Új Szó, 1977. június (30. évfolyam, 149-178. szám)
1977-06-06 / 154. szám, hétfő
Arturo Alapé Az álomszuszék kaimon Ahogy a Coreguaje vize útjában kimossa érceit, sok mesét visznek magukkal habjai. Egyik ilyen mese egy sok láb hosszú kajmánról szól, aki fürge és fortélyos, amikor emberek elől kell menekülni. Jó teknőchalászok és még jobb kajmánfogók vetettek szemet rá, és erednek utána nesztelenül úszva, késsel a kezükben, vagy dobják ki hálójukat a csónakból, a Coreguaje mélyét kutatva, ám ő, a bátor, látva mi a szándékuk, előreszegzett fejjel és fogakkal alámerül odújába, kaj máncsapásokkal ásott rejtekhelyére, ott várja ki, amíg elmúlik a veszély, szánakozás nélkül kinevetve az embereket, akikkel így kijátszott. A felszálló buborék az ő hahotá- ja, olyan színű ez a hahota is, mint a Coreguaje. Odújából akkor jön csak felszínre, amikor kedvezőbb szelek fújnak. Kicserződött a kajmán bőre, eljártak fölötte az évek, a hasát sütteti a nappal, maga terjesztette hírek szerint azért, hogy javítsa bőre minőségét, és betartsa alvásidejét: tizenegytől délután háromig alszik. Vasárnap nem sétál, teljes pihenőnapot tart, és imáit imádkozza. A Coreguaje habjai elhord- ták a mese részleteit: hétalvó kajmán, de csuda ravasz, emberi léptek, és plötty... a vízbe, friss nyom a homokban. Azután felbukkan csú- fondárosan szemének hatvan- szőri rándulása. „Itt aludt az a bunkó kajmán“, emlegetik naponta a halászok, és fojtott szavak áradnak szájukból. Egy nyári napon, amikor elbágyad a Coreguaje, a kajmán éberen alszik a parti homokban, kedvenc ágyában. Ezen 8 napon ellátogat hozzá meghitt barátnője, a zöld legyecske. És felébreszti őt légyhangocskájával: — Kajmán úr, ébredjen már, hogy kártyázzunk egyet. — Várjon, éppen ü hasam vakargatom a jobb lábammal. — Ébredjen, kajmán úr, hadd hallja, mi történik a világban. — Nem látja, hogy alszom? — lármázik panaszosan a kajmán. A zöld legyecske tovább hangicsál: — Kajmán úr, ha nem akar kártyázni, legalább hallgassa meg, miket mesél az unoka- nővérkém a levelében, mint meghitt és hű barátomnak, fel akarom olvasni uraságodnak a kevésbé személyes részeket. Farkát lendíti a kajmán, alkalmas üreget váj magának. Most már félig eltemetett kajmán. — Azt mondja az unokanővérkém, hogy azt beszélik, a kormány betiltotta a gyomor szó használatát... A kajmán régi szokása szerint percenként hatvanat rebbent a bal szemhéjával, miközben a farkával ugyanany- nyit csapkod. — Az emberek elszoktak a beszédtől... Vízcsepp ez a hangocska a mélyen alvó öntelt folyóhoz képest. — A legsúlyosabb a dologban, amiről az unokanővér--' kém ír: azt mondják az emberek erről a kormányrendeletről, hogy a gyomor létjogának tagadásával a fogak és a száj szükségességét tagadja. Az emberek még hozzáteszik: „Minek a köldök gyomor nélkül ...?“ Kíváncsi halak úsznak a le-- vegőben. A kajmán a homokba dugja fejét. — Az emberek azt várják, hogy hamarosan, talán még ma délután, megjelenik a következő kormányrendelet, ezzel a szöveggel: „Annak elrendelésével, hogy nincs gyomor, azonnali hatállyal megszüntetjük az élet szót... Következésképpen: minthogy nem létezik gyomor és élet, nem jöhetnek világra az ember nemzette gyermekek sem .. Az elszunnyadt földtúró egyre mélyíti ágygödrét. ... A gyomor és az élet tagadása folytán az emberekből kifogyott a szusz ahhoz, hogy gödröket ássanak és eltemessék halottjaikat. Meggyérültek a sírok, eltűntek a fa- és kőkeresztek, és nem készül felirat, hogy hirdesse a gyászhírt: „Itt nyugszik gyomor, köldök és élet nélkül Pedro Sánchez, gyermekeivel együtt, akik meg sem születhettek ...“ Kis napsugár hatol a kajmán jobb szemébe, egyik szemét a nap süti, a másik szeme alszik. — Az unokanővérkém levele aggodalmas: „A mondott Coreguaje falu lakói másfél éve egy falatot sem esznek. Szájukból kihullottak a fogak, ujjaikról leesett a köröm, és hogy még nagyobb legyen a baj, úgy megnőtt a hajuk, hogy ruházatul szolgál... Képzelje el, unokanővérkém, unokanővére helyzetét...“ Vékony vízereket könnyeznek a kajmán szemei, amelyek forrássá válva a Core- guajét keresik. — Az emberek asszonyaikkal sztrájkba léptek, gyomrot kérnek, hogy egyenek. És természetesen a fogaikat is kérik. És külön sírásó hivatalt követelnek, és azt, hogy eladják a hajzatukat... A zöld legyecske az állat ráncos bőre körül röpdös. Kicsi híja, és szárnyainak csekély ereje belevész ebbe a sok barázdába. Felröppen, de megbánja, a bal szemhéjra száll, és annak rándulása majdnem agyonlapítja. Repülésben keres menedéket. Szerencsét próbál a jobb szemen: szárnyacskáival emberfölötti erőfeszítéssel fölemeli szemhéját, és elámulva látja azt, amit a kajmán álmodik. A kajmán szemén át a legyecske először lát régi kalendáriumokból kilépő falvakat. Almában beszél a kajmán: „Át kell aludni az életet. Az álom a legüdvösebb dolog ebben a nyomorúságos kajmán-, életben.“ Szárnyacskáival tartja a szemhéjat, és a fehér szem úszó kajmánt láttat, aki összekötözött lábakkal és szájjal A fordító megjegyzése úszik előre bűntudat nélkül. A Coreguaje futó habjai mesélnek az állat útjáról. Álmában beszél: „Nem lehet utazni, megismerni a világot. Álmában gyenge is lesz valaki, és kiismeri az emberek és állatok fondorlatait..." A legyecske tanúja a pillanatnak, amikor a kajmán eléri a tengert, kiválik a Coreguaje vizéből, és a bárkák szem elől veszítik. Kilép az álmodó emből, könnyezve szárnyat bont, és látva a közeledő veszélyt, teljes erejéből az állat fülébe kiált: — Ébredjen, kajmán úr, ébredjen már az isten szerelméért, az anyja nevére kérem, ébredjen ... Holtra nevette magát, csupa nyél a szemfoga, nevetése a homokpartba falazódott. A legyecske szárnyaival ki- áltozik: — Ne maradjon itt, ébredjen már... Szárnyacskája jelentéktelen csiklandozás ehhez az alvó , emberséghez mérve. — Arra kérem, amit legjobban szeret a világon, ébredjen, kajmán úr ... Kiáltozásának ez az utolsó erőfeszítése. Éppen csak annyi ideje marad, hogy elmeneküljön. Röpte sebes zümmögés. Pedro, a vidék egyik lakosa, néhány napra megszabadult a szegénységtől. A lábbal felmért kajmánbőrért négyszáz peso ütötte a markát. Azonkívül nőtt a hírneve is. A kajmán életének leghosszabb délutáni álma megszakadt. De tagadhatatlanul nagyon hiányzik a jelenléte. A zöld legyecske, akit letört a bizalmatlanság, soha többé nem szállt le a földre. JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordítása A fiatal columbiai elbeszélő írása első pillantásra elárulja a szatirikus szándékot. A szatíra tárgya sem lehet kétséges: a való élet problémái, nehézségei, küzdelmei elől tétlen álmodozásba visszahúzódó kényelemszeretet, latin-amerikai oblomovizmus, amely azzal igyekszik megóvni létét és nyugalmát, hogy elbújik a harc elől — és éppen ezért óhatatlanul, szükségszerűen el kell pusztulnia. A spanyol ajkú olvasó számára még inkább nyilvánvaló ez az írói szándék, minthogy a kajmán (amerikai alligátor) szó átvitt értelemben ravaszdi lusta embert is jelent; a tanyájául szolgáló Coreguaje is afféle „beszélő“ név, magyarul valahogy ilyenformán lehetne persze csak megközelítően — visszaadni: Tőkfejringató. Alapé kajmánja — a magyar olvasó bizonnyal kevésbé figyel föl erre —- nem egyéni jellemhibát testesít meg: álmatag önmagába menekülése a dél-amerikai őslakosság végzetesen zárt létformáját, társadalmi betokosodását, történelmi előrelépését gátló, lemondó passzivitását tükrözi, amellyel az író az ember, a közösség elemi jogaiért való harc imperatívuszát állítja szembe. - • Brasnyó István Világos ob/okok Csupa friss hírrel vagyok útcn: egészen apró falvakban jártain, melyek valahol ott vannak körben, ahol az ég ráborul a földre. Arról jövök, órám természetesen nincs, nem is emlékszem már, mikor ment le a nap, de ragyogó holdsütésben megyek a gyalogúton, tócsák jege recseg, ahol csak leér a talpam a földre; elmegyek a nagyfeszültségű vezetékek alatt, melyek telezümmögik az éjszakát, fényre vágyom mar vagy nyugvóhelyre. illetve ilyesmit forgatok a fejemben már éjfél előtt, amikor még be sem melegedtek az istállók. A bakterok ilyenkor még nem unatkoznak, úri módra füstöl nek a fal mellett a kisszélcen, és nagy hangon szidják a fejőket, hogy mit keresnek ott, ahol épp semmi keresnivalójuk a sötét éjszakában, egyszóval, miért nem mennek már aludni, mit fo- gócskáznak olt a sarokban, amikor már itt a lámpaoltás ideje, és csak háborgatják a jószágot. Tehát ez lenne meri utam.nak a végcélja; vagy egy pékség esetleg, ahol nemsokára kezdik berakni a sugárzó kemencébe a liszttel behintett nyers kenyereket, és a pékek pálinkázva üldögélnek azután a kemence mellett a pádon, hátukat a kemence forró oldalának vetve, és leoldják a kötényüket; mellük szőrzete, melyet finoman befutott a liszt, most őszesen világít, és elmélázva hallgatják a házitücskük cirpelését — még csak éjfél, gondolják, és máris részegség kerülgeti őket; vagy valami ilyen hely, ahol az ember szó nélkül előveheti a kését és megszegheti az első kenyeret, amikor a hajnal ott áll az ablak előtt, de még órákig kell rá várni, míg a párás ablaküvegen egymás után hunynak ki a fagytól duzzadó sárga csillagok. De mindig jól jönnek a világos ablakok késő éjjel: élet van mögöttük, jókedv és tüntető gondtalanság, s mikor az úton levő megnyitja az ajtót, nem. sokat teketóriáznak; valaki úgyis melléje ül, valaki úgyis megnyitja előtte a szívét, cserébe, kárpótlásul a fáradalmaiért. És akkor igyekszem érdekes ember lenni, sokoldalú, minden nyomorúságot megjárt, mindenben meghempergelt, és törhetetlen, sokszínű és csilingelő, mint a téli holdudvar, amikor a. hó szagát már érezni lehet a földeken. Mindig a kiábrándultakkal tartani, valahogy így vagyok ezzel, elkísérni őket az ól mögé, és megvárni, míg kirókázzák mqgukat, és aztán újra kezdeni mindent, végtelenül és türelmesen, és mire az emberem annyira összeszedné magát, hogy úgy látja, most már ellenem fordulhat, akkor magára hagyni, és ismét nekivágni a zúzmara fehér villámaitól recsegő reggeli világ* nak — 6, melyben minden annyira kiagyalt és annyira átlátszó a nehézkes éjszakák után, akár a híg kútvíz, amit valaki a tenyerébe vesz, hogy a szomját oltsa, s a maradékot, már nem gondajva rá, egykedvűen kilőtt yent i. .................... Iv an Skála Legyél tenger A kikötő-erődben most óra kondul, s a tenger könnyedén fövényre loccsan, mint kezed nékem írt levél fölött ha mozdul, mint fürge gyík aknára futva hogyha torpan. A kikötő erődben fény vakítva villan s a hullám homokba rajzol száz jelet. Szerencsés flótás, kinek kedve máris illan, mert köztünk a tér, szekérutak és hegyek. v Örcsónakok lámpafénye ring a habon naponta látom, naponta nézem ... Őrizlek belül, bennem vagy mint tengerben a nagy sárga hold, mégis az elemek kezébe adlak - árulóképpen. Alant halászok hangja száll: Fölkelt a szél. S minek jönni kell, tomboljon hát az orkán. És kérlek téged is, engemet ne félts, légy mint a tenger zord s kegyetlen hozzám. Legyél tenger. S ne, parány ne légy! Legyél vad elem, töltsön el szerelem s a vágy. Mint hullám fogom teelőtted én görgetni álmaim s a bennem termett algát. Rudolf Fábry Emlékkönyvbe Szekrényed meggyfából s talán abból melyik alatt üldögéltünk Ágyad diófából s talán abból melyik alatt heverésztünk Világom belőled épült ami azelőtt te voltál Varga Imre fordításai Csótó László rajza
