Új Szó, 1977. július (30. évfolyam, 179-208. szám)
1977-07-26 / 204. szám, kedd
Első találkozűsom Kassák Lajossol Első ízben 1965 őszén kérésiem fel Kassákot óbudai lakásán, egyik régi ismerőse társaságában. Szorongó szívvel, fél- szegen közeledtem hözzé. Sok mindent tudtam már ekkor az életéről, izgalmas pályakezdéséről, ismételt „nekifutásairól“, melyek mindig újabb és újabb, ma is időtálló művet szültek. A lényeget már előbb, gazdag életművéből megértettem. Mégis, nagyon bizonytalanul éreztem magam, amikor azon az emlékezetes délutánon szemtől szemben álltom a harcos, nagy- műveltségű. modern autodidaktával. Ennek ellenére sikerült az el Ső beszélgetés alaphangját megtalálnunk. Az elvi-esztétikai megközelítést megkönnyítette, hogy korábban is azokat a művészeket szereltem a legjobban, akik igen messziről, szinte a semmiből indultak és a legmesszebbre jutottak. A tartalomért és a formáért vívott emberfeletti küzdelemben, szüntelen anyagi nehézségek között. Mindig azokhoz az írókhoz vonzód lám, azokat vizsgáltam a más népek irodalmában, akik a legnehezebben járható, de a leg- igazabb utat választották. Akiket az emberi közöny, ellenszenv és tudatlanság nem tudott elgáncsolni, mert ismerték a célt, vagy éppen azért, mert minőségileg különbek voltak támadóiknál. Kassákban a vonzón érdekes, meg nem alkuvó, harcias és experimentális, sokirányú művészettel foglalkozó modern alkotót ,,fedeztem fel“. Életműve szinte egyedülálló a két háború közötti magyar kulturális életben s Igencsak körül kell néznünk, hogy nálunk, a cseh iro- dalmi-művészeti világban is találjunk hozzá közelit-hasonlót. Ezért volt annyira izgnlmas a személyes kapcsolatfelvétel, az élő szó Barbussé-tól már-már Joyce-ig áradó, s innen régi nagy haladó művészekig visz- szaérő igézete. Már akkor tudtam, hogy olyan művésszel találkoztam, aki fordulópontot jelentett a magam fejlődésében is, akit vitathatatlan diszharmo* Tíz éve halt meg a neves magyar költő. Az évfordulóra emlékezve közöljük ezt az íráts. nikus' elemeket sem nélkülöző eredetisége sem akadályozott abban, hogy lépést tartson a mindenkori Európával, a tiszta arcélű kortársi európai avant* garde-dal, azzal az európai művészettel, amelyet az ember hellén elhivatottsága és a modern munkásmozgalom egyaránt megihletett. Emlékszem, hogy éppen az idő tájt hosszabb recenziót írtain az első cseh Kassák-fordí- tásról, az Egy ember életéről. Magammal hoztam ezt az ismertetést is. tele aggodalommal, mit szól majd hozzá Kassák. Most tizenkét év távlatából visszatérve úgy érzem, Kassák leginkább egyszerűségével hatott rám. Ez a szinte tapintható, s mégis európai művészettel ötvözött egyszerűség, nyíltság, bámulatos megfigyelőképesség jelentette ekkor (s jelenti ma isj számomra a kassáki mű, a kassáki ember lényegét. Lassan, akadozva indult a beszélgetés. Bizony eleinte inkább csak dadogtam, kerestem a szavakat, a kellő kifejezést, hogy miért is jöttem, mit szeretnék kérdezni, és így tovább. Kassák, zárkózott természetű lévén, nem könnyített zavaromon. Csak ült, hallgatott, de nagyon figyelmesen hallgatta, tudom, idegesen hangzó szavaimat. Lassan-lassan mégis feloldódott bennem a szorongás, hogy talán helytelen volt zavarni ezt az embert, aki maga az élő több nemzedékre kiható emlékezet, az eleven nagy múlt és hogy talán nem is szeret visszaemlékezni a megtett életpályára, hiszen nemcsak diadalmak, hanem kínos vereségek is övezik életét. Beszélgetésünk során megértettem, nem kedveli túlságosan az újságírókat — „hiszen néha pont az ellentétét. írják meg annak, amit az ember elmond és ami igaz“. Tudni akarta, ki vagyok és mit akarok tulajdonképpen. Mivel semmi mást, sem többet sem kevesebbet nem kértem, csupán a legtöbbét — mondja el még azt is, amit már nem írt meg, ezt meglette. Mondhatom, hogy több értesülést szereztem a kétórás beszélgetés alatt, a két világháború közötti magyarországi szociális és kulturális helyzetről, mint sok száz oldalnyi tudományos mű elolvasása után. Megnyerően őszinte, lekötelezően nyílt volt. Művészi koncepciója, költői és festői alkotásai egyaránt nem szenvedtek törést, bár ne héz volt nyíltan makacsul, elszántan továbbcsinálni azt, amit egyszer helyesnek, igaznak ismert fel. Kassák, mint költő, aki felteszi a kérdést, hogy miért él, ini végett van a világon, állandóan nyugtalankodik, elégedetlen, mozgásban van. Ennélfogva a világot sem láthatta mozdulatlannak. Az életnek nemcsak egy mozzanatát látja és örökíti meg. Hajlamai a sokol dalú érzelmi szenzációk felé viszik, ezeket azonban elemzi értelme azonnal osztályozza, selejtezi, átértékeli, ámde a szintézist igénylő képzelete ugyanakkor egységbe is tömöríti, így születnek meg költői rövidítései, amelyek úgy hatnak, mint * nehéz monolitkövek. Mélységes és érzékeny emlékezete van, amely a felszínre veti réglátott vagy megálmodott tájak illatát, emberek érintését. Magánéletében szerencsésnek mondható, hiszen nem mindegy, ki az életpárja egy művésznek. Neki aztán valóban adatott bőségesen mindabból, amit a női lélek, gyengédség és odaadás nyújthat az életben — és talán az életen túl is. Két felesége volt, mindkettő eredeti egyéniség. Méltóak hozzá, és ő is méltó volt hozzájuk. Az uralkodó érzés e nehéz küzdelmes hosszú élet felmérésekor csakis az marad, hogy boldog ember volt, hiszen más nem is lehetett nemeslelkíiségében és nagyvonalúságában. Kassák mindig hazatért külföldi útjairól. Hazatérései mindig újabb tapasztalatokkal terhesek, de éppen ezért kellett feltétlenül hazatérnie. Sohasem tagadta az emberek iránti testvéri vonzalmát. Nemcsak másoknak, de saját magának is szigorú bírája volt. Élete során sohasem kereste a könnyebbik utat, viszont nem tűrte a kényelmességet, megtorpanást, lemondást azoknál sem, akik legközelebb állottak hozzá. Dr. JAROSLAVA PASIAKOVÁ Ceruzajegyzetek A feledékenységrőí Az idő sürget, írnom kell a feledékenységről, s ami ezzel összefüggésben van. Az emlékezet gyöngülése jelzi, hogy kö- zeledik a nyug díj-kor szak, utána a bácsi-korszak következik és ekkor vizsgázik az ember az öregségből. A tapintatban, az udvariasságban jut ez kifejezésre ... a villamosban nem tolakszik ülőhelyért, ellenkezőleg idősebb, de sokszor szerény fiatal hölgyeknek engedi át kényelmes ülőhelyét. Mosolyogva áll fel, majd gyorsan belekapaszkodik az erre a célra készült fémrudakba. Amikor a villamos egyet lódít rajta már nem mosolyog, de azért tartja magát... a világért sem árulná el, hogy valami kínozza, és hogy valamit sürgősen el kell intéznie. Tíz perccel ezelőtt még tudta, de most nem tudja mi az a sürgős ügy. Eltűnt, elpárolgott az emlékezetéből és bármennyit is kínlódik, nem jut eszébe. Persze, olyan eset is van, hogy az embernek az sem jut eszébe, hogy valamit valahol elfelejtett. Emlékszem, egyszer a főpos- ta hetvenedik számú helyiségében hagytam el egy csomag kimosott fehérneműt. Csak akkor tudtam még, hogy elhagytam, amikor a posta hivatalnokai elküldték nekem az elhagyott csomagot. Megtehették, mert a csomagra ragasztott mosoda nyomtatványán ott volt a címen. Az ismeretlen küldőre ma is szívesen gondolok és bár a hetvenedik számú helyiség hivatalnokainak megköszöntem példás udvariasságát, azt elfelejtettem megkérdezni, hogy ki volt a küldő, pontosabban ki volt az, aki kezdeményezte és vállalta a küldemény postaköltségét. * # # A másik feledékenységemre az Obchodnán, illetve a Szép lak utcai pékségben jöttem rá, ahol azt az ismert, jófajta ropogós kiflit sütik és ahol hosz- szú sorokban állnak érte a vevők. A nagy tolongás közepet- ■ te, amikor a pulthoz értem négy barnára sütött, fonott kiskalá- csot vettem. Egy tízkoronással fizettem értük és természetesen elfejlettem átvenni a visz- szajáiró pár koronát. Amikor eszembe jutott feledékeny sé gém, pár óra múlott el, tehát komoly reményem alig lehetett, hogy visszakapjam azt a néhány koronái, mégis megkíséreltem és a csoda megtörtént. Az összeg hiánytalanul megkerült. Olt volt a pénztár mellett kúpalakban összerakva, ül korona apróban és néhány fillér a kúp csúcsán. A kiszolgáló fiatalasszonyok szívesen adták át nekem az elveszettnek hitt pénzt. Azóta is szívesen járok ebbe a boltba, ahol nemcsak udvariasan, de becsületesen is kiszolgálják az embert. Persze még beszámolhatnék néhány ragyogó feledékenység- esetrol, de nem akarok fecse- gövé válni, ezért most már csak egyet említek még, mégpedig olyan esetet, amelynek nincs olyan derűs befejezése mint az előbbieknek. Ez nemrég, e hő elején történt velem egy másik üzletben, ahol egy negyed fehér kenyeret vásároltam. Ennek az ára két korona, én pedig mint az előbb említett boltban egy lízkoronással fizettem és elf elejtettem a nekem visszajáró nyolc # koronái átvenni. Amikor tíz-tizenöt perc múlva Itfiegve visszatértem a boltba és kértem a nyolc koronát, a pénztárosnö szempillája csodálkozva rebbent néhá nyat, majd azt mondta, hogy nem tud semmit a nyolc koronáról. Hasonló módon csodál kozott a bolt fiatal vezetőnője is, a nyolc koronáról ő sem tudott számot adni (pedig nekem a tíz koronán kívül más pén zeni nem volt, amikor beléptem a boltba). Sőt, a vezetőnő volt oly szíves, hogy kioktatott és bölcsen, mint akinek komoly tapasztalatai vannak, mé lyet sóhajtva azt mondta, hogy bizony az embernek nagyon vigyáznia kell a pénzére. És ok tató hangja hallatára nekem hirtelen eszembe jutott, hogy a bolt vezetőnője attól lett olyan bölcs, mert nemrég visszaadtam neki a vásárolt kenyeret azzal a megjegyzéssel, hogy már nem friss. Erre dühében szó nélkül visszadobta nekem a kétkoro nást. Szólni akartam neki, hogy ne haragudjék, de száraz kenyeret eleget ettem, otthon a polcon tartották, közel a plafonhoz és mint gyerek el nem érhettem csak hétfőn. Akkor már nyugodtan az asztalon hagyhatták és ehettem lekvár ral megkenve, amennyit akartam ... És ezt nem a mostoha, hanem édesanyám tette. Legyen áldott érte, mert fegyelemre nevelt bennünket. E polc volt szegénységünk titka és ezért szerelem most annyira a friss puha bélű kenyeret ... De nem szóltam, ránéztem dühös arcára, zárt összehúzott szájára és néma maradiam. Most, hogy a nyolc korona elveszett, és okos, bölcs tanácsokkal látott el, ez volt a bosszúja és egyben a diadala. Én meg hallgattam. Arra gondoltam, hogy vigasztalni ezért a kudarcért a postahivatal udvarias alkalmazottai és a Széplak utcai pékbolt mosolygó asszonyai fognak. SZABÓ BÉLA Oj filmek KÍSÉRTET LUBLÓN (magyar) Igazi krimi, kellemes, szórakoztató film a Kísértet Lub- lón; Mikszáth Kálmán kisregényét Bán Róbert rendező alkalmazta filmre úgy, hogy a Kaszparek-legendát Kaszparek- bünüggyé alakította — hűen a mai mozi igényekhez és Mikszáth mondanivalójához. Hamis aranyak csillognak a egész mesére kiterjesztették, hiszen valamirevaló krimi nem lehet meg felügyelő nélkül; s ez a Strang jakab jól illik közéjük. Különösen, hogy Garas Dezső kelti éleire, igazi színészi értékeket felvillantva. Alakításában a nyomozónak természetes humora, csípős nyelve, ezer ötlete van. Vitathatatlan, jelenet a Kísértét Lublón című magyar filmből királyi kártyaasztalon és az országút porában. Miattuk és körülöttük kerekedik a bonyodalom a műben, meg egy szép asszony miatt, akin a király is szívesen rajta felejti tekintetét, de különösen szívesen legyes- kedik körülötte Kaszparek M. a „kísértet Lublón“. Az alkotók az egykori „kísérletjárás“ romantikus históriáját azonban háttérbe szorították, s helyébe Strang Jakab nyomozó és a körmönfont bűnöző feszült párharcát állították. Az anékdotá- zó történet azonban így sem vesztett sajátos szepességi és 18. századi zamatjából, mik- száthi ízeiből. Jó ötletnek bizonyult, hogy a híres Strang Jakab alakját az hogy ő a film főszereplője, bár a címszerep Cserhalmi Györgyé. Alakítása fakóbb a kelleténél, akárcsak Bordán Iréné, akiért pedig a „kísértet“ és a király is vetekszik a történetben. Műgond, kidolgozottság jellemzi a filmet, az alkotás a szó legjobb értelmében veti profi munka. Érdekes, fordulatos, mulatságos krimi ez a film, bővelkedik izgalmakban és feszültségben; jók a helyszínek, gondosan megválasztottak a korhű jelmezek. A Kísértet Lublón jó mozidarab, mely fölvidítja mindazokat, akik nem olcsó kikapcsolódást, hanem színvonalas szórakozást várnak a filmtől. Steven Spielberg amerikai rendező neve láttán-hallatán a mozilálogatók emlékezetében talán önkéntelenül is felidéző- dik az Állkapcsok avagy A fehér cápa című alkotás néhány hátborzongató jelenete. Ez a katasztrófa film, mely tavaly nyáron nálunk is nagy port kavart, Steven Spielbergriek már a harmadik munkája. Korábbi művelt eddig nem ismertük, most azonban láthatjuk első filmjét, a Párharcot. A fiatal rendező öl évvel ezelőtt, húszéves korában debütált ezzel az alkotással. A Párharcban azonban már megfigyelhető néhány jellegzetes mozzanat és vonás, mely későbbi filmjeiben is visszatér. {A Sugerland Expressz című filmjét nálunk még nem játszották, pedig ez a legsikeresebb munkája, ebben érvényesül a legérzékletesebben a rendező tehetsége és egyéni látásmódja.) A Párharc cselekménye rendkívül egyszerű; egy távoli országúton két gépkocsi halad: egy személyautó és egy hatalmas tartálykocsi. Szelik a kilométereket, tulajdonképpen nem is történik semmi, vagy legalábbis semmi rendkívüli: egyhangúan telik az út, hol az egyik előzi meg a másikat, hol fordítva, míg egy idő múlva a személygépkocsi vezetője kétségbeesetten veszi tudomásul, hogy a tartálykocsi volánjánál ülő ismeretlen vezető az életére tör. S ettől a perctől kezdve az út versennyé, feszült párharccá változik, a tét egy ember élete, pontosabban a sze- mélygépkosi vezetőjének léte forog kockán, a ki kit győz le kérdése kerül előtérbe. Steven Spielberg a témából drámát kerekített, olyan alkotást, melyben rendkívül jő érzékkel, ötletesen és magabiztosan adagolja a feszültséget és izgalmat. Szinte hihetetlen, hogy egy kezdő rendező ilyen erős kézzel tudta kézben tartani a filmet, s nem engedi lankadni a néző figyelmét. A mesterségbeli tudás a lélegzet- visszafojtó jelenetek lenyűgözik a közönséget, azonban őszintén meg kell mondanunk, hogy a film — egészét és főleg mondanivalóját tekintve — öncélú, mesterkélt a felépítése s az alkotó csak egyetlen célt követett: feszültséget, izgalmat, félelmet kelteni a nézőtéren. S a recenzens a személyautó és a tartálykocsi párharcát a végjelenetig nézve önkéntelenül is arra gondol, hogy mindaz amit látott, csak egy ügyes rendezés varázslata volt, s az egész csupán azért, hogy a rendező borzolja a közönség idegeit. —ym— 1977 VII. 26. Dennis Weaver us. amerikai jtlm főszerepében PÁRHARC (amerikai)
