganda úgy állítja be őt, mint olyan személyt, aki állítólag mentesíti a kommunista eszméket az „elavult dogmáktól“.

üj feltételek — új megközelítés

A kapitalista propagandagépezet évtizedek óta gyűlölködő kampányt folytat a szocialista országok és a kommunista pártok ellen, most pedig egyszerűen a kommunista pártok szuverenitása védelmezőjének pózában tetszeleg és valamilyen jobb, tökéletesebb szocializmus híveként tünteti fel magát. Milyen komédia ez?

Ennek oka nyilvánvaló. A mély válság, amely az összes tőkésországot sújtja, nemcsak gazdaságukat bénította meg, hanem kiterjedt a politika, az ideológia és a kultúra területére is, és a dolgozók szemében diszkreditálja a kapitalizmust, mint társadalmi rendszert. A válság terheit nemcsak a munkásosztály érzi — a munkanélküliség egyre nagyobb mértékben sújtja a műszaki és a tudományos értelmiséget is, a válság súlya ránehezedik a mező- gazdasági dolgozóra és proletarizálja a városi középrétegeket is. A kiskereskedők és kisiparosok — de még a kis- és középvállalkozók is ki vannak téve a monopóliumok és a finánctőke fokozódó nyomásának. A fejlett tőkésországokban a korábbi kisvállalkozók jelentős része életfeltételeit tekintve a munkásosztály színvonalára került és ugyanazokkal a problémákkal küzd. E középrétegek egzisztenciális feltételei gyakran már nem a termelőeszközök tulajdonából következnek, hanem ezeket az ipari és finánctőkétől való közvetlen függőségük határozza meg. Ezért e rétegek is radikalizálódnak, és egyes nyugat-európai országokban, főképp Olaszországban és Franciaországban egyre nagyobb befolyást gyakorolnak rájuk a kommunista pártok. Ez a tény a kommunista mozgalmat új lehetőségek, de ugyanakkor új problémák elé is állítja.

Természetes, hogy e kérdéseket minden egyes kommunista pártnak magának kell megoldania annak az országnak a feltételei alapján, amelyben működik. Azoknak a különböző és sajátos feltételeknek a tekintetbe vételét, amelyek között a kommunista pártok dolgoznak, már a kommunista és munkáspártok 1969. évi moszkvai nemzetközi tanácskozása hangsúlyozta.

Ezt a tényt megerősítette a kommunista és munkáspártok tavaly júniusban Berlinben megtartott értekezlete is. A tanácskozáson elfogadott dokumentumban a részt vevő pártok hangsúlyozták azt az elhatározásukat, hogy „továbbra is minden egyes párt által kidolgozott és jóváhagyott politikai irányvonal alapján teljesen önállóan és függetlenül, országaik szociális, gazdasági és politikai feltételeivel, valamint nemzeti sajátosságaival összhangban következetesen harcolnak a béke, a demokrácia és a társadalmi haladás céljainak eléréséért.“

Ez tulajdonképpen a régi lenini tan,

hogy az új feltételek megkívánják a harc új formáit is.

Ma csodálatosképpen egyesek mégis úgy tesznek, mintha ez a tanulság mozgalmunkban csupán a tavalyi berlini konferencián érvényesült volna, mégpedig valamilyen „dogmatikusok“ és az „egy központ“ híveinek ellenállásával szemben, akik a politikai harc egy és ugyanazon stratégiáját és taktikáját szeretnék diktálni valamennyi pártnak.

Az európai kommunista pártok berlini konferenciáját ebben a szellemben ecsetelik például a jogoszláv folyóiratok egyes kommentátorai, arra törekedve, hogy az ő „modelljükhöz“ idomítsák.

Georgi Dimitrov a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusán hangsúlyozta: „Ellenségei vagyunk bármiféle sematizmusnak. Minden pillanatban és minden adott helyen mérlegelni akarjuk a konkrét helyzetei és nem akarunk mindig és mindenütt a bevett sablonok szerint cselekedni — ne feledkezzenek meg arról, hogy különböző feltételek között a kommunisták állásfoglalása nem lehet egyforma.“

Ismeretes, hogy egyes pártok gyakorlatában ezt nem mindig tartották tiszteletben, ami nem csekély nehézségeket okozott és deformációkhoz is vezetett. Mozgalmunk éppen azért ért el oly jelentős sikereket, mert a kommunista pártok képesek voltak helyrehozni hibáikat és alkotó módon érvényesíteni a marxista—leninista tanítás általános érvényű tanulságait úgy, hogy az mindig megfelelt az adott történelmi szakasznak és munkájuk sajátos feltételeinek.

A kommunista pártokban a nemzeti és az internacionális nincs ellentétben. A tavalyi berlini tanácskozás is hangsúlyozta, hogy „a szocializmusért vívott harc a saját országban és minden egyes párt felelőssége saját munkásosztálya és népe iránt egybekapcsolódik valamennyi ország dolgozói és valamennyi haladó mozgalom kölcsönös szolidaritásával a népeknek a szabadságért és a függetlenség megszilárdításáért, a demokráciáért, a szocializmusért és a világbékéért vívott harcában.“

De éppen e kulcsfontosságú tanulságot leplezik el azok, akik a berlini konferenciát önkényesen szeretnék magyarázni azzal, hogy összefüggéseiből kiragadnak bizonyos részeket, tetszésük szerint változtatják meg, vagy bírálják el a konferencia dokumentumának szövegét.

Nem véletlen, hogy ilyen kísérletekre éppen abban az időben került sor, amikor főként Európában új feltételek alakultak ki a kommunista mozgalom kibontakozásához a munkásosztály és valamennyi dolgozó forradalmi küzdelméhez.

A múlt tanulságai...

Nyugat-Európa most tényleges politikai választás előtt áll. Sok év után egyes nyugat-európai országokban újból körvonalazódni kezd a kommunisták kormányba való részvételének távlata.

Ez nem első ízben van így. A harmincas években a növekvő fasiszta veszély hatására ezekben az országokban az' antifasiszta erők kialakuló egysége következeiében ugyancsak lehetőség nyílt baloldali kormányok alakítására. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusán 1935 augusztusában Georgi Dimitrov elvtárs fő beszámolójában állást foglalt e lehetőséghez és rámutatott, hogy ha az antifasiszta mozgalom Franciaországban olyan kormány megalakításához vezet, amely a fasizmus ellen nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is ténylegesen harcolni fog, akkor a kommunisták készek az ilyen kormányt támogatni. A csehszlovák kommunisták is a köztársaság válságos napjaiban, 1938-ban készek voltak teljes támogatásban részesíteni azt a kormányt, amely nem veti alá magát a diktátumnak és amely a köztársaság védelmére kelt volna a fasizmus ellen.

Vajon akkor a kommunisták részvételét a „pluralista“ kormányban, sőt csupán az ilyen baloldali kormány támogatását bárki is „a leninizmustól való elfordulásnak“ tartotta volna-e? Ellenkezőleg, az ilyen eljárás teljes mértékben megfelelt a lenini tanításnak.

Érthetetlen, hogy a történelmi tényekről éppen Santiago Carrillo feledkezik meg teljesen és helyeslően bólogat a Francia Televízió provokatív kérdéseire, amelyek azt igyekeznek szug- gerálni, mintha annak a szocialista útnak az ellenségei, amelyre a spanyol kommunisták törekszenek, nem az imperializmus táborában, hanem ellenkezőleg, ott volnának, ahol a szocializmus már valósággá vált.

Nem feledkezhetünk meg a második világháború utáni évek tapasztalatairól sem. A burzsoáziának figyelembe kellett vennie azt a tényt, hogy a kommunisták valamennyi megszállt országban a fasisztaellenes harc fő erői voltak, és a munkásosztályra gyakorolt befolyásukra való tekintettel a kommunisták nélkül nem lehetett elérni a háború dúlta gazdaság és a demoká- rácla felújítását. Ezért egyes olyan országokban is, amelyekben a háború után a burzsoázia vette kezébe a fő politikai hatalmat — Franciaországban, Olaszországban, Belgiumban, Ausztriában, Dániában és Finnországban — a kommunista pártok képviseletet nyertek a kormányban. Mindezek a kormányok kifejezték a „pluralista

társadalom“ ellentmondásait. A kommunistáknak a kormányokban szívósan kellett küzdeniük a munkásosztály érdekeiért és a burzsoázia érdekei ellen, s többnyire jelentős szociális reformokat vívtak ki. Az amerikai imperializmus politikai és gazdasági nyomása- következtében, amely a háború után hamarosan antikoimnunista hadjáratot indított, e kormányokból kiszorították a kommunistákat, habár Franciaországban és Olaszországban döntő befolyá-* suk volt a munkásosztályra és az ér^ telmiségre.

A burzsoázia reakciós erői Csehszlovákiában is ugyanezt kísérelték meg. mivel nem felelt meg nekik a pluralista kormányrendszer, a több párt képviselőiből álló kormány, amelyek közül a választók akaratából a kommunista párt sokkal erősebb volt és ezért parlamenti úton harcolhatta ki azokat a változásokat, amelyek gyengítették a burzsoázia gazdasági pozícióit és megerősítették a munkásosztály befolyását és harci elszántságát. Ez az el-' szántság okozta annak az ellenforradalmi puccsnak a csődjéf is, amelyet 1948 februárjában kísérlelt meg a reakciós burzsoázia, joggal félve attól, hogy a választásokban tovább erősödik a kommunista párt helyzete. Csehszlovákia népe azért is haladhatott saját útján, mert országunk nem függött az amerikai imperializmustól, így tehát nem kellett alávetnie magát Washington akaratának.

...és a jelen tapasztalatai

Hasonló tapasztalatot nyújt azonban a jelen is. Az, ami Chilében történt, még mindig napjaink helyzetéhez tartozik, de ennek ellenére hasonló ahhoz, ami négy évtizeddel ezelőtt történt Spanyolországban. A chilei Népi Egység Kormánya az 1936. évi spanyol- országi köztársasági kormánytól elté- .rően kétségtelenül következetesebb volt, már csak azért is, mert a kommunisták közvetlenül részt vettek benne. Szocialista célokat és átalakításokat tűzött ki, amelyeket fennállásának nem egész három éve alatt megvalósított. Egyet azonban hangsúlyozni kell: olyan kormány volt, amely a szocialista reformok megvalósítását a meglevő intézmények keretében tűzte ki célul. Sőt, legmegrögzöttebb ellenfelei számára is meghagyta a sajtó- és gyülekezési szabadságot, szigorúan megtartotta az alkotmányt és a törvényeket, úgy, ahogy azok a burzsoá kormány éveiben kialakultuk.

Az SZKP éppúgy, mint a mi kommunista pártunk és más testvéri pártok, a chilei kommunistáknak teljes szolidáris támogatást nyújtottak. Mindezek a pártok “teljes mértékben elismerték a Chilei Kommunista Párt szuverén jogát arra, hogy meghatározza politikai stratégiáját és taktikáját, és Chile specifikus helyzete alapján válassza meg a szocializmushoz vezető utat. Allende Népi Egység Kormánya, amely a munkás- és demokratikus mozgalom különféle áramlatait tömörítette magába, szálka volt az Imperializmus szemében. Ellenforradalmi puccs áldozata lett, az észak-amerikai imperializmus s annak nemzetközi konszernéi, a CIA kémszolgálat aktív segítségével és a Pentagon támogatásával döntötték meg, amint azt végül Carter elnök is beismerte.

Lehet-e vajon olyan illúziókat táplálni, hogy valamelyik nyugat-európai országban „a szocializmushoz vezető pluralista út“ ezen imperializmus számára elfogadhatóbb volna, mint ahogy az amerikai kontinensen volt? Bármennyire is alapvetően eltérő az európai helyzet, ilyen illúziót egyetlen józanul mérlegelő politikus sem táplálhat.

Hisz tavaly Washingtonból még azzal fenyegetőztek, hogy az Egyesült Államok nem nézné közömbösen, ha valamelyik nyugat-európai országban a kommunisták részt vennének a kormányban. Sőt, az USA, az NSZK, Franciaország és Nagy-Britannia kormányai abban is megállapodtak, amint ezt Smidt bonni kancellár nyíltan beismerte, hogy Olaszországnak nem nyújtanak semmilyen további gazdasági segítséget abban az esetben, ha a kommunisták részt vesznek a kormányban.

Carter elnök kormánya most ugyan elhatározta, hogy némileg felülvizsgálja álláspontját — Washingtonban nyilvánvalóan meggyőződtek arról, hogy e fenyegetőzés nem hatott az olasz népre és hogy az ilyen nyílt beavatkozás az európai országok belügyeibe, inkább ellenkező hatást vált ki, vagyis, hogy Európában nem járhatnak el úgy, mint az amerikai földrészen. A taktika megváltoztatását több tényező indokolja.

Európában a legerősebben nyilvánul meg a szocialista államok közösségének befolyása a politikai történésre. Azok a változások, amelyek Európában az utóbbi években a szocialista

országok békepolitikája következtében álltak be, a feszültség enyhülése kiszélesítette a nyugat-európai kommunista pártok működési terét is. Ha ma egyes nyugat-európai országok kommunista pártjai számára kedvezőbbek a lehetőségek a parlamenti demokrácia társadalmi átalakítások kiharcolására való felhasználására, ha reális perspektívaként tűzhetik ki a szocializmusba a parlamenti demokrácia útján való átmenet programját, ez elsősorban annak köszönhető, hogy a szocialista országok közössége az európai politikára gyakorolt hatásával megteremtette ehhez a megfelelő feltételeket.

Éppen ez a tény kényszerítette az imperializmust taktikájának megváltoztatására: már nem támadja frontálisan az összes kommunista pártot, hanem megkísérli kihasználni az egyes pártok tevékenységének különböző feltételeit, hogy egyeseket gyalázzon, másokat viszont dicsérjen és igyekezzen őket befolyásolni, elképzeléseket terjesszen valamilyen „új központról“ és így kísérelje meg a nemzetközi kommunista mozgalom egységének megbontását.

A burzsoá propaganda most megkísérli a nyugat-európai kommunista pártokat .többé vagy kevésbé „eurokommu- nistának“ minősíteni és egyes pártokat „szovjetbarátnak“ nevezni. Az „igazi eurokommunizmus“ mércéjeként a szovjetellenes álláspontot alkalmazzák. Ez önmagában is arról tanúskodik, milyen tartalmat szeretnének adni ennek az „eurokommunizmusnak“ — ellentétbe akarják állítani a reálisan megvalósult szocializmussal. Kétségtelenül ennek a törekvésnek a malmára haj-< totta a vizet Carrillo „Az eurokommunizmus és az állam“ című könyvével.

A Pentagonhoz közelálló U. S. New and World Report című folyóirat lej?-' utóbbi számában egyáltalán nem titkolr ja azt, mit várnak az imperialisták az „eurokommunizmustól“. „A kommunis- ta világmozgalom végleges széthullását“ várják, ami az ismert antikommunista, George Kennen szerint „Moszkva számára nemcsak politikai és pszichológiai, hanem katonai-stratégiai következményekkel“ is járna.

Ilyen nyíltan hirdették ki azt a célt, amelyet az imperialisták és a kommunista mozgalomban való ellentétek szításával követnek: meg akarják változ- tatnP a világ számukra előnytelen erőviszonyait, hogy könnyebben kiharcolhassák imperialista céljaikat.

A világimperializmus reakciós erői joggal tartják' a kommunista pártok egységes eljárását céljaik elérése legnagyobb akadályának. Hisz enélkül az egység nélkül nem lehetne elérni azokat a sikereket, amelyek hozzájárultak az európai politikai légkör lényeges megjavulásához és lehetővé tették a nyugat-európai országok, főként Olaszország és Franciaország kommunista pártjainak Is befolyásuk növelését, országaik politikai életére. Ezt a tényt senki sem tagadhatja.

Ebből a tényből kiindulva az európai kommunista pártok tavalyi berlini értekezletükön kötelezték magukat internacionalista elvtársi önkéntes együttműködésük fejlesztésére és arra, hogy a szocializmusért országaikban vívott harcot összekötik valamennyi ország dolgozóinak kölcsönös szolidaritásával a szabadságért, a demokráciáért, a szocializmusért és a világbékéért vívott harccal. KAREL DOUDERA