Új Szó, 1977. június (30. évfolyam, 149-178. szám)
1977-06-27 / 175. szám, hétfő
H at perccel azelőtt, hogy repülőgépünk leszállt Sereme- tyevőn, az Öreg, legyűrve a halál előtti önkívületet, megkérdezte: — Hol a fiam? Azt válaszolták: — Elindult hozzád. — Iderepült? — kérdezte állhatatosan az Üregem. — Leszállt már? Jóváhagyták: — Igen, leszállt. ... És ez már hat esztendeje történt, egy forró júniusi napon. Megérkeztem a kórházba, de apám szobája már üres volt, csak a" virágok álltak ott az ablakpárkányon, sok virág — ő maga falun született, de a városi virágot szerette — a vörös szegfűt. Érkezhettem volna félórával előbb, akkor még nem vitték el a hullaházba, de késlekedtem — saját hibámból — és elkéstem, és a kórteremben minden fehér volt, csak a vörös szegfűk maradtak meg apámból, meg a pinadohány illata. az érzései kerekedtek felül — megsértődött, visszavonult, de soha nem enegdte meg magának, hogy kiabálással lealacsonyítson engem, mert a gyermeknek nincs joga a védekezéshez, az ő védekezése — a könny, az pedig a gyávaság, az erőtlenség útja. Néztem öregemet és emlékeztem rá, amikor negyvenkettőben diftériában feküdtem, a vaskályhában ropogott a fa, apám éppen hazaruccant Govorov tábornok hadseregéből, csodálatos ajándékot hozott — fél tábla német mű- csokoládét, én pedig meg se tudtam kóstolni, mert torkomat égette a fehér lyukacsos tályog, s kezdtem az ájulat ködébe zuhanni, apám pedig karjaiba kapott, s emlékszem milyen sápadtan futkosott a szobában, telefonált a kórházba, száraz ajkaival csókolgatta forró arcomat — azután minden eltűnt előlem, és csak fél óra múltán, az injekció hatására, amikor túlléptem a krízisen, akkor láttam meg újra az Öregem Julian Szemjonov Bocsáss meg, apám.. Ha bárki közülünk lehunyja szemét, hogy felidézze az eltávozott, szeretett ember arcát, úgy nem a kórházi pizsama kék színe, a bőr sárgás árnyalata, nem is a tarka-bozontos szemöldök ve- títődik fel — ám meglátja az Öregét teljességében, nagy, fáradt kezével, a szemüveg lencséjétől fölnagyított, jóságos szemével, amelyben ott rejtezik a kérdés: „Mennyi időm van még hátra, fiam?“ — ám soha, soha nem teszi fel ezt a kérdést, mert a szülők nem ijesztgetik gyermekeiket. — Ma nagyon jól nézel ki Öreg hazudtam apámnak a műtét után, tudva, hogy meg sem operálták — már késő volt: csak fölvágták és visszavarrták. — Igen — válaszolta — néhány hét és hazamehetek. — Talán hamarabb is. — Korábban aligha — fogadta el hazugságom, mint valami szükséges és kegyetlen játékot, mert Öregem is tisztában volt a teljes igazsággal — egészen föl kell épülnöm, utálom a betegszabadságot, dolgozni akarok. — Elrepülünk a tengerhez. — Feltétlenül — nevetést csikart elő a szája szögletén, hogy lássam, mennyire örül a repülés, a fürdőzés tervének. — Még egyszer sem voltunk együtt a Fekete-tengernél. — Repüljünk Adlerba? — kérdezte az Öreg, pontosan tudva, hogy soha, sehová nem fogunk elrepülni. — Inkább Gagrába. — Adlerba egyszer Vászja Med- vegyevvel utaztam, harmincötben, kék öreg Fordon. Sok szúnyog volt... — Ma már nagyon kiépült. A fürdőzők kifüstölték a szúnyogokat. Az Öreg elővette pipáját, valahogy nagyon kicsinek tetszett a kezében, amely a halál előtt, mintha különösen hatalmassá nőtt volna. Lassan megtöltötte dohánnyal, sokáig piszmogott vele, s ekkor egyetlen egyszer elfeledkezett uralkodni magán — nem tudta eltitkolni, azt, amit tud: — Én vagyok az egyetlen az elfekvő osztályon, akinek az orvosok megengedték a dohányzást. — Mert már kimásztál a bajból. — Persze — játszott a kezemre —, valószínűleg. Másképp nem engedték volna meg, hogy szopogassam a pipaszárat. Figyeltem, milyen módon, milyen mélyet húz a pipájából, hogy szinte két orcáját is beszívja, s milyen nehéz szomorúsággal kíséri pillantásával a tömött, széles füs töt, amely a magas kémények kígyózó csíkjaiként emelkedett mind följebb, és ügyetlenül fecsegni kezdtem — csak, hogy ne hallgassunk, ne omoljon ránk a csend, az Öregem pedig nagy figyelemmel kísért, s csak amikor elhallgattam, akkor mondta hirtelen, bólintva: — Igen, az a legrosszabb, amikor kiabálnak a gyerekekkel. És mégis beköszöntött a csönd és emlékeztem rá, hogy apám soha, egyetlenegyszer sem kiabált rám. Megengedte, hogy vitatkoztam vele, azt is eltűrte, hogy fölemelem a hangom: ha logikáján könnyekben fürdő arcát, aki akkor hat évvel volt fiatalabb nálam — mostani magamnál, ki ott ültem az ágya szélén — s ő akkor már zászlóaljkomisszár volt, a földalatti Komszomol-szervezetbe pedig tizenhárom éves korában lépett be — akkor volt annyi idős, mint én, mikor a diftériával küzdöttem. Szóval fiatal volt, mindössze harmincnégy esztendős, az élet nehezen, keserűen, mégis csodálatosan folydogált, és nem létezett számomra okosabb, erősebb, szebb ember a világon, mint az én apám, de később valamilyen láthatatlan határ magasodott közénk, mindent megváltoztatva, s most fájdalmasan töprengenek, hogy ez vajon nem éppen Pok- rovszkij-Sztresnyevben történt-e, abban a kicsiny, emeletes barak- ban, ahol akkor Szerjózsa bácsi és Sura Novikova néni lakott. Akkoriban kezdtem birkózni az Öregemmel — a földalatti bjelo- russz Komszomol-szervezet, hogy a pilsudszkistákat félrevezesse, konspirációs okokból sportköröket alakított — és egyszer, akkor először legyőztem őt, kétvállra fektettem, s nem tudtam eltitkolni a győzelmem fölötti diadal érzését, de Öregem nem vette a szívére — tisztelte a harci tulajdonságokat, hiszen maga Is harcos volt — mégis valami ostoba és méltatlan dolog történt azon a napon, mert hagytam magamon eluralkodni azt az érzést, hogy én vagyok az erősebb, holott nem voltam fölkészülve: izmaim gyorsabban növekedtek értelmemnél; ész és jóság elmaradt mögöttük ... Már akkor jelentkezni akartam a filmművészeti főiskolára — ki ne álmodna színészi babérokról abban a korban? — de apám, tak- likusan, bizonyító erővel, baráti hangon arra kért, hogy lépjek nagyapám, Alekszander Pavlovics nyomdokába, aki erdész volt. — Szerezz szakmát — mondta —, ha van benned tűz, úgyis eljutsz a művészethez. A művészetbe nem lehet „beiratkozni“ — sértő és becstelen dolog. ... Nem hallgattam akkor apámra, így hát elvitt Borisz Szucs- kovhoz, a nemrégiben tragikusan elhunyt „vörös professzorhoz'1, aki sokat mesélt nekem arról, hogyan dolgozik Szergej Geraszimov, mit jelent a művészetben Dovzsen- ko, ki volt Eizenstein, mielőtt Einzensteinné vált volna, és én hittem Csucskovnak. De apámnak nem hittem — hiszen legyőztem őt Pokrovszkij-Sztresnyevben, erős vagyok, immár tizennyolc éves, nem félek semmitől és majdnem mindent tudok már ... Később az egyetem Kelet-kutaté intézetében elsajátítottam az afgán nyelvet, apám nem titkolt büszkeséggel nógatott, hogy írjam le neki az arab ábécé furcsa betűit, és diadalmasan pillantott barátai arcába — én pedig a végletekig erősítettem magamban erőm és eszem tudatát: vajon csak én voltam ilyen?! Bár csak így volna... (Kevés embernek sikerült Öregeink közül elvégezni a főiskolát. Az ő egyetemeik szigorúbbak voltak a mieinknél, professzoruk az élet volt: ludatlan- ságot-hibát kevésbé megbocsátó...) Amikor az Öregem összevitatkozott a mamával, apám oldalára álltam: láttam, hogyan dolgozik, mekkora erőfeszítéssel, de magamban szinte követeltem háláját, amiért az ő pártját fogtam, pedig jár-e külön hála azért, ha valaki az igazság oldalára áll?! ü pedig hálás volt, Istenem, mennyire hálás, átadva nekem a maga teljességét és mindenét, amije csak volt, cft hát mije is volt két pizsamáján és sárga, kau- csuktalpú cipőjén kívül?! .. . Vagy lehet, gondoltam, hogy az Öregemtől elválasztó határt a szeretet építette közénk? A boldogság érzete együtt jár az erő jelentkezésével, s ez nemcsak befelé irányul: a lovagiasság teljes külső vonzerejével együtt születik az öntételezés szüksége, ez pedig veszélyes dolog — kell a balettban, a cirkuszban (különösen a légtornászoknak), az ejtőernyőssportban. Az öntételezés gyakran a környezet tagadásával jár. Ha az ember ezzel a rossz és az erőszak mocskos doktrínáját tagadja — úgy igaza van, legyen bármily éleshatározott az álláspontja — különösen így van ez a politikában. De előfordul, hogy ugyanilyen élesen tagadjuk a közelit a távol nevében a valóságot az álmokért, a megszokottat — a távoli bolyongások szivárványszele nevében ... Kergettem a témákat, el sem tudom mondani, mennyire futottam utánuk, pedig Öregemet sértette a hallgatásom, amikor rágyújtottam, homlokon ráncolva töprengtem, s nem találtam szavakat hozzá. Ö pedig látva, hogy hallgatok, szintén hallgatott, nem tudta, mihez kezdjen, teát főzött, ha ven- dégsébe mentem hozzá, megtöltötte poharamat, megkínált hering- gel, leste, ízlik-e nekem, én pedig arra gondoltam, hogy ma éjjel megírok egy újabb fejezetet, és szórakozottan, figyelmetlenül hallgattam, amikor mégis megszólalt, hogy az életéről meséljen, turkáltam a villával, s ahelyett, hogy megdicsértem volna a különlegesen elkészített beringet, tanácsokat adtam neki — úgy, ahogy azt a felnőtt gyerekek teszik: kategorikusan, és fáradt-közönyösen, „új idők — új dalok, mi jobban ismerjük a mát nálatok...“ Akkor értettem meg, hogy mindezt le kell írnom, amikor Nyugat- Berlinben fölmentem a Springer- konszern utolsó előtti emeletére, abban az épületben, amely két világ határán, a Győzelem vonalán emelkedik a magasba. Néztem az alattam elterülő várost, amelyet még nemrégen is frontváros nak neveztek — jóval azután, hogy égre remegtek a háború utolsó össztüzei. Néztem a hatalmas várost, és a ködös, decemberi füstből hal- vány-felismerhetően kiformálódott az Öregem arca. Napról napra kisebbnek látszanak — ők, akik megvívtak a fasizmussal. Bocsáss meg apám, ha meg tudsz bocsátani. HAVAS ERVIN fordítása Moyzes Ilona: Négy szonett az Ember éneke című ciklusból Hí. Melyet hiú szeszéllyel fölragad és vonagló és bódult révületben aláhullajt a sűrű dsi űrben s a súlytalanság testemhez tapad, s felnyög a barna fájdalom, a vad, Felnyög a hátamon, mert ó, oly szívtelen és mostohán kiildtél utamra Istenem, hisz nem adtál még most sem szárnyakat! Élű s kihűlt bolygók felé röpít a hulló erő, s ümlő fény vakít, és mágnes vonz, a titkok-titka: Föld. Maja újabb lökés újból eltaszít, s megszólalt a Föld és visszahítt, ős Uram, akkor bosszúd majd megölt. VIII. Csak szárny nélküli vézna, csupasz vállam tartotta a változó világot. Alvadt vérű koronás királyok ötvözött trónját tartotta a vállam. A vallani, az én vézna, csupasz vállam tartotta oszlopok sorát és málott, új paloták kövét s bár fázott nem volt gyengébb s nem volt erősebb nálam. És szén voltam és vas, és voltam márvány, lázongó üstökös, rothadt, girhes hulla és véres, meddő kiáltás a járdán. Éhes szájú gyermek szakadékba hullva, kit százezerszer Ickaszált a járvány. És voltam újra, de mindig, mindig nulla. IX. Mégsincs törvény, mely önmagámtól megfoszt, hangtalan mélység büszke szellemem, mellyel újuló erőm terelem ma már szabadon föl a csillagokhoz. Mert hasonlatos arcom az arcodhoz s teremtő agyam, ó, nagy Istenem! Csak a szíved távoli, merev, idegen, oly hasonló a jéghideg smaragdhoz. De az én szívem forró, mint a láva, mely kráter ölén dobog nyugtalan. Istenné építettem önmagam s Te széthulltál, mint felgyülemlett pára, ha ráfoszlik a szörnyű óceánra és eltűnik benne egész nyomtalan. XIV. De a sátánt megtiporja lábam s a holt anyagnak börtönébe zárja alkotó erőm, száz formát találva, úgy, mint ahogy űrrakéta-szárnyam formáltam az Eszme birtokában, mert a bronz, a kő, a föld, a* tenger árja, a bogár s fii az életet kiáltja s értelmét, mit végre megtaláltam. Csak ötlet voltain Isten szűk agyában, csodálatos nagy falak között rab, melyet hifi szeszéllyel fölragadt és széjjelszórt a puszta föld porában. De nem nyelt el tenger, sivatag, erőmből lettem ember és szabad! ój sz I 1977. VI. 27.
